Érzéketlen betűkkel próbálom a szakálladon végigfolyó sörhabot felitatni. Már tudjuk, hogy minden folyadék méreg, és hogy a víz a legszilárdabb halmazállapot. Csak gondolatban téphetünk rózsát, a szakadást valahol a gyomor tájékán érezzük meg. Te végül is csak szerelmes tudsz lenni – valahogy így mondtad, de a pulzusszám emelkedésétől várt gyönyör hamar elnyújtott küszködésbe csap át. Épp megmozdultak a kövek; gólyalábakon, réseik közt egyensúlyozva próbálom magamhoz szorítani az elszáradt szirmokat.
AZ ÉS BELEBOTLOTT AZ ÚJ REFORMÁTUS BÁLVÁNYOKBA
„…és ezzel ki is derül, hogy éppen Monostori az, akinek le kellene számolnia saját bálványaival.”
Ritkán kerül a kezembe az Élet és Irodalom című hetilap. Döntésemet nem olyan nehéz megindokolni: az újság címlapján sorakozó, nagybetűs címekből rögtön látja az ember, hogy nagyjából mire számítson. Nemrég azonban – gyakorló reformátusként – mégis megakadt a szemem a címlapon, egy Monostori Tibor által jegyzett cikk címén: Új református bálványok. Nocsak! Kíváncsian kerestem ki a lapban az irományt, hogy megtudjam, mégis milyen bálványokat imádok manapság, tudtomon kívül.
A szerző a cikkében igyekszik a mai reformátusok – általa károsnak vélt – attitűdjeit történelmi folyamatokra és csoportokra visszavezetni, még a látszatát is mellőzve az objektivitásnak, és kerüli (a cikk többi részében olyannyira előnyösnek tartott látásmódként) a református egyház működését az adott politikai és történelmi korszak valósága alapján értékelni.
Monostori Tibor az írása elején infúzióval kezdi csöpögtetni a prekoncepciója alátámasztására szolgáló részleteket, hogy aztán a „nagyívű” történelmi visszatekintés után végre megtudjuk, mit is nevez ő új református bálványnak. Nem csigázom tovább az olvasó kíváncsiságát:
Monostori szerint az állandó, mesterségesen kialakított ellenségkép elleni harc a mi bálványunk, miközben a hősök, a rejtőzködő, elnyomott megmentőink azok az „underground reformátusok”, akik „elszigetelve vagy belső száműzetésbe vonulva, a tudományba menekülve, magánkörökben és -beszélgetésekben próbálják menteni a menthetőt, az ellenségkép elleni küzdelmet bálványozó vezetés okozta károkat”.
Érdemes itt megállni egy pillanatra. Azok a reformátusok, akiket Monostori Tibor a cikk további részében radikálisnak, sőt fundamentalistának bélyegez, valójában azok a keresztények, akik a „nyugatos”, alkalmazkodó, liberalizmusnak behódoló, kifordított dogmák helyett a Biblia örök törvényeihez és hitvallásához ragaszkodnak. A szerző egyébként erre is gondolt, és nem is titkolja, hogy számára az evangélium „hagyományos” értelmezése már elavulttá és meghaladottá vált. Így fogalmaz: „Ha a radikális reformátusok már azonosították az új ellenségképet, vajon mi a bálványimádásuk eszköze? Az nem változott: Isten igéjének öröknek gondolt, de valójában nagyon is korhoz kötött, a XXI. században pedig posztmodernnek tekinthető értelmezése.” Értjük, ugye? A mai radikális (?) reformátusok bálványimádása, hogy ragaszkodnak a Biblia kétezer éves, változatlan útmutatásához. Monostori Tibornak ugyanakkor az már nem jut eszébe, hogy talán éppen azért létezik még ma is kereszténység, mert tanai kétezer év után is érvényesek, sőt mi több, szentek. Ha azokat minden korban, minden uralkodó ideológia hatására átformálták volna, már rég nem lennének a világon keresztények.
Az igazság az, hogy Monostori maga aggat ideológiai jelzőket a református egyházra, ami mindennél jobban mutatja, hogy a vallást csupán egy ideológiai-politikai cél vagy csoport kiszolgálása eszközének tekinti.
