K. KRISZTINA ÍRÁSAI
„Hadd jöjjek vissza hozzád, az üres csókokhoz
a sűrűségedből megtapasztalni a tapintást
az én nagyszerű semmim vagy
illatos testemből pedig kristályos virágok nőnek
Én vagyok létezésed egyedüli oka
hétszázmillió éve, én vagyok te
igazi és gyönyörű romod”
/Mei Er: Tizenkettő mögött. Kossuth Kiadó. Budapest, 2021. részlet./
Zsupsz, egy második rész! 
„Az érzékenyítés szó hallatán a kritikusabbak hajlamosak arra gondolni, hogy valami szemmel láthatóan borzalmas történik a kisgyerekekkel: szexualitással kapcsolatos ingerekkel árasztják el őket, LMBTQ-témájú fogalmakat részleteznek nekik, és így tovább – mondja Hal Melinda. Ami azonban valójában történik, az látszatra ártatlan: mesenézés, meseolvasás, beszélgetés. Általában nem hangzik el a szex vagy a nemi identitás szó, sem más hasonló fogalom. „Ugyan már, ettől a gyerekem csak jobb fej/elfogadóbb/toleránsabb lesz” – gondolhatnánk. Valóban nagyon nehéz megmondani, hol van az a mozzanat, a határkő, amit átlépve ingoványos területre tévedünk. Olyan területre, amelyen a pszichológia eddig oly kevés és egymásnak annyira ellentmondó eredményeket tudott felmutatni, hogy egy intellektuálisan becsületes szakember nem vállalhatja rajta gyermekek „idegenvezetését” – hangsúlyozza a pszichológus.A gond az, hogy ami történik, az éppen az érzékenyítés ellenkezője, egyfajta „érzéketlenítés” a fogalmak, kategóriák, a valóság iránt.Észrevétlen, apró lépésekben oltja ki a kétkedést, az egészséges gyanakvást, hogy itt valami olyasmiről van szó, ami – talán nehezen megfogalmazható módon, de – nem biztos, hogy rendben van.”
A cikk a Magyar Nemzet július 28-i, szerdai számában jelent meg és a linkre kattintva olvasható: https://magyarnemzet.hu/…/eszrevetlenul…/
Mandiner-link: https://mandiner.hu/cikk/20210728_gyerekek_erzekenyites_magyar_nemzet_riport
Netflix, Instagram, TikTok és Facebook – csak néhány azok közül a felületek közül, amelyek kontrollálatlan használata drasztikus hatással lehet a fiatalok szexuális fejlődésére. Az Értékközpontú Pszichológusok Munkacsoportja megtörte a csendet azokban a témákban, amelyekről a szakma többsége idáig hallgatott vagy zömükben egyoldalú, ideológiailag behatárolt álláspontokat közvetített. Kétrészes cikksorozatban számolok be arról, melyek a különböző médiatartalmak által okozott legnagyobb veszélyek, és miként lehet a fiatalokat a káros hatásoktól védve az önálló mérlegelés, a média felelős használata felé terelni.
A cikk a Magyar Nemzet július 27-i, keddi számában jelent meg és erre a linkre kattintva érhető el: https://magyarnemzet.hu/…/a-pszichologusokat…/
A sínek között áll a víz,
medicinlabda a testben.
Szép lassan összefolynak a napok,
pont úgy, mint mikor nem engedtél el.
Kihez könyörögjünk egymásért?
Nemrég olvastam, hogy valójában a rossz dolgok a szépek.
Milyen messze kell dobni valamit ahhoz,
hogy soha többé ne találjuk meg?
Magyarország nehezebb utat választott, tíz év távlatából azonban most már láthatók az eredmények: egyre többen ismerik el, hogy a magyar családpolitika hatékony, miközben számos országban, ahol nagymértékű volt a migráció az elmúlt időszakban, nem látjuk, hogy javulnának a népesedési adatok – fejtette ki Fűrész Tünde a lapunknak adott interjúban. A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) elnökével a kétéves családvédelmi akcióterv rövid és hosszú távú eredményeiről, valamint az utóbbi tíz évben történt paradigmaváltásról is beszélgettünk.
