Muszáj volt behunynom a szemem, annyira vakított a szikrázó őszi napfény tükröződése a vízen. A csodálatos, aranysárga képet a háttérben baljós harangzúgás kongatta darabokra. Ilyenek voltunk mi is – most egyesével számolom a fürdőkádba hulló cseppeket. Hát nem furcsa? Te voltál az egyetlen, akit nem tudtam szavakba önteni. Te, akinek lelkem legszebb, legtitkosabb szavait suttogtam. Bár olykor kissé lirizálóbb vagyok a kelleténél, de ha rád gondolok, csak ostoba félmondatok jutnak eszembe. Voltál és már nem vagy – sosem volt középút. Minden porcikámmal magamba zártalak, de te egy megállónyi kétségbeesést hagytál itt nekem. A forró víz a zsigerekig hatol, a legyőzött habok egyre csak hömpölyögnek, a buborékok láncolata a lelkemig ér.
Szeretni buborékként – kipukkadásig.
MEGMOZDULTAK A KÖVEK
Érzéketlen betűkkel próbálom a szakálladon végigfolyó sörhabot felitatni. Már tudjuk, hogy minden folyadék méreg, és hogy a víz a legszilárdabb halmazállapot. Csak gondolatban téphetünk rózsát, a szakadást valahol a gyomor tájékán érezzük meg. Te végül is csak szerelmes tudsz lenni – valahogy így mondtad, de a pulzusszám emelkedésétől várt gyönyör hamar elnyújtott küszködésbe csap át. Épp megmozdultak a kövek; gólyalábakon, réseik közt egyensúlyozva próbálom magamhoz szorítani az elszáradt szirmokat.
PORSZEM AZ ÉBREDÉSBEN
Menj, menj, ne is lássalak! Dühös vagyok! Most meg kacagnom kell… – tehetetlenség. Csapóajtón át vezet hozzád az út, de legutóbb sem vártál meg; a nehéz anya a kezemre csukódott és az nagyon fájt. Nem figyeltél oda eléggé. Azon kívül sötét van, egy kis fényről igazán gondoskodhattál volna – legalább addig, amíg meg nem értem, miért olyan szomorú egy „örülök neked”. Kicsi vagyok, olyan kicsi. Porszem egy cipő orrán. Nem, én sem akartam igazán, csak tudni, hogy elfértünk volna-e. Szégyenbe torkollok miattad – arcpirító beteljesületlenség. Képzeld, néha még eszembe jutsz, de csak amikor felébredek. Újra és újra.
Zacc
Újra és újra megtaláljuk a helyünket, mielőtt még teljesen kilökődnénk. Állandó és változó egyszerre van bennünk jelen és színpompás, tőlünk függetlennek tűnő játékuk csak addig tölt el félelemmel, amíg meg nem érkeznek átmeneti nyugvópontjukra a felajzott folyamatok. Beléd feledkeztem – egy hónapja, vagy csak egy perce történtél? Becsapott időérzékek egyensúlyoznak vágyainkból eszkábált szerkezeteken. Zacc vagy a kávém alján. Bármi lehetnél. Torkomat kaparó inger vagy.
ÁLLIG KIFEJEZETT BÁNATOK
A tömött busz esőtől párás ablakán a mandula alakú folt olyan volt, mint egy emberi szem. Nem vicc, amikor egyszer csak kigördült belőle egy csepp, az mintha torz tükörképe lett volna saját szememnek, amelyből a könny épp az állam irányába tartott. Ott aztán azonnali halálra ítélve pottyant a földre, a groteszk másolatból azonban megállíthatatlanul folyt lefelé a gúnyolódó csepp, sőt, közben megindult körötte még vagy négy másik is. Mintha csak azon kacagnának, hogy lám, mi emberek csak az állunkig fejezhetjük ki bánatunkat. Mire tíz perc múlva leszálltam, már újra egyenletes páraréteg fedte az üveget, a komisz foltnak sótlan könnyivel nyoma sem volt. Csak az én arcom maradt csíkos – láttam meg otthon a tükörbe pillantva. Ez a tükörkép azonban cseppet sem volt gúnyos: a bőrömre száradt barázdák hús-vér voltomra emlékeztettek.
A „LEG”-EK TERHE
Megbeszélted magaddal, hogy más életét számon kérned nem szabad, hiába tudod, hogy melegebb kabátot tudsz a másikra adni annál, amit ő vett fel, hogy ne fázzon. A fogasra hajítja; ha megfagy se kell neki a tiéd! Nem a te dolgod kabátot adni rá, fáj neki az anyag lomha súlya. Neked pedig ő fáj, dühös vagy, miért nem ért semmit?! Te voltál, aki nem értetted, hogy a „leg”-ek terhét nem bírja el akárki. Lógsz ruhazsákba burkolózva – molyrágtán.