K. KRISZTINA ÍRÁSAI
A Reformátusok Lapja aktuális számában olvasható riportomban a Bibliamúzeum szervezésében jártuk körbe a Kálvin tér és környéke épületeit. A körülbelül másfél órás sétán a múzeum munkatársa, Bán Boróka idézte fel az épületek református múltját a fontosabb történelmi események és személyek bemutatásával. 
Az a megtiszteltetés ért, hogy mostantól én is erősítem a REform szerzői gárdáját. Az ott közzétett írások a www.egyhazeskozelet.hu oldalon érhetők el. Soli Deo Gloria!
Gondolatok a Csapda a neten című cseh dokumentumfilmről
A minap került a mozikba a „Csapda a neten” című cseh dokumentumfilm, amelyben filmrendezői kezdeményezésre három fiatal színésznő kiskorúnak tetteti magát, hogy kiderüljön, mi történik, ha belépnek a népszerű online chatszobákba. A filmből készült egy 100 perces, 18-as karikás változat, valamint egy 63 perces oktatói változat is. A dokumentumfilm megdöbbentően nyersen mutatja be, milyen veszélyek leselkednek a neten azokra a fiatalokra, akik meggondolatlanul, vagy tetteik következményeit fel nem mérve használják a különböző internetes felületeket.
A film több szempontból is elgondolkodtatott. A moziból kilépve az egész világ szürke-fekete színt öltött, alig vártam, hogy hazaérjek a lakásom biztonságot adó falai közé. A filmben bemutatott jelenség összetett, nem fogható sem a különböző értékek megszűnésére, sem egyes ideológiák térnyerésére. És bár a technológiai világban lépten-nyomon az internet veszélyeire figyelmeztetnek minket, nem szabad elfelejtenünk, hogy az internet a kezdetektől fogva csak eszköz volt az ember kezében.
Végső soron minden ott dől el, hogy mi lakozik a képernyők előtt ülők bensőjében, nemre, fajra, bőrszínre, vallásra tekintet nélkül.
Keresztyén hitemnél fogva nem osztom azt a liberális tévképzetet, hogy az ember eredendően jó volna. Sőt, sokkal inkább úgy gondolom, hogy minden jó cselekedet, minden „nem megtett rossz” iszonyatos erőfeszítéseket kíván az embertől. Tulajdonképpen az egész életünk egy nagy erőfeszítésként foglalható össze: örökös küzdelem valami ellen. Ez a valami egy fekete góc, egy formátlan, anyagtalan massza, egy csomó, ami időről időre szétterjed bennünk, akárcsak a vénába fecskendezett drog. A szívünkre, az agyunkra, az érzékeinkre, a nemi szerveinkre, az elménkre és a lelkünkre egyaránt hatást gyakorol. A bennünk rejlő elemi bűn és sötétség az, ami képes gondolkodás nélküli ösztönlényekké változtatni minket. Keresztyénként úgy is fogalmazhatnék,
az ördög felségterülete ez, ő pedig nem hajlandó lemondani erről a területről mindaddig, amíg földi életünk véget nem ér, ott nyújtózkodik bennünk utolsó szívdobbanásunkig.
A mi dolgunk az, hogy harcoljunk ellene. Gondolatban, szavakkal, elhatározásainkkal, folyamatos önvizsgálattal, hittel, csak a keresztre figyelve. Ha többé már nem tudjuk szégyellni magunkat, undorodni magunktól, ha nem érzünk megbánást, ha szép lassan megszűnik bennünk az összes gát, akkor tudhatjuk, hogy nagyon rossz úton járunk.
A valódi gond azonban az, hogy mindig is többségben voltak, akik magasról tettek és tesznek erre az egészre. Egész földi életük egy időtlen bolyongás, egy következményekre fittyet hányó, kapaszkodók és értékek nélküli lébecolás. Eszükben sincs küzdeni a bennük rejlő mocsok ellen, sőt, önszántukból fürdenek meg benne újra és újra. Így fordulhat elő, hogy egy 70 éves, házas férfi 12 éves gyermekkel veszi fel a kapcsolatot örömszerzés céljából, hogy emberek állatokkal közösülnek, ezt videóra veszik és ezzel hatalmas nézettséget tudnak generálni, hogy 10 éves kislányok gondolják úgy, videóra kell venniük önkielégítésüket, és ezt fel is töltik a különböző internetes platformokra.