IV. könyv, részlet
„(unalom és rezignáció és apátia és ataraxia és engedni és engedni, anélkül hogy a dolog komoly áldozatba kerülne, lassan lemorzsolódni, semmi él, semmi konfliktus, félig letagadva, inkognitó, álarcban elbolondítva, fáradtan, álmosan, mindig tekintettel lenni, az egész olyan aprócska lesz, pseudoautonómia, jó előre mindent feladva, titkolt elégedetlenséggel, fojtott lázadásokkal, szomjasan, kiábrándulva, hiábavaló álmokkal, támolyogva, még az igazi szenvedéshez se jut el soha, az igazi örömről nem is szólva, félmegoldások, abbahagyott mondatok, rosszabb, mint a hazugság, elhallgatás, egymástól való félelem, a kényszer állandó tudata, fogság, nekibuzdulás, hogy most aztán, csend s fogcsikorgatás, félhomály, narkotikumok és pótörömök, látni, hogy mind így van, és a nők szenvedése, hiába, egyetlen csók nélkül, mert hitványságukat féltik, hogy elégnek, pedig csak a tűzben lehet élni, reszketnek, a holnap, a holnap, mindig ez a borzalom, hogy mi lesz, ugyanaz a langyos unalom és fals visszhang és fáradt várakozás, hitetlen tévelygés, nincs pillanat, nincs elhatározás, se jó, se rossz, csak laza derengés, aggodalom, lopott pillantások, megdermedő szenvedélyek és a félelem, hogy ebből bosszú lesz és irigység és könnyek és csendes kétségbeesés, még a külső hajrá jól jön, amibe magát fojtogatja, és szédülhet a forgatagban, ahol semmi sem történik, csak mindenki menteni akarja, aki menthetetlen, de a vészből önmaga helyett vak macskát, elszorult torokkal beszél arról, ami nem is volt igaz soha, álmodozik, hogy végre szólhasson, és némán elhalad a mellett, aki szomjazik, ha csak pillanatig is kigyúlna, de nem, szakad, és fogynak a percek, hiába őrzi, és rakja el dobozokba, eldugja, hogy megmaradjon, fogy és fogy a doboz, és kiürül, és a pillanat elpárolog, elérhetetlen távlatok, mi jobb? mi jobb? De a jót a két rossz között elejti, a pad alá gurul a sötétbe, hiába keresi, csak a keze lesz maszatos, feláll, azt mondja, nem találom, a garas elveszett, és a szegény elveszett garast eltemeti, szegény, sírjához mindennap kimegy, és gyászruhát ölt és könnyezik, szegény garas meghalt, szegény jó garas, szegény, az egyetlen volt, aki szeretett, a sírban nyugodna, de nem tud, mert elveszett a sötétben, a pad alá gurult, nincs, ó, gyászolni minden garast, és szemére hányja, hogy boldogságáról nem gondoskodik, pedig aztán megérdemelné, hiszen annyira, legalább tudná milyen, egyetlenegyszer ihatna, ha már nem tudja, legalább ne tudná, emlékszik? honnan? ki tudja? ne tudná, számára külön előjegyezve és fenntartva, nem érti, mikor nincs, és nem is lesz sohasohasoha, pont ő, aki annyira tudja, hogy ez a nincs a van, és hiába nincs, az egyetlen van, mindig távolabb és távolabb, és haza kéne menni)”
Résnyire nyitottam a szemem, hagytam, hogy arcomra tapasztott kezeim között belopózzon a tűző napsugár. Közel tíz másodpercig tartott, mire megszoktam a fényt – fölöttem, a magasban egymásra hajló ágak mintázatai rajzolódtak ki. A jobb lábfejemen egy hangya szaladt át, mire lesöpörhettem volna, már el is tűnt. Lágy szellő futott végig ott, ahol feküdtem, nem harcoltam a sugarakkal tovább: kezeimet a hasamon összekulcsolva pihentettem.
Minden eddigi nyaramból ilyen, és ehhez hasonló pillanatokat őrzök. Nem tudnék kiemelni egy-egy felejthetetlen emléket – ha voltak is ilyenek, már képtelen lennék felidézni, mikor történtek és miért gondoltam őket maradandóknak. De bármikor felelevenítem az érzést, ahogy lábujjamat a jéghideg víztükörbe mártva az egész testemet elönti a libabőr, ahogy a jéghideg korty egy kánikulai napon végigfut a mellkasomon, vagy a pillanatot, amikor egy langyos esti sétán leszakítom az első édes meggyeket az út menti fákról.
Érzékeink játéka a nyár. Nincs évszak, amely erősebb szimbiózist teremtene az emberrel: beköltözik zsigereinkbe, létéről nem megváltozott mindennapjaink miatt, hanem azok ellenére tudunk, mintegy indoklásaként annak a melankolikus nyugalomnak, amellyel ebben az időszakban napról napra betakarózunk.
