Menj, menj, ne is lássalak! Dühös vagyok! Most meg kacagnom kell… – tehetetlenség. Csapóajtón át vezet hozzád az út, de legutóbb sem vártál meg; a nehéz anya a kezemre csukódott és az nagyon fájt. Nem figyeltél oda eléggé. Azon kívül sötét van, egy kis fényről igazán gondoskodhattál volna – legalább addig, amíg meg nem értem, miért olyan szomorú egy „örülök neked”. Kicsi vagyok, olyan kicsi. Porszem egy cipő orrán. Nem, én sem akartam igazán, csak tudni, hogy elfértünk volna-e. Szégyenbe torkollok miattad – arcpirító beteljesületlenség. Képzeld, néha még eszembe jutsz, de csak amikor felébredek. Újra és újra.
K. KRISZTINA ÍRÁSAI