Egyszer csak ott volt. Tollpiheként hullott elém az a kis, rózsaszín virág. Körbenéztem. Komor, szürke villanypóznák és csupasz erkélyek meredtek rám és én tudtam: akkor haltunk meg mi ketten igazán. Senkinek nem jutott még szebb siratóvirág.
Nélkülem
Úgy folytattad az életed, ahogy előttem volt: nélkülem.
KARON FOGNI MINDAZT
Fásultan nyugtázom a napi szenzációt, vigyázva, ne legyen túl árulkodó a kétségbeesés. A harmadik kávé már marja a gyomrot, de kell ez az inger, az erőltetett kilengés. Ingerképtelenné válni egy sarkaiból kifordított korban…ezen gondolkodom, meg azon, hogy mennyi cukorral igyam a negyedik feketét.
A térre lemenve mindig elundorodom, ha megpillantom az utcafrontos éttermek teraszain fogyasztók sokaságát. Vizelet, kosz, madárürülék és számtalan járókelő közt tömik képükbe a zsíros szószoktól csöpögő falatokat. Mintha az éttermek csinos kis asztalai meg az a néhány kókadozó virág elválaszthatná őket mindattól, amiről nem vesznek tudomást.
Tökéletes látlelet: eltartott kisujjal üdvözölni a kárhozatos folyamatokat. A mocsok közepén is önfeledten táplálni a testet. Valóságtól eltartott lélekkel elégíteni ki ösztöneinket. A normalitás halála a tét, de van-e normálisabb dolog az emberi közönynél? Az enyémnél, s a tiédnél. Amikor a test elkezd tiltakozni a lelki apátiáért.
Elment az étvágyam, visszafordulok. Karon fogom mindazt, amit a légkondi zajában, a papírsercegésben, otthagyott pillantásotokban keresek. Csak azt ne veszítsem el, amit már megtaláltam – sóhajtok, és letörlöm az asztalról a rászáradt kávényomot.
CSAK A CSÖND
Csak a csönd hangját hallottam, azt az ismerős semmiben-sercegést. Lágy karjait szorosan körém fonva köszöntött, mintha régi ismerősök lennénk. Duzzadó levelekre száradt esőcseppek játszanak el nem engedőst. A minap egy leomlott homlokzatot láttam. Elkerítették, de én a törmelékbe gázolva tapostam ki magunkat. Istenem, de gyönyörű volt így, az elmúlás küszöbén. Csak idő kérdése, hogy eltörjön egy borospohár – kacagnak rajtam a folyamatok és engedik, hogy óvatos legyek. Óvatosan karcolgatlak szilánkjaimmal, míg ki nem serken a hosszan érlelt borzongás. Három dobozban elfér az életünk. Lágy ajtóélek okoznak ismeretlen súrlódást.
MINT(A)
Mint a héliumos lufi, amit elengednek, majd zsinórját, ha körömcsípve is, de elkapják. Igen és nem, gyávaság és bátorság, tagadás és bevallás, vágy és józanság pillanata amíg a kéz a zsinórhoz ér. De vissza lehet húzni. Vissza kell húzni, mert ha nem húznák vissza, előbb-utóbb ostobán akadna az ágak közé – az ide-oda dobáló szél játékává lenne – szemünk elől elbújva fedezne fel ismeretlen magasságokat. Aki az életet két lábbal nem győzi, lábak nélkül rögtön meghalna. És mi, ó drágám, szárnyakat már csak angyaloktól kaphatunk.
ELMÚLNI NÉMÁN
Különös, hogy mennyire megilletődtem, amikor elfogadásod halálunk iránt tudatosult bennem. Az ember megérzi a hangtalan elmúlást, ingertelen zsigereim mozgolódni kezdtek. Nem maradt más, csak ez az ablak, amin újra és újra kinézek, ha látni szeretnék. Vége lesz, mielőtt igazán megértettem volna, mégsem teszek ellene semmit. Sosincs késő, de túl későből annál több maradt. Valóságaink szórása kétségbeejtő – végtelenig számolunk. Mindig megtaláltad a megfelelő szót, most viszont elégünk, mielőtt igazán egymásba érnénk. Te a villamost, én ezt nem tudom hová tenni. Amikor fejemet a térdemre hajtottam, mert sok volt ez a világ – így emlékezz rám.