Nincs rémisztőbb teremtmény az embernél. Mindentől félünk, holott saját magunktól kellene a leginkább. A legsötétebb, leggonoszabb, legkönyörtelenebb tettek emberekhez köthetők, szó sincsen itt alapvető jóról. A szabadság napjainkban történő hihetetlenül szélsőséges értelmezése mindennek nem okozója, hanem következménye. Kellett valami, egy gondolati háttér, amivel az ember időről időre felmentheti magát.
És óvakodjunk attól, hogy vallásosságunkat saját felmentésünkre használjuk. Hány és hány embert ismerünk, aki rettenetes, szörnyű tetteket vitt véghez, családja körében valóságos szörnyeteg, mégis ott ül minden vasárnap a templomban és ájtatosan, lehajtott fejjel hallgatja az evangéliumot. Hadd idézzek pár sort Hamvastól. „Az az ájtatos pimaszság, amit a szociális hétköznap vallásnak nevez, parfőmös hazugság, amivel Istent be akarják csapni. Ó, én igazán szolid vagyok és illedelmes és nem is köpködök és nem káromkodok, nem iszom és nem dohányzok, húst sem eszek, templomba járok és szentbeszéd alatt még sohasem aludtam el és az az elméletem van, hogy az asszonyhoz csak akkor szabad feküdni, ha gyermeket kívánok, mert az érzéki gyönyör önmagáért bűn. És jó vagyok, főként jó vagyok, vagyis igazán jó és jó vagyok. Én tudom, hogy az Úristen az ilyen vallással mit csinál. Azt mondja az Úristen: Barátom, nem is sejted, hogy én az ilyesmit milyen végtelenül unom. És köp. Így mondom. Mert az Úristen útjai távolról sem olyan finomak (…)”.
Az Instagramon vonagló számtalan nőnek (és férfinak) – ide értve azokat is, akik az önelfogadás, az úgynevezett „bodypositivity” jegyében posztolnak –, fogalmuk sincs arról, hogy hány és hány tíz és százezer ember mocskos fantáziájának szolgáltatnak alapot a töméntelen magamutogatással. Amelyben már nincs kontroll, ahol már unalmasnak számít egy kép, ha túl sok ruhanemű takarja az illető idomait. Nem olyan régen még én magam is szívesen posztoltam egy-egy edzés utáni képet, szelfiket, ha épp jól sikerült elkészítenem a frizurám, vagy úgy éreztem, meg „kell” osztanom az éppen aktuális ruhaszettemet a közösségi oldalon. Aztán jött a felismerés, az undor, hogy én sem vagyok más, hogy már megint csak a szavak szintjén, hogy már megint mennyire szeretem önmagam, és jöttek a reakciók férfiaktól, a dicséretek, nem ismertem őket, ők sem engem és szégyelltem és nincs rá szükség és elég volt. Fiók deaktiválása.
Mert semmi nem olyan fájdalmas és egyben felszabadító, mint a folyamatos, igazi, őszinte, mély önvizsgálat, amelyet hittel kérünk és amely a keskeny ösvény felé terelget.
Mindenkinek ajánlom, hogy nézzen több olyan dokumentumfilmet, olvasson több olyan könyvet, amely rózsaszín máz és hatásvadász köntörfalazás nélkül mutatja meg, mivé tud lenni az ember, ha a nihil és puszta ösztönből táplálkozó hedonizmus fertőjében dagonyázva tölti el rövid életét.
Az írás eredeti helye: https://egyhazeskozelet.hu/osztoneink-csapdajaban-filmklub/
Mandiner-link: https://mandiner.hu/cikk/20210924_gondolatok_a_csapda_a_neten_cimu_cseh_dokumentumfilmrol
„Nagyon sok minden mozdult el kedvező irányba, ezért a régi, rossz társadalmi beidegződéseket is el kell mozdítanunk. Már rég nem arról van szó, hogy a szakképzés a gyengébb képességű gyerekek menekülőútja lenne.
Az országnak minőségi mesteremberekre van szüksége, mert nélkülük nincs gazdasági növekedés. A tanulási nehézségekkel küzdőknek meg kell adni az esélyt a felemelkedésre, a jó tanulóknak pedig lehetőséget kell teremteni a továbblépésre az egyetemek felé.
Most már harmadik éve térképezzük fel úgynevezett bemeneti méréssel, majd egyéni fejlesztésekkel a gyerekek tudásszintjét és képességeit, és azt tapasztaljuk, hogy ez hatásos. Két évvel ezelőtt még 11 ezer gyereket kellett egyéni fejlesztésbe vonni, velük egy évig külön tanárok foglalkoztak, tavaly már csak 6800 ilyen diák volt, a bukási arány is jelentősen csökkent. A gyengébben teljesítők esetében megpróbáljuk pótolni a hiányosságokat, és olyan képzést vagy részszakmát találni nekik, ami lehetővé teszi az egyéni boldogulásukat.”
