Különös, hogy mennyire megilletődtem, amikor elfogadásod halálunk iránt tudatosult bennem. Az ember megérzi a hangtalan elmúlást, ingertelen zsigereim mozgolódni kezdtek. Nem maradt más, csak ez az ablak, amin újra és újra kinézek, ha látni szeretnék. Vége lesz, mielőtt igazán megértettem volna, mégsem teszek ellene semmit. Sosincs késő, de túl későből annál több maradt. Valóságaink szórása kétségbeejtő – végtelenig számolunk. Mindig megtaláltad a megfelelő szót, most viszont elégünk, mielőtt igazán egymásba érnénk. Te a villamost, én ezt nem tudom hová tenni. Amikor fejemet a térdemre hajtottam, mert sok volt ez a világ – így emlékezz rám.
K. KRISZTINA ÍRÁSAI