AZ A KIS ZÖLD
Az a kis zöld is, ami maradt – az is elidegenedik tőlünk. Egészen megsebezték felkaromat a tüskés ágak, amelyeket a villamosmegálló mögött burjánzó bokrokról vágtam le. Fanyar nedv szagát idézi az emlék – az egyik ágból serkent ki azon a ponton, ahol letörtem. Egy tövist a két ujjam közé csípve kellett kihúznom, piros csepp jelent meg a nyomában. Vérzek én és vérzik a táj – egymás húsába marunk. A növények az állatok miatt növesztettek tüskét. Nem akarnak táplálékká válni – de miért gondoljuk, hogy csak a mi fajunk alkalmazkodott az évezredek során? Az ember a technológiához idomul, a növény az emberhez. Azt hittem egymást vádoljuk, de inkább egy furcsa vérszerződést kötöttünk. Én a metszőollómmal, ő a töviseivel. Mindketten hideg élekkel. Csak egy pillanat volt az egész, amíg ráébredtünk, hogy a beton a közös ellenség. Aztán újra vádlón álltam ott, karomban az élesen nyilalló fájdalom, a kis bokor meg szerteágazva, támadón. Hazafelé rosszkedvemet vérző sebemre fogtam. Mert az a kis zöld is, ami maradt – az is elidegenedik tőlünk.
HÁROM SZÁRAZ KENYÉR
Csak tojást, meg egy liter tejet. Elszalad mellettem öt kiló kenyérrel – én is veszek hármat. Tíz darab tojás helyett legyen egy tálcával! (Ha jól számolom, az a bácsi kilencven tojást visz haza!) Nem látom az arcokat a WC papír hegyektől. Nekem csak egy csomaggal van a kosárban, erőm teljében verekszem meg még kettőért. Joghurtból? Rögtön hat! Cukorból? Harminchat! Kezdeti nyugalmamat felzaklatván, sarokba szorított egérként pillantok minden irányba – mit vihetnék haza, ami nélkül eddig nem tudtam, hogy nem tudok élni. „Készülnek a járványra” – suttogja az eladó a raktáros fülébe és szorongó mellkassal rakom kosaramba a négyezer forintos biocsirkét. Csak egy pillanatra remeg meg a szempillám a terminálon megjelenő összeg láttán: most még fáj talán, de később én élek túl…
Három száraz kenyér penészedik a kenyértartóban. Legközelebb csak tojást, meg egy liter tejet.
PORSZEM AZ ÉBREDÉSBEN
Menj, menj, ne is lássalak! Dühös vagyok! Most meg kacagnom kell… – tehetetlenség. Csapóajtón át vezet hozzád az út, de legutóbb sem vártál meg; a nehéz anya a kezemre csukódott és az nagyon fájt. Nem figyeltél oda eléggé. Azon kívül sötét van, egy kis fényről igazán gondoskodhattál volna – legalább addig, amíg meg nem értem, miért olyan szomorú egy „örülök neked”. Kicsi vagyok, olyan kicsi. Porszem egy cipő orrán. Nem, én sem akartam igazán, csak tudni, hogy elfértünk volna-e. Szégyenbe torkollok miattad – arcpirító beteljesületlenség. Képzeld, néha még eszembe jutsz, de csak amikor felébredek. Újra és újra.
Zacc
Újra és újra megtaláljuk a helyünket, mielőtt még teljesen kilökődnénk. Állandó és változó egyszerre van bennünk jelen és színpompás, tőlünk függetlennek tűnő játékuk csak addig tölt el félelemmel, amíg meg nem érkeznek átmeneti nyugvópontjukra a felajzott folyamatok. Beléd feledkeztem – egy hónapja, vagy csak egy perce történtél? Becsapott időérzékek egyensúlyoznak vágyainkból eszkábált szerkezeteken. Zacc vagy a kávém alján. Bármi lehetnél. Torkomat kaparó inger vagy.