Talpam a tűzforró homokba süpped, a murván már lábujjhegyen futok. Egyszer régen darázsba léptem, mégsem szívesen veszek fel papucsot a füves részeken. Az ezerszínű naplementék képe egy nagy egészbe olvad, miközben egyre beljebb lököm magam a vízben.
Azt hiszem, hogy nem a nyár türelmetlen velünk. Mi rohanunk el mellette, nem is sejtve, hogy mennyi mozzanatról maradunk le így, bágyadtan beletörődve megfoghatatlan és mulandó voltába. Pillanatok, amelyek bár gyönyörűek, mégis szinte befogadhatatlanok: azt is mondhatnánk, ez a nyár paradoxona.
Érzékeink játéka a nyár. Hogy ez valóban így van, azt Hamvas Béla A Jóisten uzsonnája című írásának részlete briliánsan érzékelteti. „Júniusban kell enni. Az ember körülbelül fél kiló teljesen érett eperre számítson tizenkét-tizenöt deka porcukrot. Az általános vélemény, hogy a gyümölcsöt és a cukrot legjobb rétegesen elhelyezni és az epret kicsit megtörni, csak azért, mert így bővebb levet ereszt. Mikor ez elkészült, két deci tejfölt kell ráönteni. A mennyiség lehet valamivel több vagy kevesebb, ízlés szerint. A túlzástól tartózkodni kell. Sokan a tejszínt részesítik előnyben, de ezek az emberek az étel lényegét félreértik. A június nem az átható cukor, hanem a gyengéden friss és enyhén savas gyümölcs hónapja. A tejszín alkalmazása tévedés. Később, a hónap végén a szamócához már megengedhető, és vannak, akik a málnához, főként a tejberizshez készített friss málnakompóthoz nem hajlandók mást enni, mint tejszínt. Ez így helyes, de a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez vezet, ezért ilyesmit kerülni kell.”
Amíg gyermek voltam, minden nyár egy örökkévalóságig tartott, azonban most, mint a markomban tartott víz – cseppenként folyik ki kezeim közül, míg az ősz könyörtelen huzata fel nem itatja a maradék sugarakat is. Ha most a mutatóujjam a bőrömhöz nyomom, fehér foltok jelennek meg nyomában, amelyekbe aztán igazán könnyű belefeledkezni.
Fehér foltok a karomon, a friss epreken fehér porcukor. Nem az emlékeimmel őrzöm a nyarat, már nem próbálom erőszakkal dunsztos üvegbe zárni. Csak érzékeim játszadoznak vele, csak zsigereim képesek felidézni az évszak ajándékait. Nem sietek és nem siet a nyár sem, egymás tempójában haladunk. A cipőm orrában megbúvó homokszemek körtánca még ősszel is a fejemben jár.
Reformátusok Lapja online lapszám: https://issuu.com/digireflap/docs/28as_szam
Mandiner-link: https://mandiner.hu/cikk/20210708_a_nyar_paradoxona
Úgy tűnik, a szivárványhadsereg képtelen belenyugodni, hogy a Magyarország-Németország mérkőzésen a müncheni Allianz Arena nem kaphatott szivárványos kivilágítást. Az is előfordulhat, hogy épp a homofóbnak titulált, gyermekek védelmét és egészséges fejlődését előtérbe helyező, pedofilellenes törvénycsomag elfogadása miatt toporzékolnak. Jobb nem részletezni, hogy a szerte a világon támadásba lendülő balliberális erők és a különböző LMBTQ-szervezetek az utóbbi napokban milyen gátlástalan propaganda-puffogtatásba kezdtek, amit a nem éppen az egyenlőségre törekvő közösségi oldalak is teljes mellszélességgel támogatnak.
A szivárvány-lobbinak azonban ma sikerült átlépnie egy olyan határt, amelynél aligha van lejjebb.
Mert mit nekik a gyász, a veszteség, mit nekik a halál és a fájdalom, ha a saját maguk által vélt jogaikról van szó! Így áraszthatták el a Pride, gender-, és szivárvány tematikájú gifek és emojik azt az Orbán Viktor által feltöltött videót, amelyen a miniszterelnök többedmagával a nemzet művészétől, Jankovics Marcelltől búcsúzik.
A lelkes szivárvány-kommentelők odáig már nem jutottak el nagyszerűnek vélt ötletük átgondolásakor(?), hogy akciójuk nemhogy alkalmatlan a szimpátiakeltésre, de egy elhunytról megemlékező videó alatt okádni a szivárványpropagandát kifejezetten undorító és megvetést keltő dolog.
