Publicisztikám január elején jelent meg a Reformátusok Lapjában.
Amikor megsimogat az Isten
KÖRKÖRÖS PUSZTASÁGOK
Az utóbbi években keresztyén ünnepeinkhez – legfőképp a karácsonyhoz – közeledve egyre nagyobb aggodalommal tölthetnek el minket az ünnepi reklámok és a streaming-szolgáltatók várható kínálatai. Ez az aggodalom nem ok nélküli, bizonyára sokan emlékeznek a Netflix 2019-ben legyártott, Krisztus első megkísértése című, botrányos filmjére, amelyben Jézus Krisztust homoszexuálisként, Szűz Máriát pedig házasságtörő asszonyként ábrázolják. A két évvel ezelőtti sokkhatás óta az ideológiailag elkötelezett, keresztyénellenes fősodor egymásra licitálva igyekszik minél polgárpukkasztóbb tartalmakkal gyalázni a keresztyénséget, hívők millióit sértve meg ezzel.
Éppen ezért nem érhet minket meglepetésként, hogy az idei évben sem maradunk keresztyéngyalázó műsorok nélkül, hiába kellene olyan égető problémákkal foglalkozni inkább, mint a lassan két éve tartó koronavírus-járvány, az egész világra kiható migrációs válság, a keresztyénüldözés, vagy a világ különböző pontjain tapasztalható, egyre feszültebb politikai, több helyen háborús helyzet.
A norvég posta két évvel ezelőtt kezdett el ünnepi hirdetéseket készíteni karácsony közeledtével, kampányuk azóta az ország ünnepi szezonjának részévé vált. Az idei reklám azonban hatalmas visszhangot váltott ki, mivel a posta úgy döntött, legújabb ünnepi alkotásában arról emlékezik meg, hogy az ország ötven éve dekriminalizálta a homoszexualitást. A reklám tehát idén egy férfi történetét meséli el, aki beleszeret a Mikulásba, majd a film végén a két férfi csókot is vált.
„Ha azt vesszük, hogy Jézus sem volt fehér, akkor akár azt is hihetjük, hogy Szűz Máriának szakálla volt, nem?” Ezt már Riccardo Simonetti, az Európai Parlament LMBTQ-ügyekért felelős jószolgálati nagykövete mondta, majd arról posztolt közösségi oldalán, hogy egy Siegessäule nevű LMBTQ-magazin címoldalán pózol transznemű Szűz Máriaként. Mellette egy fekete férfi áll mint Jézus nevelőapja, József.
Aggasztó történetek, de még aggasztóbb az a tehetetlenségből adódó ingerképtelenség, amely a nyomukban jár. Keresztyén hitünk egy méltatlan ideológiai küzdelem eszközévé silányult, akarva-akaratlanul sodorva minket a politikai és világnézeti sárdobálásba.
A keresztyénséget ugyanis minden politikai oldal felhasználja valamilyen módon, és egyáltalán nem érdek nélkül. Az egyik el akarja törölni, relativizálni akarja tanait, gúnyolódva igyekszik hitelteleníteni, a másik szomjazik a támogatására, irányítani akarja, mintha az egyháznak Istenen kívül mást is szolgálnia kéne.
Mi marad majd, ha templomaink kávéházakká, lelkészeink bűnbakokká, ünnepeink gúny tárgyává, a hívek pedig szkeptikussá válnak? Mit kell tennünk, ha a jobb és a bal kéz marionettbábuként próbál velünk mutatványokat csináltatni?
Meddig szabad tűrni az evangélium meggyalázását, Jézus kigúnyolását, a keresztyén tanítások átformálását?