A szerző a számára szimpatikus „progresszív keresztény alkotókat” idézve azt mondja, az általa fundamentalistának nevezett reformátusok gondolkodása „a modern gondolkodás mellékterméke, pontosabban a modern gondolkodással szembeni védekező ideológia”.
Vagyis szerinte azok a keresztények, akik nem hajlandók a fősodratú, sokszor szélsőségesen liberális, Biblia-ellenes, Nyugaton dívó fancy egyházak mögé felsorakozni (ezek a szerző szerint a modern, bátor, főként a másságot támogató, haladó egyházak), azok valójában mintegy makacsul védekeznek az elkerülhetetlen modernitás ellen.
Szögezzünk le valamit: amikor a „radikális, fundamentalista” reformátusok megfogalmazzák (pontosabban meg merik fogalmazni) mindazokat a tényezőket, amelyek a keresztény Európára veszélyt jelentenek – ilyen az illegális migráció, az azonos neműek házassága, az LMBTQ-csoportok lobbitevékenysége, a szélsőséges abortuszliberalizáció –, akkor nem holmi ellenségképeket kreálnak fennmaradásuk érdekében, hanem egészen egyszerűen kiállnak a Biblia öröktől fogva érvényes törvényei mellett.
Ezzel szemben a szerző abba a langymeleg álomba ringatja magát, hogy a református egyháznak holmi pipogya, ideológiailag formálható, megfélemlíthető és megalkuvó, akármihez alkalmazkodó, értelmiségi hobbikörnek kellene lennie, és ezzel ki is derül, hogy éppen Monostori az, akinek le kellene számolnia saját bálványaival.
Mikor jutunk el végre oda, hogy elfogadjuk (mert mégiscsak ez lenne a hit alapja) az igét, és nem akarjuk azt „a Szentírás gazdag értelmezési hagyománya” alapján megfogni? Mikor jutunk el oda, hogy az igen igent, a nem nemet jelent, és elfogadjuk, hogy ha a korok változnak is, az örök igazságok, az evangélium sohasem? Ha Monostori Tibort elriasztják a „magukra egyszerű evangéliumi keresztényként hivatkozó radikális reformátusok”, akkor jobb lesz, ha megalapítja saját felekezetét, egy vallást a neki kedves ideológia mentén, amely bármit belemagyarázhat a Szentírásba annak „gazdag értelmezési kerete miatt”. Tegyük hozzá, a Bibliának valóban gazdag az értelmezési kerete, csakhogy egyáltalán nem olyan módon, ahogy Monostori és a hozzá hasonló elveket vallók azt gondolják. Amit ők képviselnek, annak sajnos nem sok köze van a kereszténységhez.
A szerző még indít egy támadást Szilvay Gergely A genderelmélet kritikája című könyve ellen is, amelyben a genderlobbi általánosan hangoztatott frázisaival operál, mint például: ellenkező neműek kapcsolatában felnövekvő gyermekek is szenvedhetnek károkat, majd
a gondolatsor végén az általa példának tekintett, a református gyülekezeteket belülről jól ismerő (sic!) György Andrea Szingliszótárából olvashatunk idézetet, már-már egy kevésbé színvonalas női blog olvasójának érezve magunkat.
Monostori az írása végén még megpróbálja ellopni a normalitás fogalmát, amikor azt mondja, reménykedik, hogy a jövőben a normalitás hangvétele lesz az uralkodó, „ha a fundamentalista oldalon nem is, de a konzervatívon igen”. Látható, hogy a szerző mind a normalitás, mind a konzervativizmus fogalma környékén a sötétben tapogatózik, de anélkül, hogy útmutatást nyújtanánk neki, hadd idézzem Székely János (radikális? fundamentalista?) katolikus püspök szavait: „Az evangélium nem modern, nem is konzervatív, hanem örök.”
A cikk a Magyar Nemzetben jelent meg május 31-én, online a linkre kattintva olvasható.