Azt persze könnyedén el tudjuk képzelni, hogy micsoda fröcsögés- és gyűlöletcunami árasztaná el a másik oldalt, ha egy, a balliberálisok számára kedves személy halálakor indulna hasonló stílű támadás.
De ami mégis a legelkeserítőbb ebben a szerencsétlen, kényszeredett polgárpukkasztásban, az mégiscsak Jankovics Marcell személyének meggyalázása. És még ha mi, máshogy gondolkodók tudunk is rá olyan módon emlékezni, amely egy igazán nagy magyart megillet, egy biztos:
az erkölcseiről eddig sem híres szivárványtársadalom tökéletes bizonyítékot szolgáltatott arról, hogy hogyan tud elsüllyedni az ember egy gyűlöletkeltésre, propagandára és agresszióra épülő ideológia fertőjében.
Érzéketlen betűkkel próbálom a szakálladon végigfolyó sörhabot felitatni. Már tudjuk, hogy minden folyadék méreg, és hogy a víz a legszilárdabb halmazállapot. Csak gondolatban téphetünk rózsát, a szakadást valahol a gyomor tájékán érezzük meg. Te végül is csak szerelmes tudsz lenni – valahogy így mondtad, de a pulzusszám emelkedésétől várt gyönyör hamar elnyújtott küszködésbe csap át. Épp megmozdultak a kövek; gólyalábakon, réseik közt egyensúlyozva próbálom magamhoz szorítani az elszáradt szirmokat.
„…és ezzel ki is derül, hogy éppen Monostori az, akinek le kellene számolnia saját bálványaival.”
Ritkán kerül a kezembe az Élet és Irodalom című hetilap. Döntésemet nem olyan nehéz megindokolni: az újság címlapján sorakozó, nagybetűs címekből rögtön látja az ember, hogy nagyjából mire számítson. Nemrég azonban – gyakorló reformátusként – mégis megakadt a szemem a címlapon, egy Monostori Tibor által jegyzett cikk címén: Új református bálványok. Nocsak! Kíváncsian kerestem ki a lapban az irományt, hogy megtudjam, mégis milyen bálványokat imádok manapság, tudtomon kívül.
A szerző a cikkében igyekszik a mai reformátusok – általa károsnak vélt – attitűdjeit történelmi folyamatokra és csoportokra visszavezetni, még a látszatát is mellőzve az objektivitásnak, és kerüli (a cikk többi részében olyannyira előnyösnek tartott látásmódként) a református egyház működését az adott politikai és történelmi korszak valósága alapján értékelni.
Monostori Tibor az írása elején infúzióval kezdi csöpögtetni a prekoncepciója alátámasztására szolgáló részleteket, hogy aztán a „nagyívű” történelmi visszatekintés után végre megtudjuk, mit is nevez ő új református bálványnak. Nem csigázom tovább az olvasó kíváncsiságát:
Monostori szerint az állandó, mesterségesen kialakított ellenségkép elleni harc a mi bálványunk, miközben a hősök, a rejtőzködő, elnyomott megmentőink azok az „underground reformátusok”, akik „elszigetelve vagy belső száműzetésbe vonulva, a tudományba menekülve, magánkörökben és -beszélgetésekben próbálják menteni a menthetőt, az ellenségkép elleni küzdelmet bálványozó vezetés okozta károkat”.
Érdemes itt megállni egy pillanatra. Azok a reformátusok, akiket Monostori Tibor a cikk további részében radikálisnak, sőt fundamentalistának bélyegez, valójában azok a keresztények, akik a „nyugatos”, alkalmazkodó, liberalizmusnak behódoló, kifordított dogmák helyett a Biblia örök törvényeihez és hitvallásához ragaszkodnak. A szerző egyébként erre is gondolt, és nem is titkolja, hogy számára az evangélium „hagyományos” értelmezése már elavulttá és meghaladottá vált. Így fogalmaz: „Ha a radikális reformátusok már azonosították az új ellenségképet, vajon mi a bálványimádásuk eszköze? Az nem változott: Isten igéjének öröknek gondolt, de valójában nagyon is korhoz kötött, a XXI. században pedig posztmodernnek tekinthető értelmezése.” Értjük, ugye? A mai radikális (?) reformátusok bálványimádása, hogy ragaszkodnak a Biblia kétezer éves, változatlan útmutatásához. Monostori Tibornak ugyanakkor az már nem jut eszébe, hogy talán éppen azért létezik még ma is kereszténység, mert tanai kétezer év után is érvényesek, sőt mi több, szentek. Ha azokat minden korban, minden uralkodó ideológia hatására átformálták volna, már rég nem lennének a világon keresztények.