A keresztyén élet harcos élet. Kétezer éve állunk támadás alatt, hogy is ne váltunk volna harcosokká? Sokszor azonban elfogy a lelki muníció; az egyetlen fegyverünk, amit kaptunk és birtokolhatunk. Az aggasztó hírek, a vészjósló folyamatok, a szélsőséges ideológiák és a vallásunkat érő folyamatos támadások alatt összeroskadó ember talán még sosem vágyott úgy a pusztába, mint manapság. Oda, ahol kiürül a fej, megtisztul a szív, megerősödik a hit. Ahol küzdhetek a túlélésért türelemmel, tiszta fejjel, akkor is, ha fáj, akkor is, ha nem akarok, erőtlenül is bármi áron, még ha úgy érzem, már szeretni is képtelen vagyok. Soha bele nem nyugodva is elégedetten róni köreinket, mindenkinek a sajátját, összeérnek, kitaposni, véknyítani, ha kell, százszor is újra és újrakezdeni. Ki merné unalmasnak nevezni ezt az örökké kereső küzdelmet? Streaming-szolgáltatók szabta, rozoga életek.
Legújabb publicisztikám a Reformátusok Lapja aktuális számában jelent meg.
Link: https://reformatus.hu/…/korkoros-pusztasagok-kincses…/
IDEÁLIS VALÓSÁGOK
Ha életem során bármilyen válsághelyzetbe kerültem, egészen mostanáig próbáltam azonnal válaszokat találni a felmerült dilemmákra. Gyakran kértem tanácsot ismerőseimtől, nyitottam ki ilyen-olyan könyveket, hátha a sorok között rábukkanok a megoldásra, és próbáltam imádságban kérni, hogy odaföntről érkezzen válasz az adott krízisre. Mindig egzakt, pontos megfejtéseket akartam, még az egészen bonyolult, emberi kapcsolatokat érintő kérdésekben is.
A világot kezdtem fekete-fehéren látni, irtóztam mindenfajta középúttól, ami bevallom, nemcsak hogy nem tett jót a világról való gondolkodásomnak, de teljesen be is szűkítette a látóteremet, elzárt a megismerés úgymond „tágabb horizontjai” elől.
Ez a tulajdonság (vagy inkább beidegződés) sok helyzetben kifejezetten előnyös volt, hiszen nem feltétlenül baj, ha az embernek határozott véleménye és elképzelése van a különböző kérdésekről, és nem váltogatja a legkisebb fuvallatra az álláspontját. De valahol mélyen éreztem, hogy valójában nem az a dolgok működési rendje, ahogyan azt a fejemben elképzelem.
Hogy talán azért tekintek mindenre olyan végletesen, mert így sokkal könnyebb rendszerezni ennek a végtelenül bonyolult világnak a történéseit, emberi kapcsolataimat, az élet vagy Isten kapcsán felmerülő dilemmáimat. Féltem árnyalni a képet és elismerni: attól, hogy valaki tőlem eltérően gondolkodik, érez vagy dönt, neki is igaza lehet, sőt, az ő „igazát” is meg kell ismerni.
Ezek a felismerések Tóth Sára Minden itt van című könyvét olvasva törtek rám. A szerző egészen új látásmóddal ajándékozott meg: az embert és főként a keresztyéneket foglalkoztató kérdésekről ír, úgy mint istenképünk és hitünk változása, a protestáns szigor, hogy a házasságok valóban az égben köttetnek-e, vagy hogy jóvá lehet-e tenni a jóvátehetetlent.
Teszi mindezt a közhelyeket mellőzve, ájtatoskodás nélkül, őszintén, az emberben lakozó kétségeket és kérdéseket megfogalmazva. Tóth Sára megtanította nekem, hogy
vannak olyan kérdések, amelyekre sosem kaphatok egzakt választ, a legtöbb, amit tehetek, hogy tűnődök, kérdéseket fogalmazok meg, és próbálom a lehető legtöbb oldalról szemlélni az engem foglalkoztató dolgokat.
Úgy érzem, hosszú út elején járok, hiszen az egyik legnehezebb dolog berögződéseinken változtatni.