Interjúm Pölöskei Gáborné szakképzésért és felnőttképzésért felelős helyettes államtitkárral a Magyar Nemzetben.
Kiemelt kép forrása: Magyar Nemzet/Kurucz Árpád
Miközben a digitális technológia korában örülnünk kellene, hogy a sokáig aggodalommal figyelt könyvolvasó kultúra reneszánszát éli, nyugtalanító jelenségnek lehetünk szemtanúi. Csak „egyszerolvasós” könyveknek hívom a csoda szép borítójú, de felejthető karaktereket és még felejthetőbb történeteket tartalmazó tucatkönyveket, amelyekre manapság hatalmas kereslet mutatkozik.
Szomorú volt látni a könyvünnepen, hogy az efféle köteteket árusító standoknál mekkora volt a tumultus – talán még az esemény sztárjai, a kortárs kötetek iránt sem volt ekkora érdeklődés. Mivel egy teljesen szubjektív témáról beszélünk, felesleges értékvitába bonyolódni, azonban érdekes megfigyelni, hogyan válnak szeretett könyveink is a fogyasztói kor martalékává. A különböző trükköknek és fortélyoknak köszönhetően ma már nemhogy jó, de lassan középszerű írástudás sem szükséges: egy csinos borító, egy klisés sztori, és már kattog is a pénztárgép.
Persze, nagyon jó, ha olvasunk, de egyáltalán nem mindegy, hogy mit. Jó lenne, ha nemcsak kívül, de belül is igyekeznénk odafigyelni az igényességre, és megválogatni azt, hogy milyen lelki táplálékokkal élünk. Ma már tudom: egy emberről a legpontosabb képet a könyvespolcára pillantva kaphatunk.
Én többek között ezeket a könyveket vásároltam a Könyvhéten, remélem, érdemes lesz őket elolvasni! #könyvajánló
– Fodor Ákos: Jelentés az útról
– Ambrus Lajos (szerk.): Krízis és karnevál – Hamvas Béla emlékezete
– Jeff Kingston: A modern Japán kihívásai
– Helmut Kohl: Aggodalom Európáért
– Tóth Sára: Minden itt van
– Pilinszky János: Húsvét
– Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről
– Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz
A macskakövön lépkedve éreztem, hogy a forró levegő a maradék energiámat is magával ragadja, és viszi, ki tudja, hová, talán a keskeny utcák egyikébe. Ilyen volt Róma: forró, olyan forró, hogy délután mindenki visszahúzódott a hűvös lakásokba, hogy aztán este, miután lement a nap, a kitóduló embertömeg hullámokban árassza el a járdákat.
Rómában jöttem rá arra, hogy még soha nem láttam pálmafát a valóságban. Micsoda szégyen! – gondoltam –, de aztán arra jutottam, hogy ez nem is törvényszerű. Nem vagyok már gyermek, de talán még felnőtt sem – újra és újra meglepődök, hogy mennyi mindent nem láttam még. Igaz, a szemem és az elmém sokszor még azt a rengeteg mindent is nehezen tudja befogadni, ami közvetlenül körülöttem van.
Ez jutott eszembe, amikor a városba érkezve a vonat ablakából megláttam a korábban nem ismert hosszú, karcsú fákat és a gyönyörű, impozáns épületeket; mintha csak egymással versenyeztek volna, melyikük tud magasabbra nyújtózni. Utánanéztem, Róma kerületeit főként európai, más néven olasz ciprusok és mandulafenyők tarkítják. Utóbbi törzse egészen csupasz, lombkoronája viszont lapos és oldalra terjeszkedő, egészen más, mint azok a fenyők, amelyeket otthon megszoktam.
Óriási a hőség, negyven fok, érzem, ahogy hátamon végigfolynak a cseppek a bő felső takarásában. A nyakamat törölgetem, de nem sokat használ. Így telnek a napok Rómában, a macskakövek városában, miközben a mediterrán hangulat és a robusztus kövekben rejlő történelem a maguk sajátos módján fonódik össze.
Egyik délután lementem egy közeli étterembe. Már nem volt hőség, de még a szieszta sem ért véget, így szinte egyedül ültem az estére zsúfolásig megtelő, utcafrontos étterem egyik asztalánál. Néhány, a pincérrel váltott szó után ismét egyedül voltam. Miközben az ételre várva nézelődtem, rájöttem, hogy van valami közös Rómában és Budapestben: a galambok, varjak és a verebek jelenléte. Noha tele van a város türkiz színekben pompázó, vadon élő papagájokkal, az itthon megszokott madárfajták úgy tűnik, délen is szívesen választanak lakhelyet.