Mandiner link: https://mandiner.hu/cikk/20210531_kincses_krisztina_velemeny_balvanyok
TÁNCOLNI KÖRBE
Csak egy pillanatra akadt meg a levegővétel, amikor méreg-szavaid kéjesen megforgattad bennem. Ti mind az én poklomban élősködtök – ne csodálkozzatok hát, ha néha kilök magából titeket, mint az epét. Annyira fázom. Keresem az anyai testet, ahová egy kis időre visszakuporodhatnék. Most pedig ölj meg, űzz ki magadból, szívj ki mint a mérget őrjítő magányodból. Őrületesen nagy öröm megszabadulni tőlem. Lábamnál a víz körbe-körbe táncol a fekete mélységbe.
VISSZASZÁMLÁLÁS
Így ülök ott lent, monoton csempe-magányban, várva a két megállóm, földalattival. Körülöttem piros kijelzők számolnak vissza; a világból tikktakkolják ki azt, aki néma táncukon mereng. Oldalra nézek; egy plakát gúnyolódva kérdi, „hol szorít a cipő?” – alatta a játékszabály, de elolvasni már nincs időm. Ahol tévedek, ott időzített bomba vár. Megtalálod-e a kulcsot hozzánk, mielőtt ránk kacag a visszafordíthatatlan?
BŐR ÉS LEVÉL HATÁRÁN
Sirokai Mátyás versei a betondzsungelen túli világról
Sirokai Mátyás könyvét olvasva három dolog azonnal világossá válik. Először is: mondanivalójához a legközelebb úgy juthatunk, ha magunk is természetközelben vagyunk olvasása közben. Másodszor: nem szükséges több száz oldalon át értekezni ahhoz, hogy húsba vágó gondolatok szülessenek a körforgásról, amelynek rövid életünk is része. A harmadik tanulság pedig éppen az utóbbiból következik: ami a betondzsungelen túl van, az nem holmi makett vagy díszlet, amely megszínezi a városképet. A növények, a fák és minden felbukkanó fűszál együtt él és lélegzik velünk, akkor is, ha erről mi időről időre elfelejtünk tudomást venni. „Nemcsak én mászom a fákon, a maguk lassú és türelmes módján ők is kapaszkodnak belém.”
A Lomboldal az ember és a természet elfelejtett egységéről beszél. Ez az egység olyannyira magától értetődő, hogy olvasás közben sokszor alig tudjuk eldönteni, hogy egy gyökereivel a „felső és alsó” világot elválasztó évszázados fáról, vagy inkább saját magunk, az ősi ember képéről kapunk pontos leírást. „Életben tartani egy hangot, a fák lepecsételt szájára függesztett szemekkel, életben tartani a szobamély csendben, gerinc melletti izmaid helyett könyvek gerincét simítva, egy hangot, ami csak a fejemben szól, de valóságosabb a szájnál, ami a fülemre tapad, enni kér, életben tartani, ami előbb kezdett beszélni mint én magam, ami velem van még álomban is, egy hangot, ami megnevez, elhatárol, mégis az egyetlen, amin meg tudok szólalni, életben tartani azt, ami a saját ellenségemmé tesz, de nélküle csak a véráram zúgása marad, két madár búcsúröptének íve a hajnali égen, egy levél útja a lombketrectől a talajig és a földbe, életben tartani, miért is akarom.”
A kötetet olvasva először nehéz megtalálni a logikát a különböző szövegrészek műfaji és stílusbeli váltakozása között, de csak amíg rá nem jövünk, hogy maga a könyv is olyan, mint egy növényekkel teli erdő: szabálytalan, göcsörtös, itt-ott burjánzó, máshol egészen csupasz. A sok különálló rész így alakul át észrevétlenül tökéletes egésszé, amelyben Sirokai Mátyás a jóga és a kötéltánc mozdulatsorainak mély megélése által tanít minket érzékelni a pulzáló, sejtjeinken keresztül belénk áramló energiát.