A szerző őszintén beszél többek között arról, mekkora nyomást helyez a hívőre, ha adott gyülekezetben csak annak a megtérése az „elfogadott”, akivel ez extatikus állapotban történik meg, hogy mennyire hibás elgondolás görcsösen várni az égi jeleket a párválasztáshoz és házassághoz, vagy hogy mi lehet az oka annak, illetve mit tehetünk akkor, ha imádkozás közben elkalandozunk, ne adj’ Isten elbóbiskolunk. (Egyedül a genderkérdésről szóló fejezettel nem tudtam egyetérteni, mert bár a szerzőnek igaza van abban, hogy a gender alapgondolata nem ördögtől való, de a fogalom átalakulásáról, a rá épülő ideológiáról, valamint az ebből fakadó társadalmi folyamatokról már nem ejt szót.)
Különösen tetszett az írónőnek az a gondolata, hogy mennyire nincs rendben, ha valaki ugyanúgy hisz, mint évekkel vagy évtizedekkel korábban. A gyermeki hit elvesztése és megváltozása, annak válságai, a hullámvölgyek az Istennel való kapcsolatunkban mind természetes folyamatok, amelyeket nem kell szégyellni.
A hit nem biztonsági háló, amely megspórolja nekünk a döntéshozatalt, vagy megóv tetteink következményeitől. Ideális képek helyett a valóságos kép megalkotására kell törekednünk, nemcsak hitéletünkben és vallási téren, de minden másban is. A fekete-fehéren látás kapaszkodót nyújt, megkönnyíti az életben való eligazodást, de a megismerést és elmélyülést mindenképpen akadályozza.
Akkor teszünk a legjobban, ha kijelentések helyett sokkal inkább kérdezünk, mert „ha Istennel éljük az életünket, nincsenek lejátszott meccsek”.
A cikk a Reformátusok lapja október 24-i számában, illetve a Református.hu-n is elolvasható.
FALAKBA ZÁRT MÚLTUNK
A Reformátusok Lapja aktuális számában olvasható riportomban a Bibliamúzeum szervezésében jártuk körbe a Kálvin tér és környéke épületeit. A körülbelül másfél órás sétán a múzeum munkatársa, Bán Boróka idézte fel az épületek református múltját a fontosabb történelmi események és személyek bemutatásával. 
SÍRNAK AZ UTCÁK, SÍRNAK A FALAK
Ma korábban keltem, még az ébresztő előtt. Ritkán fordul elő ilyesmi – az ablakokat nyáron nyitva hagyom éjszakára, így kellemes nyári szellő jár körbe-körbe a szobában, amely a puha paplannal kiegészülve azonnal ható altatóként működik. Ezért aztán többnyire a vekker durva berregésére ébredek, majd ötperces agresszív visszaalvásokkal próbálok még egy kis időt nyerni.
De ez a nap más volt. A tavasszal érkezett galambpár minden bizonnyal jól döntött, amikor a sűrű vadszőlővel benőtt belpesti bérházat választotta fészekrakás céljából, mert fiókáik éhes vijjogása azonnal az ébrenlét állapotába rángatott. Nem keltem ki rögtön az ágyból, az lehetetlen. Lassan kitakaróztam,és hagytam, hogy a reggeli hűs szellő az álmosság maradékát is lesöpörje rólam. Így feküdtem ott, üres gondolatokkal, a fiókák hangja és a bizsergető fuvallatok harmóniájában.
Kávé. Most már el kell kezdeni a napot, hiába lenne még másfél órám a telefonon beállított ébresztőig. A kávékapszulák helyett az öreg kotyogóst emelem le a polcról – ma valami erősebbre van szükség. Gondosan felteszem a gázra a roppant erős feketét.
Másfél év alatt minden lelassult. Érdekes, paradox folyamatnak lehettünk tanúi: miközben mindenki kifelé vágyott, saját otthonunkkal, biztonságot adó belső tereinkkel egyre szorosabb szimbiózisba kerültünk. Másfél év elég volt ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: hogyan is éltünk idáig? Miként kell újra felvenni a ritmust? És vajon milyen valóság vár ránk, ha majd kilépünk az ajtón?