Az ott látott madarak mégis különböztek az itthoniaktól: előszeretettel választották repülés helyett a totyogást apró lábaikon. Így aztán furcsa, alacsony járókelőknek tűntek, akik sikerrel alkalmazkodtak a civilizált lakossághoz, néhány elhagyott falat reményében.
Ahogy ezen tűnődtem, akaratlan vigyorral az arcomon figyeltem őket és arra jutottam, hogy kihasználatlan lehetőségeik okozhatják a zavart. Hiszen miért akarnának a madarak két lábon járni, mikor szárnyaik a közlekedés felfoghatatlan szabadságát nyújtják számukra? A madarak számára megadatott a lehetőség, amely nekünk, embereknek nem: egy elegáns mozdulattal maguk mögött hagyni a zajt, a nyüzsgést, a koszos sarkokat és csak szállni, szállni messzire, ameddig a szem ellát vagy még annál is tovább, egészen addig, amíg meg nem szomjaznak, vagy egy leszállásra érdemes, kényelmes ágat nem találnak.
Hogy miért döntenek mégis az totyogás mellett, azt rögtön egyértelművé tette egy pimasz kis veréb, aki először egy székre, majd a mellettem lévő asztalra ugrott, hogy vékony lábacskáival az üveglapon csúszkálva igyekezzen összegyűjteni néhány ott maradt bagettmorzsát.
Persze, a madarak egyszerű életet élnek a maguk állati ösztöneivel, amelyek apró-cseprő döntéseiket vezetik. Lemondanak a repülés lehetőségéről a túlélésért.
De mi, emberek vajon le tudunk-e mondani az övékéhez mérten óriási lehetőségeinkről? Vajon tudunk-e két lábbal a földön járni, és nem mindig engedni szárnyakat adó kísértéseinknek?
Talán van valami, amit ezektől az apró teremtményektől is el lehet tanulni – futott át az agyamon, miközben a Marinara pizza ropogós széléből egy nagyobbacska morzsát az asztalom körül masírozó, kíváncsi veréb elé dobtam.
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 36. lapszámában.
Muslincák fuldokolnak a poharamban,
minden korttyal közelebb a halál.
A fehér rózsák sem maradnak fehérek,
tűzfalak között kergetőzünk.
„A könyv egyes versei maguk is olyanok, akár egy-egy földrepedés. Néhol magabiztosan észleljük magunkat és sorsunkat, kapaszkodókat találunk »miértjeink« megértéséhez, hogy aztán néhány sorral később feneketlen mélységbe
zuhanjunk, de hogy pontosan hová, arra már nem kapunk választ. Mindenkinek saját útja van a Tizenkettő mögött, éppen azért, mert nincs ránk erőltetve a mondanivaló, a kötet velünk együtt hullámzik, ki tudja, mióta, talán a világ kezdete óta. (»Vad szél fújja meg fájdalmad kürtjét / a változékony örvény nyomokat keres / bolyongó kísértetek után.«)”
Mei Er kínai költőnő Tizenkettő mögött című kötetére egy leányfalui könyvesboltban akadtam rá a nyár folyamán, utólag pedig rájöttem, hogy ez nagyon nagy szerencse volt. Erről az igazán misztikus könyvről jelent meg recenzióm a Magyar Nemzet Lugas című hétvégi mellékletében. Mindenkinek szeretettel ajánlom a kötetet olvasásra!
Ma korábban keltem, még az ébresztő előtt. Ritkán fordul elő ilyesmi – az ablakokat nyáron nyitva hagyom éjszakára, így kellemes nyári szellő jár körbe-körbe a szobában, amely a puha paplannal kiegészülve azonnal ható altatóként működik. Ezért aztán többnyire a vekker durva berregésére ébredek, majd ötperces agresszív visszaalvásokkal próbálok még egy kis időt nyerni.
De ez a nap más volt. A tavasszal érkezett galambpár minden bizonnyal jól döntött, amikor a sűrű vadszőlővel benőtt belpesti bérházat választotta fészekrakás céljából, mert fiókáik éhes vijjogása azonnal az ébrenlét állapotába rángatott. Nem keltem ki rögtön az ágyból, az lehetetlen. Lassan kitakaróztam,és hagytam, hogy a reggeli hűs szellő az álmosság maradékát is lesöpörje rólam. Így feküdtem ott, üres gondolatokkal, a fiókák hangja és a bizsergető fuvallatok harmóniájában.
