Az a kis zöld is, ami maradt – az is elidegenedik tőlünk. Egészen megsebezték felkaromat a tüskés ágak, amelyeket a villamosmegálló mögött burjánzó bokrokról vágtam le. Fanyar nedv szagát idézi az emlék – az egyik ágból serkent ki azon a ponton, ahol letörtem. Egy tövist a két ujjam közé csípve kellett kihúznom, piros csepp jelent meg a nyomában. Vérzek én és vérzik a táj – egymás húsába marunk. A növények az állatok miatt növesztettek tüskét. Nem akarnak táplálékká válni – de miért gondoljuk, hogy csak a mi fajunk alkalmazkodott az évezredek során? Az ember a technológiához idomul, a növény az emberhez. Azt hittem egymást vádoljuk, de inkább egy furcsa vérszerződést kötöttünk. Én a metszőollómmal, ő a töviseivel. Mindketten hideg élekkel. Csak egy pillanat volt az egész, amíg ráébredtünk, hogy a beton a közös ellenség. Aztán újra vádlón álltam ott, karomban az élesen nyilalló fájdalom, a kis bokor meg szerteágazva, támadón. Hazafelé rosszkedvemet vérző sebemre fogtam. Mert az a kis zöld is, ami maradt – az is elidegenedik tőlünk.
K. KRISZTINA ÍRÁSAI