Sírnak az utcák, sírnak a falak. Az ember képtelen jól sáfárkodni a szabadságával, elég csak fenekestül felfordult világunkra, vagy a pandémia után kiszabaduló embertömegre gondolnunk. Az utcára lépve állati és emberi ürülék között lavírozok, alkoholittas éjszakák nyomai a járdán. Szétdobált, koszos ruhák a sarkon, bódult fiatalok az Andrássy úton. Egy ablakból hatalmas szivárványcsíkos zászló lóg, az autósok agresszívan dudálnak, folyamatos megtorpanásra késztetve a járókelőket. A kasszánál cicceg az eladó, miért nem vettem már elő korábban a kártyám, egy férfi meg úgy siet, hogy rám csapja az ajtót.
A „négyhaton” bölcsebb akkor is hordani a maszkot, ha már nem kell. Régen a Keletit meg a Blahát neveztük „gyűjtőnek”, ma már a sárga villamost. Körbenézek; identitásukat vesztett vagy azt még csak kereső fiatalok; ugyanolyanok mind, rikító hajukkal, bő nadrágjukkal, szoros, mindent láttató haspólóikkal. Az idősek többsége türelmetlen, tolakodó. Mások bedugott füllel, könyvvel a kezükben próbálnak semmiről sem tudomást venni. A szerkesztőségbe érve a légkondi jégsugara alá roskadok, hogy kitisztuljon fejemből az a rengeteg kép és szag, amivel a húszperces út alatt találkoztam.
Nagy várakozásokkal tekintett magára az ember, amikor a négy fal közé kényszerülve, a külvilágot felértékelve kapcsolódott be a zoom-meetingekbe. Csakhogy az ember nem változik, legalábbis nem mindenki, és pláne nem akkor, ha saját korlátairól van szó. Mindent magáévá tesz, elhasznál, bepiszkít, megesz, megvesz, összegyűjt, halmoz. Kiszipolyozza a másikat és magát, nem tiszteli a várost, sem a múltját, de legfőképpen képtelen határt szabni legnagyobb kincsének, a szabad akaratának.
Most újra kell tanulom látni a szépet, minél kevesebb van belőle, annál inkább. A szemlélődés egy új formája ez, szelektálni a jót és tanulni, tanulni magunkról, a világról, és nem bosszankodva, csak figyelve, és meglátva és józanul, átsegítve másokat, magamat, és türelmesen a peronnál és odaadni és visszaadni, többet mint amit ők adnak, belenyugodva, apró lázadásokkal, rájönni és átadni, elfogadva amit el kell, de soha meg nem alkudva, járni és botlani, küszködni, majd belátni.
De most még reggel van. A gőzölgő kávé alatt kikapcsolom a gázt, és egyik lábamat magam alá húzva a konyhaszékre telepedek. Hallgatom a beszűrődő zajokat: a szomszéd bekapcsolja a rádiót, egy mentőautó elhaló szirénáját visszhangozzák a falak. Megiszom az első kortyot, majd államat felhúzott térdemre támasztva a csempék között futó vonalakat figyelem. Különös, a végét egyiknek sem látom.
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2021/33. lapszámában, illetve online, a Reformatus.hu felületén.
A NYÁR PARADOXONA
Résnyire nyitottam a szemem, hagytam, hogy arcomra tapasztott kezeim között belopózzon a tűző napsugár. Közel tíz másodpercig tartott, mire megszoktam a fényt – fölöttem, a magasban egymásra hajló ágak mintázatai rajzolódtak ki. A jobb lábfejemen egy hangya szaladt át, mire lesöpörhettem volna, már el is tűnt. Lágy szellő futott végig ott, ahol feküdtem, nem harcoltam a sugarakkal tovább: kezeimet a hasamon összekulcsolva pihentettem.