Az igazság az, hogy Monostori maga aggat ideológiai jelzőket a református egyházra, ami mindennél jobban mutatja, hogy a vallást csupán egy ideológiai-politikai cél vagy csoport kiszolgálása eszközének tekinti.
A szerző a számára szimpatikus „progresszív keresztény alkotókat” idézve azt mondja, az általa fundamentalistának nevezett reformátusok gondolkodása „a modern gondolkodás mellékterméke, pontosabban a modern gondolkodással szembeni védekező ideológia”.
Vagyis szerinte azok a keresztények, akik nem hajlandók a fősodratú, sokszor szélsőségesen liberális, Biblia-ellenes, Nyugaton dívó fancy egyházak mögé felsorakozni (ezek a szerző szerint a modern, bátor, főként a másságot támogató, haladó egyházak), azok valójában mintegy makacsul védekeznek az elkerülhetetlen modernitás ellen.
Szögezzünk le valamit: amikor a „radikális, fundamentalista” reformátusok megfogalmazzák (pontosabban meg merik fogalmazni) mindazokat a tényezőket, amelyek a keresztény Európára veszélyt jelentenek – ilyen az illegális migráció, az azonos neműek házassága, az LMBTQ-csoportok lobbitevékenysége, a szélsőséges abortuszliberalizáció –, akkor nem holmi ellenségképeket kreálnak fennmaradásuk érdekében, hanem egészen egyszerűen kiállnak a Biblia öröktől fogva érvényes törvényei mellett.
Ezzel szemben a szerző abba a langymeleg álomba ringatja magát, hogy a református egyháznak holmi pipogya, ideológiailag formálható, megfélemlíthető és megalkuvó, akármihez alkalmazkodó, értelmiségi hobbikörnek kellene lennie, és ezzel ki is derül, hogy éppen Monostori az, akinek le kellene számolnia saját bálványaival.
Mikor jutunk el végre oda, hogy elfogadjuk (mert mégiscsak ez lenne a hit alapja) az igét, és nem akarjuk azt „a Szentírás gazdag értelmezési hagyománya” alapján megfogni? Mikor jutunk el oda, hogy az igen igent, a nem nemet jelent, és elfogadjuk, hogy ha a korok változnak is, az örök igazságok, az evangélium sohasem? Ha Monostori Tibort elriasztják a „magukra egyszerű evangéliumi keresztényként hivatkozó radikális reformátusok”, akkor jobb lesz, ha megalapítja saját felekezetét, egy vallást a neki kedves ideológia mentén, amely bármit belemagyarázhat a Szentírásba annak „gazdag értelmezési kerete miatt”. Tegyük hozzá, a Bibliának valóban gazdag az értelmezési kerete, csakhogy egyáltalán nem olyan módon, ahogy Monostori és a hozzá hasonló elveket vallók azt gondolják. Amit ők képviselnek, annak sajnos nem sok köze van a kereszténységhez.
A szerző még indít egy támadást Szilvay Gergely A genderelmélet kritikája című könyve ellen is, amelyben a genderlobbi általánosan hangoztatott frázisaival operál, mint például: ellenkező neműek kapcsolatában felnövekvő gyermekek is szenvedhetnek károkat, majd
a gondolatsor végén az általa példának tekintett, a református gyülekezeteket belülről jól ismerő (sic!) György Andrea Szingliszótárából olvashatunk idézetet, már-már egy kevésbé színvonalas női blog olvasójának érezve magunkat.
Monostori az írása végén még megpróbálja ellopni a normalitás fogalmát, amikor azt mondja, reménykedik, hogy a jövőben a normalitás hangvétele lesz az uralkodó, „ha a fundamentalista oldalon nem is, de a konzervatívon igen”. Látható, hogy a szerző mind a normalitás, mind a konzervativizmus fogalma környékén a sötétben tapogatózik, de anélkül, hogy útmutatást nyújtanánk neki, hadd idézzem Székely János (radikális? fundamentalista?) katolikus püspök szavait: „Az evangélium nem modern, nem is konzervatív, hanem örök.”
A cikk a Magyar Nemzetben jelent meg május 31-én, online a linkre kattintva olvasható.
Mandiner link: https://mandiner.hu/cikk/20210531_kincses_krisztina_velemeny_balvanyok