A tömött busz esőtől párás ablakán a mandula alakú folt olyan volt, mint egy emberi szem. Nem vicc, amikor egyszer csak kigördült belőle egy csepp, az mintha torz tükörképe lett volna saját szememnek, amelyből a könny épp az állam irányába tartott. Ott aztán azonnali halálra ítélve pottyant a földre, a groteszk másolatból azonban megállíthatatlanul folyt lefelé a gúnyolódó csepp, sőt, közben megindult körötte még vagy négy másik is. Mintha csak azon kacagnának, hogy lám, mi emberek csak az állunkig fejezhetjük ki bánatunkat. Mire tíz perc múlva leszálltam, már újra egyenletes páraréteg fedte az üveget, a komisz foltnak sótlan könnyivel nyoma sem volt. Csak az én arcom maradt csíkos – láttam meg otthon a tükörbe pillantva. Ez a tükörkép azonban cseppet sem volt gúnyos: a bőrömre száradt barázdák hús-vér voltomra emlékeztettek.
A „LEG”-EK TERHE
Megbeszélted magaddal, hogy más életét számon kérned nem szabad, hiába tudod, hogy melegebb kabátot tudsz a másikra adni annál, amit ő vett fel, hogy ne fázzon. A fogasra hajítja; ha megfagy se kell neki a tiéd! Nem a te dolgod kabátot adni rá, fáj neki az anyag lomha súlya. Neked pedig ő fáj, dühös vagy, miért nem ért semmit?! Te voltál, aki nem értetted, hogy a „leg”-ek terhét nem bírja el akárki. Lógsz ruhazsákba burkolózva – molyrágtán.
PSSZT!
Különös érzés fog el, amikor a városban járva elkapom a kávézók teraszán trécselők, vagy a járműveken összezsúfolódók eszmecseréjét a politikáról. Mert hát, politika létezik, tudjuk mind, körülvesz, de néha meg úgy tűnik, ez is csak valami olyasmi, amit az újságokban, a közösségi oldalakon olvasunk, vagy a képernyőkön látunk, közvetett módon. Megfoghatatlan, és csak olykor-olykor hiteti el velünk létezését. Így amikor a minap elhaladtam két, ebéd utáni kávéját szürcsölő férfi mellett és elkaptam egy egyértelműen politikai félmondatot, hátrapillantottam. Hátrapillantottam csupán, holott legszívesebben odarohantam volna hozzájuk és tenyeremet a szájukra tapasztva súgtam volna a fülükbe: psszt!, hát nem tudjátok, hogy tilos beszélni az elképzelt valóságunkról? Tovább menve úgy éreztem magam, olyan megilletődve, mint aki szerelmesek meghitt nászát hallja meg véletlenül a vékony falakon át; politika, te társadalmak mocskos, titkos szeretője.
A FÉNY FAJTÁI
Több fajta fénnyel süt ránk a Nap, kedve szerint. Éppen ezért, butaság lenne jelzőket biggyeszteni elé, ha mégis megpróbálnánk, olyasmiket kapnánk, hogy vasárnap-fény, melankólia- vagy boldogságleképeződés-fény. Mégsem mondhatjuk épelméjűségünkben kételkedő pillantások sokasága nélkül, hogy „ma remény-fénnyel” süt ránk a nap…
Jegyzet: a fény fajtája csakis véletlenül tükrözheti lelkiállapotunkat, a Nap ajándékaként. Legtöbbször azonban szomorúságunkra vagy magányunkra érzéketlenül ontja sugarait, mintha épp valaki más történetét mesélné nekünk. Kirángat minket dédelgetett énközpontúságunkból. Az a fránya, könyörtelen Nap.
ELVESZTETT JELENTÉSEINK
Ha bizonyos szavakon túl sokat gondolkodunk, egy idő után értelmetlenné válnak. Ilyen számomra a „bonyolult” szó, amely már önmagában is bonyolult, hát még, ha elveszíti értelmét. Tudom, hogy mit jelent, de az értelmét hordozó szó idegenné válik. Talán így idegenedünk el mindattól, amit túl sokáig rágunk: hisz minden megértés végpontja csak a meg nem értés lehet.
CSAK JÁTÉKAI VAGYUNK
Csak játékai vagyunk a Nagy Egésznek, mely néha engedi, hogy elhiggyük, azok vagyunk, amik sosem lehetünk. Egyszer hallgat, máskor szörnyülködve pöcköli szikráit mulandó javainkra. Gyertyát a sötétben szoktunk gyújtani, így hát még drasztikusabb a kép szimbolikája: a komikusan ható, élő fáklyák halálos komolysággal sarkallnak alázatra, fényes nappal sikongatnak felénk: ébredj ember és hagyd el már hiábavalóságaid! Csak játékai vagyunk a Nagy Egésznek.
A képen a Las Vegas-i Cosmopolitan szálloda-kaszínó tűzesete 2015. július 25-én. Fotó: Justin Michael, Facebook.
KESKENY KÖRÖKBEN
Lassan kezded megtanulni életed körforgását, és már nem is harcolsz a folyamatok ellen, melyek olyanok, akár a vonalak a tenyeredben. Vagy mint az anyajegyek: mindig rácsodálkozol az újakra, de másnap már észre sem veszed őket. Néha azért még ordítanál, vagy dühödten kérnéd számon azt, aki vagy, hogy aztán rájöjj: van, amit nem aludhatsz ki magadból. Ismerőssé válik az ismeretlen és azonnal megnyugszol. Túl gyorsan nyugszol meg. Elfogadod a körforgásod, de közben kívánod, kívánod, hogy a kör egyenessé váljon. A keskeny úttá váljon. Keskeny körökben álmodni.