K. KRISZTINA ÍRÁSAI
Eltökélten rendezgeted mélységeid – véget ért a lomtalanítás. Egy dobozban viszed fel a padlásra, óvatosan egyensúlyozva az összegyűlt limlom között. Kevesen veszik a fáradságot az emlékezésre. Ha nem így lenne, tisztább és pofásabb körökben rónánk életünket. Falevél életű emlékezés: akkor is szép, ha rátaposok.
Késő őszi gondolatok a Vasarnap.hu-n.
Két borfoltos parafadugó – ennyi maradt utánad. A fiókot kihúzva folyton a kezem ügyébe kerülsz. Már annyiszor ki akartam dobni őket, de félek, hogy abban a pillanatban mindent elfelejtenék. Te is azért felejtettél el, mert nem adtam neked semmit? Mondd csak, hová gyűjtögettél? A múltkor hosszan néztelek téged és nagyon öreg voltál. Gyakran haragszom rád és nem értelek. De nem bonyolultságod miatt, hanem mert cserben hagytál.
Csak a csönd hangját hallottam, azt az ismerős semmiben-sercegést. Lágy karjait szorosan körém fonva köszöntött, mintha régi ismerősök lennénk. Duzzadó levelekre száradt esőcseppek játszanak el nem engedőst. A minap egy leomlott homlokzatot láttam. Elkerítették, de én a törmelékbe gázolva tapostam ki magunkat. Istenem, de gyönyörű volt így, az elmúlás küszöbén. Csak idő kérdése, hogy eltörjön egy borospohár – kacagnak rajtam a folyamatok és engedik, hogy óvatos legyek. Óvatosan karcolgatlak szilánkjaimmal, míg ki nem serken a hosszan érlelt borzongás. Három dobozban elfér az életünk. Lágy ajtóélek okoznak ismeretlen súrlódást.
Mint a héliumos lufi, amit elengednek, majd zsinórját, ha körömcsípve is, de elkapják. Igen és nem, gyávaság és bátorság, tagadás és bevallás, vágy és józanság pillanata amíg a kéz a zsinórhoz ér. De vissza lehet húzni. Vissza kell húzni, mert ha nem húznák vissza, előbb-utóbb ostobán akadna az ágak közé – az ide-oda dobáló szél játékává lenne – szemünk elől elbújva fedezne fel ismeretlen magasságokat. Aki az életet két lábbal nem győzi, lábak nélkül rögtön meghalna. És mi, ó drágám, szárnyakat már csak angyaloktól kaphatunk.
Különös, hogy mennyire megilletődtem, amikor elfogadásod halálunk iránt tudatosult bennem. Az ember megérzi a hangtalan elmúlást, ingertelen zsigereim mozgolódni kezdtek. Nem maradt más, csak ez az ablak, amin újra és újra kinézek, ha látni szeretnék. Vége lesz, mielőtt igazán megértettem volna, mégsem teszek ellene semmit. Sosincs késő, de túl későből annál több maradt. Valóságaink szórása kétségbeejtő – végtelenig számolunk. Mindig megtaláltad a megfelelő szót, most viszont elégünk, mielőtt igazán egymásba érnénk. Te a villamost, én ezt nem tudom hová tenni. Amikor fejemet a térdemre hajtottam, mert sok volt ez a világ – így emlékezz rám.
Menj, menj, ne is lássalak! Dühös vagyok! Most meg kacagnom kell… – tehetetlenség. Csapóajtón át vezet hozzád az út, de legutóbb sem vártál meg; a nehéz anya a kezemre csukódott és az nagyon fájt. Nem figyeltél oda eléggé. Azon kívül sötét van, egy kis fényről igazán gondoskodhattál volna – legalább addig, amíg meg nem értem, miért olyan szomorú egy „örülök neked”. Kicsi vagyok, olyan kicsi. Porszem egy cipő orrán. Nem, én sem akartam igazán, csak tudni, hogy elfértünk volna-e. Szégyenbe torkollok miattad – arcpirító beteljesületlenség. Képzeld, néha még eszembe jutsz, de csak amikor felébredek. Újra és újra.
Önáltatásaink rabjai vagyunk, így próbálva újra és újra kitörni gyűlölt és áhított egyensúlyi állapotunkból. Nálunk hatalmasabb erők feszülnek egymásnak, harcuk tökéletes diszharmóniába taszítja gyermeteg álmodozásainkat. Kicsúszom karjaidból, mielőtt érintenél; nem illeszkedem körforgásodba. Bárcsak meghaltunk volna egy kicsit! – de áldozatok nélkül talál ránk a béke. Igyuk ki az utolsó cseppig; nem vagyunk egymás lázadása. És ha az Isten is úgy akarja, találkozunk majd félreértett síkjaink origójánál.
Megittam az ötödik kávém, hogy legyen mire fogni a tüneteket, amiket okozol. Belém fészkelted magad – kényelmes, otthonos lakhelyet találtál. Nem rohansz. De miért is sietnél, ha tudod, hogy megérkeztél? Ágyadba fekszem, takarj be… Meséld el, hogy miért nem találkozhat ösztön és akarat. Megőrzöm vackodat, ne félj. Csak semmi pompa! – nem öltöztetlek királyi ruhába és nem aggatok rád címeket. Ha a változások mutatják az örök állandót, én miért nem bírok megmoccanni? Súgd meg nekem, hogyan lesz a rosszból jó és maradj még egy kicsit! Csak még egy esti fohász, addig is összekulcsolódhatunk; ha ez az egész csak a fejemben létezik, mit kezdjek majd az űrrel, ami utánad marad?
Kategóriába helyeztelek. Súlyos és ormótlan lettél, mert elvettél tőlem valami fontosat. Büntetésből én is elveszem tőled azt, ami a miénk volt. A seszínű embermasszához tapasztalak és jól lelapogatom minden porcikádat, hogy minél jobban illeszkedj a masszív golyóbishoz. Ki fogod nyújtani a kezed, tudom. Várod majd, hogy kihúzzalak onnan, úgy érzed majd, hogy lehetetlen rémálomba csöppentél. De még ha ki is húzlak onnét, honnan fogod tudni; a valóságba érkeztél, vagy még mindig csak álmodsz?
Nem csodálkozom azon, hogy nem vagyok jól, hogy valaki öt tonna súlyt helyezett a mellkasomra és kárörvendő vigyorral figyeli küszködésem. Épp magamat bámulom az íriszed visszatükröződésében – a sok áldás által csak meg vagyok próbálva, elbírok-e azzal, ami nem a boldogtalanság. Tudod, sokkal könnyebb boldogtalannak lenni, erre akkor jöttem rá, amikor túl nehéz volt nem gondolni semmire. Azt mondják, az ördög kísért minket. Amikor az ágyam feletti lámpa pirosra festi a bőröm és gyorsan le kell kapcsolnom. A legegyszerűbbnek tűnő dolgokat kell a legtovább tanulni, ezért el ne hidd, hogy minden, ami jó, az könnyű. Átvernek, te pedig cipelheted a súlyaid egyedül, mert már megint nem bírtad ki, hogy a szikrázóan fehér friss havat nehéz bakancsoddal latyakká ne változtasd.