Minden eddigi nyaramból ilyen, és ehhez hasonló pillanatokat őrzök. Nem tudnék kiemelni egy-egy felejthetetlen emléket – ha voltak is ilyenek, már képtelen lennék felidézni, mikor történtek és miért gondoltam őket maradandóknak. De bármikor felelevenítem az érzést, ahogy lábujjamat a jéghideg víztükörbe mártva az egész testemet elönti a libabőr, ahogy a jéghideg korty egy kánikulai napon végigfut a mellkasomon, vagy a pillanatot, amikor egy langyos esti sétán leszakítom az első édes meggyeket az út menti fákról.
Érzékeink játéka a nyár. Nincs évszak, amely erősebb szimbiózist teremtene az emberrel: beköltözik zsigereinkbe, létéről nem megváltozott mindennapjaink miatt, hanem azok ellenére tudunk, mintegy indoklásaként annak a melankolikus nyugalomnak, amellyel ebben az időszakban napról napra betakarózunk.
Talpam a tűzforró homokba süpped, a murván már lábujjhegyen futok. Egyszer régen darázsba léptem, mégsem szívesen veszek fel papucsot a füves részeken. Az ezerszínű naplementék képe egy nagy egészbe olvad, miközben egyre beljebb lököm magam a vízben.
Azt hiszem, hogy nem a nyár türelmetlen velünk. Mi rohanunk el mellette, nem is sejtve, hogy mennyi mozzanatról maradunk le így, bágyadtan beletörődve megfoghatatlan és mulandó voltába. Pillanatok, amelyek bár gyönyörűek, mégis szinte befogadhatatlanok: azt is mondhatnánk, ez a nyár paradoxona.
Érzékeink játéka a nyár. Hogy ez valóban így van, azt Hamvas Béla A Jóisten uzsonnája című írásának részlete briliánsan érzékelteti. „Júniusban kell enni. Az ember körülbelül fél kiló teljesen érett eperre számítson tizenkét-tizenöt deka porcukrot. Az általános vélemény, hogy a gyümölcsöt és a cukrot legjobb rétegesen elhelyezni és az epret kicsit megtörni, csak azért, mert így bővebb levet ereszt. Mikor ez elkészült, két deci tejfölt kell ráönteni. A mennyiség lehet valamivel több vagy kevesebb, ízlés szerint. A túlzástól tartózkodni kell. Sokan a tejszínt részesítik előnyben, de ezek az emberek az étel lényegét félreértik. A június nem az átható cukor, hanem a gyengéden friss és enyhén savas gyümölcs hónapja. A tejszín alkalmazása tévedés. Később, a hónap végén a szamócához már megengedhető, és vannak, akik a málnához, főként a tejberizshez készített friss málnakompóthoz nem hajlandók mást enni, mint tejszínt. Ez így helyes, de a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez vezet, ezért ilyesmit kerülni kell.”
Amíg gyermek voltam, minden nyár egy örökkévalóságig tartott, azonban most, mint a markomban tartott víz – cseppenként folyik ki kezeim közül, míg az ősz könyörtelen huzata fel nem itatja a maradék sugarakat is. Ha most a mutatóujjam a bőrömhöz nyomom, fehér foltok jelennek meg nyomában, amelyekbe aztán igazán könnyű belefeledkezni.
Fehér foltok a karomon, a friss epreken fehér porcukor. Nem az emlékeimmel őrzöm a nyarat, már nem próbálom erőszakkal dunsztos üvegbe zárni. Csak érzékeim játszadoznak vele, csak zsigereim képesek felidézni az évszak ajándékait. Nem sietek és nem siet a nyár sem, egymás tempójában haladunk. A cipőm orrában megbúvó homokszemek körtánca még ősszel is a fejemben jár.
