A házasságról sokan sokféleképpen gondolkodnak hitüktől, személyiségüktől, tapasztalataiktól és ideológiai nézeteiktől függően. Vannak, akik félnek tőle, mások csak egy darab papírnak tartják, és akadnak, akik halálosan komolyan viszonyulnak hozzá. „Amíg a halál el nem választ” – az esküvőkön elhangzó mondat magában hordozza az élet végességének tudatát és két ember kapcsolatának élethosszig tartó összefonódását. Alig telik el úgy nap, hogy ne olvasnánk furcsábbnál furcsább házasságok hírét szerte a világból. Miközben a Távol-Keleten egyre aszexuálisabbá válnak társadalmak, lassan demográfiai válságba sodorva egyes országokat, a magukat haladóként aposztrofáló országokat épp az ellenkezője jellemzi: fűvel-fával házasságot köthet bárki, mivel a szélsőségesen elfogadó jogrendszer és az uralkodó ideológiának behódoló, ahhoz idomuló egyházak erre korlátlan lehetőséget adnak.

Egy ausztrál férfi, Joseph Guiso saját kutyáját vette el, frigyüket csókkal pecsételve meg, egy tárgyakhoz vonzódó amerikai nő a Santa Fe-i vasútállomással „házasodott össze” nevét Carol Santa Fére változtatva, de volt, aki fához, többen saját magukhoz, Kitten Kay Sera influenszer a „pink színhez” ment hozzá – csak néhány példát említve. Nem tudhatjuk, hogy ezekhez a bizarr döntésekhez a feltűnési vágy, a túl sok egyedüllét, a szocializációs, esetleg külső hatások vagy milyen egyéb okok vezetnek, az azonban világosan látszik, hogy a házasság intézményének és az emberi jogoknak a szélsőségesen liberális kiterjesztése milyen kaotikus és abnormális következményekhez vezet. Az állam és az egyház lassú semlegesítése és kiiktatása, a liberális hegemóniára való törekvés az első hallásra viccesnek tűnő történeteken keresztül is megmutatkozik, a woke-, vagyis „felébredt” kultúra elvakult képviselői pedig még meg is tapsolják ezeket a segítségnyújtást igénylő embereket és groteszk tetteiket.

Az önzés, énközpontúság és felelőtlenség korában a hús-vér embereket állatok, növények, tárgyak és gépek váltják fel, hiszen ezek nem szólnak bele abba, hogyan éljek, nem illetnek kritikával, azt teszik, amit én szeretnék, és jóval kevesebb energiát kell rájuk pazarolni, mint embertársainkra. A menekülés kultúrája kitaszítja magából azt, ami a hagyománnyal, a kötelességgel vagy a véglegességgel „ijesztget”, utat engedve minden emberi hóbortból, mentális eltévelyedésből vagy szélsőséges gondolkodásmódból fakadó, abszurd ötlet megvalósításának. És ha már itt tartunk, a „haladó” ember már a halál felett is átvenné az uralmat. Svédországban 3D-nyomtatóval elkészíthető géppel a jövőben bárki legálisan hajthat végre eutanáziát, a feltaláló szerint gyorsan és fájdalommentesen. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy vajon mi a rémisztőbb. Görcsösen ragaszkodni a saját ösztöneink és korlátlan szabadságunk diktálta ad hoc döntések meghozatalához, vagy mulandóságunk tudatában, abból a maximumot kihozva kevesebbet, de annál értékesebbet birtokolni?

A korlátlan szabadság fékevesztett társadalmakhoz vezet. Mert ha valaki elveheti saját kutyáját, azonos nemű partnerét vagy bárkit, akit csak kíván, akkor mi akadálya van annak, hogy apa a lányával, fiú az anyjával, testvér a testvérével kössön házasságot? Mi alapján állítjuk fel morális korlátainkat, és kinek van joga azok felállításához? Mi számít tabunak, ha a szélsőséges liberalizmus korában a fehérek elnyomására, a pedofília elfogadására és a nők zsarnokságára is találnak magyarázatot? Újra és újra fel kell tennünk ezeket a kérdéseket a normalitás megőrzéséért folytatott harc során, amelyet a józan ész helyett politikai jelszavakkal vívnak.

A kultúra átformálásával a korábban magától értetődőnek számító, esküvel pecsételt, sírig tartó házasságok helyét az ideiglenes, átmeneti, az állandótól rettegő, bármikor felbontható kapcsolatok vették át. Mindannyiunkban ott van a félelem, amikor életre szóló döntés előtt állunk, azonban a visszavonhatatlanságtól való páni félelem a mai idők kulturális, ideológiai sajátossága. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy időről időre hallunk olyan sztárpárokról, akik harminc, negyven, ötven év házasság után, sok
esetben életük alkonyához közel döntenek a válás mellett. És bár nem tudjuk, mi áll ilyenkor a háttérben, ezek a hírek is azt sugallják, hogy a tartósnak hitt kötelékek is elértéktelenednek a mai, saját boldogságunkat középpontba állító korban. Nem beszélve arról, hogy míg a konzervatívnak számító európai országokban egyelőre nyomós indok kell az Isten színe előtt kötött egyházi házasság felbontásához, máshol egy szempillantás alatt semmissé tehetőek az örök életre szóló ígéretek.

Érdekes, hogy azokban az országokban, ahol a család fogalma és értéke még nem lett a változó világnézetek martaléka, egyre népszerűbbé válik a házasságkötés és a gyermekvállalás (hazánkban például évről évre csúcsokat dönt a házasságra lépők száma, míg a válások számában csökkenés mutatkozik). Némi reményre ad okot, hogy akadnak még olyanok, akik nem csupán kiskedvenceiknek, tárgyaknak vagy egyéb élettelen dolgoknak és fogalmaknak merik kimondani a boldogító igent. Biztosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb akár társadalmi, akár gazdasági vagy demográfiai szinten súlyos károkat fog okozni a nemzetek alapegységeinek, a családoknak a szándékos bomlasztása – talán pozitív irányú ébredési fordulathoz vezetve az emberiséget.

A cikk a Magyar Nemzet január 29-i számának mellékletében jelent meg.