Hunyorogva nyitom ki a szemem, hogy ne bántsa a tűző napsütés. Körülöttem a temérdek kék-fehér napernyő gombamód fut végig Lopar egyik strandján, a horvát tengerparton. Balra tőlem két nő beszélget. Kitűnnek a tömegből, mert testüket álltól lefelé búvárruhához hasonló, fekete kezeslábas takarja. Burkininek hívják, de pár éve még csak humoros ötletként emlegették az úszóruhát, amit a muszlim nőknek nyilvános helyen kell hordaniuk. Egyszer csak valaki hangosan szól, mire a nők jobbra fordulnak, és én is így teszek. Egy fia­talabb és egy idősebb férfi közeledik, nem nehéz kitalálni, hogy a burkinit viselő nők férjei azok. Láttukra a fekete ruhás nők áramütésszerűen felpattannak a napágyról, hogy átadják a helyüket nekik.

Nem tudom levenni a szememet róluk, miközben egyre nagyobb gombóc nő a torkomban. A két férfi kényelmesen, széttárt karokkal és lábakkal fekszik a napágyakon, szemérmetlenül megbámulva az előttük elsétáló, hagyományos bikinit viselő hölgyeket. Az egyik férfi mond valamit, mire a két nő elsétál. Bevásárolni mentek. A napágyakhoz visszaérve a fiatalabb férfi gyors, sürgető mozdulattal tépi ki a nő kezéből a szatyrot, aki ezután engedelmesen visszaül a földre.

A nyaralásból hazatérve sokszor eszembe jutott a muszlim család képe, és egyvalamiben biztos vagyok: hálás vagyok, hogy nem egy muszlim országban születtem.

Most, hogy mindenki az orosz–ukrán háborúra és az ennek következtében az aggasztóan alakuló nemzetközi folyamatokra figyel, mintha kezdenénk elfeledkezni arról, hogy vannak, akik háborút vívnak a mi civilizációnk eltörléséért. Sőt az iszlám „szent háborújának”, a dzsihádnak még kedvez is Európa elfordulása a migráció problémájától, hiszen így számos országban könnyebben jutnak át a fizikai és bürokratikus akadályokon.

Amit ott, a horvát tengerparton láttam, pillanatkép volt abból, ami kontinensünkre és a nyugati civilizációra vár. Arcul ütött ez a pillanatkép, mert nem tetszett, amit láttam. Nem tetszett, hogy milyennek kellene lennem és hogyan kellene élnem, ha végleg utat törne magának az iszlám. Márpedig ebbe az irányba tartunk, és erre nemcsak az európai városokban tömegekben felbukkanó, hidzsábot és burkát viselő nők látványából következtethetünk, hanem abból a nemtörődömségből is, ahogy Nyugat-Európa a problémát kezeli. Szerintük ugyanis nincs semmiféle probléma, így nem is keresik a megoldást.

Ha tényleg nem lenne probléma, akkor nem fordulhatott volna elő, hogy szeptemberben a 22 éves Masza Aminit, aki a szüleit látogatta meg Teheránban, az iszlamista erkölcsrendészet egy furgonban halálra verte (!), mert állításuk szerint nem megfelelően viselte a hidzsábját. Később, éppen a hidzsábviselés ellen tüntetni induló, húszéves Hadisz Nadzsafit is meg­gyilkolták. Brüsszel persze a szokásos nesze semmi, fogd meg jól módon teljes körű vizsgálatot követelt, valamint szank­ciókat vetett ki több iráni személyre és szervezetre, ami, mint jól tudjuk, körülbelül a semmivel egyenlő.

A kezdetben sok áldással járó Európai Gazdasági Közösség mára ideológiai hadszíntérré vált. Sem a felmerülő nehéz­ségeket, sem a feladatait nem tudja megfelelően kezelni. Az együttműködés, harmonizáció szavakat aligha tudjuk gunyoros fintor nélkül kiejteni, ha az Európai Unióról beszélünk. A figyelmeztetésen, egy-egy szélsőségesnek bélyegzett állam karakán kiállásán kívül szinte tehetetlenek vagyunk abban a háborúban, ami a civilizációnkért folyik. Az európai bürokraták szerint ugyanis háború sem folyik, hacsak nem az LMBTQ-személyek jogaiért vagy az általuk fasisztának titulált nemzeti kormányok ellen.

Nem veszik észre, hogy van egy mindennél nagyobb, közös, lopkodó ellenség, az iszlám szakadatlanul tör ugyanis előre, fittyet hányva kultúránkra, törvényeinkre és egyáltalán mindenre, ami eltér alapelveiktől. Déli határunkon túlzás nélkül háborús állapotokig fajultak az események, naponta százak ostromolják erőszakos módon a magyar határkerítést, megtámadják, provokálják a szolgálatukat végző rendőröket, határőröket, egy határ menti szerbiai településen pedig már éles lőszerrel lövöldöznek a migránsok. Mi kell még Brüsszelnek, hogy végre komolyan vegye a drámai helyzetet?!

A sors fintora, hogy a nyaralásra éppen Oriana Fallaci A harag trilógiájának egy kötetét vittem, amelyben a 2006-ban elhunyt olasz írónő részletesen leírja, hogyan hódolt be Európa és intézményei már hosszú évtizedekkel ezelőtt az iszlámnak, és ő maga milyen keserves harcot folytatott azért, hogy erre felhívja a figyelmet. A nő, aki a baloldalnak túl jobboldali, a jobboldalnak túl liberális volt csak azért, mert ébredésre szólított fel. Nálunk hatalmasabb erők feszülnek egymásnak, ha az iszlám térnyerés elleni küzdelemről van szó, ezért aligha tehetünk mást, mint hogy szavaink és betűink által folyamatosan figyelünk és figyelmeztetünk a veszélyekre. Nem a „na, én megmondtam” érzésével, tétlenül várva a katasztrófát, hanem a civilizációnkért és hazánkért vállalt óriási felelősségünk tudatában próbálva megakadályozni azt.

Ott, a napágyon feküdve tudatosult bennem, hogy nőként kell csak igazán kiállnunk nehezen kiharcolt jogainkért és pozícióinkért, én legalábbis nem szeretném a jövőben búvárruhában tölteni a ritka tengerparti nyaralásokat.

A cikk a Magyar Nemzet november 18-i számában jelent meg és a linkre kattintva olvasható.