Reformátusok Lapja online lapszám: https://issuu.com/digireflap/docs/28as_szam
Mandiner-link: https://mandiner.hu/cikk/20210708_a_nyar_paradoxona
ELTÖRÖTT KAPCSOLATOK
„Azoktól a gyönyörű poharaktól már akkor búcsúzni kezdtem, amikor az áruházból hazaérve a konyhaszekrény legbiztonságosabb, felső polcára helyeztem őket. A borospoharak élete kialakításukból és törékenységükből kifolyólag igencsak rövid – nem lehet véletlen, hogy a legtöbb háztartásban sosincs belőlük elég, ami általában csak egy- egy nagyobb családi összejövetel során derül ki. Az, hogy az embert egy vadonatúj pohár láttán elöntse a mélabú, valljuk be, kissé nevetséges, egészen addig, amíg egyszer meg nem próbálunk a jelenség mögé pillantani.(…)
Kibogozhatatlanságoddal együtt kell élnem, mert neked is megvannak a saját csomóid, amelyeket ki kell oldanod. Talán egyszer, sok-sok törött pohár szilánkjain át, mi is megláthatjuk egymást úgy, ahogy vagyunk: hátha egyszer megszűnik a félreértéseinkből és hibáinkból adódó visszafordíthatatlanság.”
A Reformátusok Lapja pünkösdi számában jelent meg legutóbb publicisztikám, szeretettel ajánlom mindenkinek. 
SÉTA
„Csak úgy” nem lehet sétára menni. A sétának ugyanis külön misztériuma van; nem arról szól, nagyon nem, hogy akkor én most „kiszellőztetem a fejemet”, vagy „járok egyet”, esetleg „egészségügyi sétára indulok”. Egy valódi séta során az ember mindig többé válik annál, mint aki előtte volt. Legalábbis más lesz. Ha pedig mégsem, akkor kár volt egyáltalán elindulnia. Elpazarolt idő. Levegőzni a gangon is lehet.
Legújabb publicisztikám a Reformátusok Lapja legfrissebb számában olvasható. Link:https://issuu.com/digireflap/docs/2021_13szam
VERSENYEZNI AZ ÜRESSÉGGEL
Az a megtiszteltetés ért, hogy a Reformátusok Lapja legutóbbi számában megjelenhetett első publicisztikám, amely online formában a lenti linken olvasható.
„A szemlélődő ember, aki az imént még nem legyőzendő akadályként érzékelte, hanem bölcsen elfogadta és megbecsülte az időt, hirtelenjében kevésnek találta a gyönyörködést, erőteljesebb, izgalmasabb ingerekre kezdett vágyakozni. (…) De csalódnunk kellett: nem érkezett el a várva várt lelki-szellemi kielégülés, sőt, minél több mindent fogadtunk be, öleltünk át, bizonyítottunk és digitalizáltunk, annál inkább üresnek és boldogtalannak éreztük magunkat. Talán érdemes lenne néha hátrafelé is nézni, miközben haladunk előre – hogy észrevegyük, mennyi értékes élményről mondtunk le az esztelen rohanásban.”
REFORMÁTUSOK LAPJA – PORTRÉ (6)
– Nehézséget okoz összeegyeztetni a gondnoki szolgálatát polgármesteri tevékenységével?
– Rendkívül összetett egyszerre a település vezetőjének és a gyülekezet világi vezetőjének lenni. Barta Károly lelkipásztorral jó együttműködésben végezzük a feladatainkat. Az időt be lehet és kell is osztani, hogy mindenre jusson belőle – nem csak vasárnap. El sem tudnám képzelni, hogy ne szolgálhassak, bármi legyen is a munkám. Hálás vagyok, hogy annyi erőt kapok, hogy talán még adni is tudok belőle. De mindez család nélkül elképzelhetetlen lenne.
Bese Ferencet, a Soroksári Református Egyházközség gondnokát, Soroksár polgármesterét kérdeztem a Reformátusok Lapja legfrissebb számában. 
