Különös, hogy mennyire megilletődtem, amikor elfogadásod halálunk iránt tudatosult bennem. Az ember megérzi a hangtalan elmúlást, ingertelen zsigereim mozgolódni kezdtek. Nem maradt más, csak ez az ablak, amin újra és újra kinézek, ha látni szeretnék. Vége lesz, mielőtt igazán megértettem volna, mégsem teszek ellene semmit. Sosincs késő, de túl későből annál több maradt. Valóságaink szórása kétségbeejtő – végtelenig számolunk. Mindig megtaláltad a megfelelő szót, most viszont elégünk, mielőtt igazán egymásba érnénk. Te a villamost, én ezt nem tudom hová tenni. Amikor fejemet a térdemre hajtottam, mert sok volt ez a világ – így emlékezz rám.
AZ A KIS ZÖLD
Az a kis zöld is, ami maradt – az is elidegenedik tőlünk. Egészen megsebezték felkaromat a tüskés ágak, amelyeket a villamosmegálló mögött burjánzó bokrokról vágtam le. Fanyar nedv szagát idézi az emlék – az egyik ágból serkent ki azon a ponton, ahol letörtem. Egy tövist a két ujjam közé csípve kellett kihúznom, piros csepp jelent meg a nyomában. Vérzek én és vérzik a táj – egymás húsába marunk. A növények az állatok miatt növesztettek tüskét. Nem akarnak táplálékká válni – de miért gondoljuk, hogy csak a mi fajunk alkalmazkodott az évezredek során? Az ember a technológiához idomul, a növény az emberhez. Azt hittem egymást vádoljuk, de inkább egy furcsa vérszerződést kötöttünk. Én a metszőollómmal, ő a töviseivel. Mindketten hideg élekkel. Csak egy pillanat volt az egész, amíg ráébredtünk, hogy a beton a közös ellenség. Aztán újra vádlón álltam ott, karomban az élesen nyilalló fájdalom, a kis bokor meg szerteágazva, támadón. Hazafelé rosszkedvemet vérző sebemre fogtam. Mert az a kis zöld is, ami maradt – az is elidegenedik tőlünk.