Ennek az energiának, a természet és ember között áramló, kétirányú lüktetésnek ad kifejező elnevezést Sirokai, amikor az általa alkotott „növénylés” kifejezést használja. Ez a növényi lét adja a könyv alaphangját, amely egyszerre nyugodt és zaklatott, egyszerre suttog és kiált. Szerves részekké válunk, a növénylés által találjuk meg az egyensúlyt. Meditáció ez, a törzs gyűrűi valójában az én koncentrikus köreim, amelyek mindig is hozzám tartoztak, mégsem kerülhetek hozzájuk elég közel.
„Az erdő koncentrikus köreiben egyre beljebb hatolva mintha leválna minden, amit a mindenkori emberi természet tárgyköreibe sorolhatunk – a szavakig bezárólag. És ez a némaság talán beszédesebb, mint bármi más.” Egy új, titkos nyelv az, amire a Lomboldal olvasása során rábukkanhatunk, pontosabban: ráérezhetünk.
Sirokai könyvét letéve másként fúj a szél, másként csiklandoznak a fűszálak. A föld illatába keveredik a mindenség. Nem marad más hátra, mint szűkös látóterünkből fölfelé tekinteni, oda, ahová csak a fák ágai érhetnek el, és olyan mélyre jutni, ahová csak az igazán erős gyökérzet hatolhat.
A recenzió online linkje: https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/bor-es-level-hataran-9889694/
ELTÖRÖTT KAPCSOLATOK
„Azoktól a gyönyörű poharaktól már akkor búcsúzni kezdtem, amikor az áruházból hazaérve a konyhaszekrény legbiztonságosabb, felső polcára helyeztem őket. A borospoharak élete kialakításukból és törékenységükből kifolyólag igencsak rövid – nem lehet véletlen, hogy a legtöbb háztartásban sosincs belőlük elég, ami általában csak egy- egy nagyobb családi összejövetel során derül ki. Az, hogy az embert egy vadonatúj pohár láttán elöntse a mélabú, valljuk be, kissé nevetséges, egészen addig, amíg egyszer meg nem próbálunk a jelenség mögé pillantani.(…)
Kibogozhatatlanságoddal együtt kell élnem, mert neked is megvannak a saját csomóid, amelyeket ki kell oldanod. Talán egyszer, sok-sok törött pohár szilánkjain át, mi is megláthatjuk egymást úgy, ahogy vagyunk: hátha egyszer megszűnik a félreértéseinkből és hibáinkból adódó visszafordíthatatlanság.”
A Reformátusok Lapja pünkösdi számában jelent meg legutóbb publicisztikám, szeretettel ajánlom mindenkinek. 
FEKETE TINTA
Vasból és fából vagyunk – két vállra fektetnek gyűrődéseim. Kinézek a vonat ablakán, de a sok zöld eltakarja a lényeget. Ismét csillapul a remegés, amit a Föld középpontja mozgat. Ellenőriztem a vonatjegyem, de úti cél helyett csak fekete tinta volt rajta. Hozzád érni fekete tintába mártott ujjakkal.
A KISISKOLÁSOKAT TÁMADNÁ AZ LMBTQ-LOBBI
Általános iskolásokat nevelnének az LMBTQ-ideológia alapján különböző liberális szervezetek – a minap megjelent hír önmagában nem új keletű, mégis, érdemes elgondolkodni, hogy milyen küldetéstudat állhat a legfiatalabbakat célzó érzékenyítő kampányok mögött.
A Demokratikus Nevelésért és Tanulásért Közhasznú Egyesület pedagógusokat, illetve más, kisiskolás korú fiatalokkal foglalkozó szakembereket igyekszik rávenni, hogy tanórákon ismertessék meg az LMBTQ-ideológiát. Azt javasolják, hogy ehhez elsősorban a Meseország mindenkié című mesekönyvet és az ahhoz készült foglalkozásterveket, óravázlatokat használják fel. Helyben vagyunk: a híres-hírhedt mesekönyv, a gyermekérzékenyítés kézikönyvéül is szolgáló Meseország mindenkié a liberális szervezetek szerint tökéletes eszköz arra, hogy támogassa a „véleményüket felvállaló, önmagukért és másokért kiálló állampolgárok nevelését”.
