Megittam az ötödik kávém, hogy legyen mire fogni a tüneteket, amiket okozol. Belém fészkelted magad – kényelmes, otthonos lakhelyet találtál. Nem rohansz. De miért is sietnél, ha tudod, hogy megérkeztél? Ágyadba fekszem, takarj be… Meséld el, hogy miért nem találkozhat ösztön és akarat. Megőrzöm vackodat, ne félj. Csak semmi pompa! – nem öltöztetlek királyi ruhába és nem aggatok rád címeket. Ha a változások mutatják az örök állandót, én miért nem bírok megmoccanni? Súgd meg nekem, hogyan lesz a rosszból jó és maradj még egy kicsit! Csak még egy esti fohász, addig is összekulcsolódhatunk; ha ez az egész csak a fejemben létezik, mit kezdjek majd az űrrel, ami utánad marad?
K. KRISZTINA ÍRÁSAI