Kávé. Most már el kell kezdeni a napot, hiába lenne még másfél órám a telefonon beállított ébresztőig. A kávékapszulák helyett az öreg kotyogóst emelem le a polcról – ma valami erősebbre van szükség. Gondosan felteszem a gázra a roppant erős feketét.
Másfél év alatt minden lelassult. Érdekes, paradox folyamatnak lehettünk tanúi: miközben mindenki kifelé vágyott, saját otthonunkkal, biztonságot adó belső tereinkkel egyre szorosabb szimbiózisba kerültünk. Másfél év elég volt ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: hogyan is éltünk idáig? Miként kell újra felvenni a ritmust? És vajon milyen valóság vár ránk, ha majd kilépünk az ajtón?
Sírnak az utcák, sírnak a falak. Az ember képtelen jól sáfárkodni a szabadságával, elég csak fenekestül felfordult világunkra, vagy a pandémia után kiszabaduló embertömegre gondolnunk. Az utcára lépve állati és emberi ürülék között lavírozok, alkoholittas éjszakák nyomai a járdán. Szétdobált, koszos ruhák a sarkon, bódult fiatalok az Andrássy úton. Egy ablakból hatalmas szivárványcsíkos zászló lóg, az autósok agresszívan dudálnak, folyamatos megtorpanásra késztetve a járókelőket. A kasszánál cicceg az eladó, miért nem vettem már elő korábban a kártyám, egy férfi meg úgy siet, hogy rám csapja az ajtót.
A „négyhaton” bölcsebb akkor is hordani a maszkot, ha már nem kell. Régen a Keletit meg a Blahát neveztük „gyűjtőnek”, ma már a sárga villamost. Körbenézek; identitásukat vesztett vagy azt még csak kereső fiatalok; ugyanolyanok mind, rikító hajukkal, bő nadrágjukkal, szoros, mindent láttató haspólóikkal. Az idősek többsége türelmetlen, tolakodó. Mások bedugott füllel, könyvvel a kezükben próbálnak semmiről sem tudomást venni. A szerkesztőségbe érve a légkondi jégsugara alá roskadok, hogy kitisztuljon fejemből az a rengeteg kép és szag, amivel a húszperces út alatt találkoztam.
Nagy várakozásokkal tekintett magára az ember, amikor a négy fal közé kényszerülve, a külvilágot felértékelve kapcsolódott be a zoom-meetingekbe. Csakhogy az ember nem változik, legalábbis nem mindenki, és pláne nem akkor, ha saját korlátairól van szó. Mindent magáévá tesz, elhasznál, bepiszkít, megesz, megvesz, összegyűjt, halmoz. Kiszipolyozza a másikat és magát, nem tiszteli a várost, sem a múltját, de legfőképpen képtelen határt szabni legnagyobb kincsének, a szabad akaratának.
Most újra kell tanulom látni a szépet, minél kevesebb van belőle, annál inkább. A szemlélődés egy új formája ez, szelektálni a jót és tanulni, tanulni magunkról, a világról, és nem bosszankodva, csak figyelve, és meglátva és józanul, átsegítve másokat, magamat, és türelmesen a peronnál és odaadni és visszaadni, többet mint amit ők adnak, belenyugodva, apró lázadásokkal, rájönni és átadni, elfogadva amit el kell, de soha meg nem alkudva, járni és botlani, küszködni, majd belátni.
De most még reggel van. A gőzölgő kávé alatt kikapcsolom a gázt, és egyik lábamat magam alá húzva a konyhaszékre telepedek. Hallgatom a beszűrődő zajokat: a szomszéd bekapcsolja a rádiót, egy mentőautó elhaló szirénáját visszhangozzák a falak. Megiszom az első kortyot, majd államat felhúzott térdemre támasztva a csempék között futó vonalakat figyelem. Különös, a végét egyiknek sem látom.
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2021/33. lapszámában, illetve online, a Reformatus.hu felületén.
Tudom, csak a fejemben létezel. Erre mindig emlékeztetem magam, mikor épp nekem tetsző gesztusokkal toppansz képzeletem elé. Csuromvizes hajadba túrsz, türelmetlenül hátravetve a homlokodba lógó tincseket. Ez például megtörtént, de sok minden nem. Néma, soha meg nem történt párbeszédet folytatunk. Ismerősként köszöntjük a slampos valóság korlátait, amelyek csak az íriszek találkozásában oldódnak fel. Ezt viszem magammal, fekete köreinket és semmi, de semmi mást.