Az már rejtély, hogy a „vélemény felvállalásától” miként jutunk el odáig, hogy azt az oktatási rendszerbe ágyazva még nem kialakult identitású és gondolkodásmódú fiataloknak tényként, sőt mi több, tananyagként adagolják. Ugyanis ezen szervezetek nem titkolt célja, hogy olyan fogalmakkal ismertessék meg az óvodás és iskoláskorú gyermekeket, mint a homofóbia, a hetero-, a bi- és a homoszexualitás, a transzneműség, a transzvesztita, a nemi identitás, a nemi orientáció, illetve a coming out. Ennek a lobbitevékenységnek volt az egyik legnagyobb port kavaró lépése a Labrisz Leszbikus Egyesület által kiadott Meseország mindenkié című „mesekönyv”, amely a legkisebb korosztály politikai (!) és szexuális ideológiai érzékenyítésére szolgál, és amelyben kilenc szerző ismert meséket kifacsarva többek között meleg, leszbikus és transznemű mesehősöket ábrázol. A kötetben a transzgender nemváltásokat megjelenítő mesék mellett homoszexuális esküvőt és házasságot bemutató történetek is helyet kaptak.
A Demokratikus Nevelésért és Tanulásért Közhasznú Egyesület Mesés óratervekről szóló levele azonban rámutat egy sokkal nagyobb problémára, amelyről igen kevés szó esik. Mint írják, „olyan szakemberekhez fordulnak, akik gyerekcsoportokkal, fiatalokkal foglalkoznak, például pedagógusok, pszichológusok, iskolai szociális munkások, hitoktatók, ifjúsági segítők stb”.
Manapság a pszichológus- és tanártársadalom olyan mértékű megosztottságát tapasztaljuk, amelynek legnagyobb vesztesei azok a fiatalok, akik életkorukból adódóan az egyik legbefolyásolhatóbb társadalmi réteget jelentik. (Hogy egy hitoktató, ha vallását, hitét és munkáját komolyan veszi, miként jut oda, hogy genderérzékenyítést folytasson, már egy másik kérdés…)
Nem titok, hogy a nyugatos, liberális kánonba be nem tagozódó, két lábbal a földön járó, józan ésszel, a biológiát figyelembe véve gondolkozó szakemberek napjainkban kisebbségben vannak az agresszív érzékenyítést, a másság erőszakos elfogadását hirdető társaikhoz képest. A kiközösítés, szakmai reputációjuk rontása egyenes következménye álláspontjuk felvállalásának, ami mára odáig vezetett, hogy sokszor a pszichológusok, tanárok és egyéb szakemberek inkább meg sem nyilvánulnak ezekben a megosztó kérdésekben, a különböző megkeresésekre szabadkozva teszik le a telefont (tisztelet a néhány kivételnek).
És hogy végül mi marad? Szivárványos zászlók az óvodában, a hagyományos értékekre épülő mesék és tananyagok fokozatos kiszorítása, a másként gondolkodók erőszakos elnyomása, nevetségessé tétele. A tolerancia és kisebbség zsarnoksága már iskoláink ajtaján kopogtat, a véleményformálás itt már nem elég. Nagy szükség lenne azokra a szakmabeliekre, akik rámutatnak a manapság szélsőségekig fajuló érzékenyítés veszélyeire, de legfőképpen annak hosszú távú hatásaira.
A cikk a Magyar Nemzet online felületén jelent meg, a linkre kattintva olvasható.
Mandineren ITT elérhető.
MIÉRT IS
„Életben tartani egy hangot, a fák lepecsételt szájára függesztett szemekkel, életben tartani a szobamély csendben, gerinc melletti izmaid helyett könyvek gerincét simítva, egy hangot, ami csak a fejemben szól, de valóságosabb a szájnál, ami a fülemre tapad, enni kér, életben tartani, ami előbb kezdett beszélni mint én magam, ami velem van még álomban is, egy hangot, ami megnevez, elhatárol, mégis az egyetlen, amin meg tudok szólalni, életben tartani azt, ami a saját ellenségemmé tesz, de nélküle csak a véráram zúgása marad, két madár búcsúröptének íve a hajnali égen, egy levél útja a lombketrectől a talajig és a földbe,
életben tartani, miért is akarom.”
Sirokai Mátyás: Lomboldal
Jelenkor, Budapest, 2020.
A FEMINIZMUS KUDARCAI
Eltökélt, kihívó szempárral találom szembe magam, amint a villamos döccenve a megállóba ér. A plakát szinte egészét ennek a céltudatos hölgynek az arca foglalja el; műszempillái sűrű erdőként meredezve veszik körbe tekintetét. Erős, piros rúzst visel, arcát hullámos, sötétbarna haj keretezi.
Függőlegesen lefelé, a plakát tetejétől az aljáig vastag, fehér betűkkel egy weboldal neve fut, alul pedig egy mondat, amely még a bizonytalankodók számára is egyértelművé teszi az üzenetet: „Találd meg a tökéletes sugar partnert.” Hitetlenkedő mosolyom hamar szörnyülködő grimasszá torzul, mire elhagyjuk a megállót. Szóval a sugar daddy után itt a sugar partner. Végül is – mondhatnánk – a partner szó valamiféle előrelépést színlel a nemek egyenlősége felé, a gazdag, főként idős férfiak „támogatására” és pénzére apelláló párkereső helyett.
Azonban a helyzet valójában szörnyű. Miközben a feminista mozgalmak folyamatos, agresszív, de javarészt látszólagos tettekben és hangzatos jelszavakban kimerülő küzdelmet folytatnak a nemek egyenlőségéért, a nők helyzetére, sokszor kiszolgáltatottságára támaszkodó cégek és applikációk virágkorát éljük. Így fordulhat elő, hogy a beköltözős műsorban szexuális tárgyként kezelik az ezzel egyébként teljesen egyetértő nőket vagy hogy a luxusfeleségek életébe pillantva számtalan nő akar hasonló életet, mit sem sejtve arról, hogy mi rejtőzik a csillogás mögött.
Azért jobb, ha néhány kérdést fölteszünk a jelenség kapcsán, akármennyire is kezdünk hozzászokni, hogy a liberálfeminista véleményterror a valódi, létező problémák helyett folyamatosan a hagyományos értékeket, a normalitásból és biológiából fakadó egyértelműségeket támadja.
A rengeteg családellenes törekvés mellett a nemek egyenlőségéért küzdő mozgalmak miért nem szólalnak fel például a nők egyértelmű kihasználására építkező „társkereső” oldalakkal szemben? Ugyanezek a mozgalmak miért a különböző LMBTQ-csoportok jogainak szélsőséges kiterjesztésén fáradoznak, mikor szemmel láthatóan még a női nemet érintő alapvető problémákat sem sikerült megoldaniuk? Ha a feminista mozgalmak szerint egyedül a nő döntése, hogy mit kezd az életével – amelybe beletartozik, hogy sugar daddyt vagy sugar partnert keres magának –, akkor az, akinek legnagyobb vágya, hogy családanya legyen, miért támadást, megvetést és lenézést kap válaszul?
Az igazság az, hogy miközben a nőket magasztaló (sokszor szélsőségesen férfiellenes) Instagram-posztok, reklámok és önsegítő kiadványok tömkelege áraszt el minket nap mint nap, az alapvető mentalitásbeli problémák ugyanúgy velünk élnek, csupán a XXI. század korszellemére adaptálva. A jól hangzó, „nyugatos” szlogenek pedig üres, félrevezető, a valódi problémákat szőnyeg alá söprő próbálkozások csupán. Aki valóban fontosnak tartja a nők és a nőiség szélsőségektől mentes kibontakozását, az nem dőlhet be ennek az ócska, felszínes propagandának, amikor a húsba vágó valóság nap mint nap beleröhög az arcunkba.
A körúton végigvillamosozva még jó néhányszor szembetalálkoztam a milliomosok karjaiba (vagy inkább luxusautóiba) vágyó hölgy képével, aki vélhetően még jó néhány hétig fogja szuggesztív tekintetével csábítgatni az arra kaphatókat egy könnyebb, ám annál hamisabb út felé.
Az írás a Magyar Nemzet május 12-i számában jelent meg, valamint a lap online felületén.
Mandineren ITT olvasható.