Szeretem, hogy az ágyunk melletti fal túloldalán már a lépcsőház van. Jól esik annak tudatában a paplanba burkolózni, hogy tudom, a város, a huzatos hideg és a zajok tökéletesen el vannak zárva érzékeimtől. Ez persze így nem teljesen igaz, mert néha, elalvás előtt lépteket hallok a fal túloldalán. Ilyenkor elképzelem, hogy vajon ki és miért érkezik, vagy hagyja el a házat éjnek évadján. Milyen sok élet halad el mellettem, míg én vízszintes helyzetben kóborlok álom és ébrenlét határán! Később én is a lépcsőházban bolyongok, de azt hiszem, valami itt marad belőlem a lakásban, az ágyban hagyom egy részemet, amely érinthetetlen és más nyelvet beszél. Ó, azok az áldott pillanatok, olykor napok vagy hetek, amikor sikerül egy másik, igazabb, őszintébb, a valóságot érintgető nyelven megszólalnom. Ilyenkor csak úgy peregnek a betűk és a torkomban érzem azt a rengeteg szót, amiket olyan sokáig visszatartottam, hogy most egyszerre folynak ki a torkomon és az orromon át. Belélegzem az elfojtást. Ha csak egy pillanatra is látlak, emlékeztetsz rá, hogy ki vagyok. Köszönöm, hogy a tudtodon kívül is jelzed, merre van a vissza. Te erre biztos azt mondanád, hogy kihasznállak, talán még a szememet is kivájnád, hogy ne vehessek el tőled semmit, amit kiimádkoztál magadnak. De van, amiben én sem változok, például abban, hogy szavak nélkül is képes vagyok a tarkódhoz érni. Most nézd meg, itt vagy ebben a szövegben, pedig azt hittem, semmi keresnivalód ebben a rendezett hangyabolyban. Az ágyamban sincs, ha már így kérdezed. Hideg a paplan, tudom, ha magamra húzom egy ideig még biztosan vacogni fogok. Aztán ez is elmúlik szép csendesen. Kipp-kopp, csak a léptek hangját hallom, de hogy ébren vagyok, vagy csak álmodom, nos, arra már nem emlékszem.
Amikor megsimogat az Isten
Publicisztikám január elején jelent meg a Reformátusok Lapjában.
IDEÁLIS VALÓSÁGOK
Ha életem során bármilyen válsághelyzetbe kerültem, egészen mostanáig próbáltam azonnal válaszokat találni a felmerült dilemmákra. Gyakran kértem tanácsot ismerőseimtől, nyitottam ki ilyen-olyan könyveket, hátha a sorok között rábukkanok a megoldásra, és próbáltam imádságban kérni, hogy odaföntről érkezzen válasz az adott krízisre. Mindig egzakt, pontos megfejtéseket akartam, még az egészen bonyolult, emberi kapcsolatokat érintő kérdésekben is.
A világot kezdtem fekete-fehéren látni, irtóztam mindenfajta középúttól, ami bevallom, nemcsak hogy nem tett jót a világról való gondolkodásomnak, de teljesen be is szűkítette a látóteremet, elzárt a megismerés úgymond „tágabb horizontjai” elől.
Ez a tulajdonság (vagy inkább beidegződés) sok helyzetben kifejezetten előnyös volt, hiszen nem feltétlenül baj, ha az embernek határozott véleménye és elképzelése van a különböző kérdésekről, és nem váltogatja a legkisebb fuvallatra az álláspontját. De valahol mélyen éreztem, hogy valójában nem az a dolgok működési rendje, ahogyan azt a fejemben elképzelem.
Hogy talán azért tekintek mindenre olyan végletesen, mert így sokkal könnyebb rendszerezni ennek a végtelenül bonyolult világnak a történéseit, emberi kapcsolataimat, az élet vagy Isten kapcsán felmerülő dilemmáimat. Féltem árnyalni a képet és elismerni: attól, hogy valaki tőlem eltérően gondolkodik, érez vagy dönt, neki is igaza lehet, sőt, az ő „igazát” is meg kell ismerni.
Ezek a felismerések Tóth Sára Minden itt van című könyvét olvasva törtek rám. A szerző egészen új látásmóddal ajándékozott meg: az embert és főként a keresztyéneket foglalkoztató kérdésekről ír, úgy mint istenképünk és hitünk változása, a protestáns szigor, hogy a házasságok valóban az égben köttetnek-e, vagy hogy jóvá lehet-e tenni a jóvátehetetlent.
Teszi mindezt a közhelyeket mellőzve, ájtatoskodás nélkül, őszintén, az emberben lakozó kétségeket és kérdéseket megfogalmazva. Tóth Sára megtanította nekem, hogy
vannak olyan kérdések, amelyekre sosem kaphatok egzakt választ, a legtöbb, amit tehetek, hogy tűnődök, kérdéseket fogalmazok meg, és próbálom a lehető legtöbb oldalról szemlélni az engem foglalkoztató dolgokat.
Úgy érzem, hosszú út elején járok, hiszen az egyik legnehezebb dolog berögződéseinken változtatni.
A szerző őszintén beszél többek között arról, mekkora nyomást helyez a hívőre, ha adott gyülekezetben csak annak a megtérése az „elfogadott”, akivel ez extatikus állapotban történik meg, hogy mennyire hibás elgondolás görcsösen várni az égi jeleket a párválasztáshoz és házassághoz, vagy hogy mi lehet az oka annak, illetve mit tehetünk akkor, ha imádkozás közben elkalandozunk, ne adj’ Isten elbóbiskolunk. (Egyedül a genderkérdésről szóló fejezettel nem tudtam egyetérteni, mert bár a szerzőnek igaza van abban, hogy a gender alapgondolata nem ördögtől való, de a fogalom átalakulásáról, a rá épülő ideológiáról, valamint az ebből fakadó társadalmi folyamatokról már nem ejt szót.)
Különösen tetszett az írónőnek az a gondolata, hogy mennyire nincs rendben, ha valaki ugyanúgy hisz, mint évekkel vagy évtizedekkel korábban. A gyermeki hit elvesztése és megváltozása, annak válságai, a hullámvölgyek az Istennel való kapcsolatunkban mind természetes folyamatok, amelyeket nem kell szégyellni.
A hit nem biztonsági háló, amely megspórolja nekünk a döntéshozatalt, vagy megóv tetteink következményeitől. Ideális képek helyett a valóságos kép megalkotására kell törekednünk, nemcsak hitéletünkben és vallási téren, de minden másban is. A fekete-fehéren látás kapaszkodót nyújt, megkönnyíti az életben való eligazodást, de a megismerést és elmélyülést mindenképpen akadályozza.
Akkor teszünk a legjobban, ha kijelentések helyett sokkal inkább kérdezünk, mert „ha Istennel éljük az életünket, nincsenek lejátszott meccsek”.
A cikk a Reformátusok lapja október 24-i számában, illetve a Református.hu-n is elolvasható.
KIPUKKADÁSIG
Muszáj volt behunynom a szemem, annyira vakított a szikrázó őszi napfény tükröződése a vízen. A csodálatos, aranysárga képet a háttérben baljós harangzúgás kongatta darabokra. Ilyenek voltunk mi is – most egyesével számolom a fürdőkádba hulló cseppeket. Hát nem furcsa? Te voltál az egyetlen, akit nem tudtam szavakba önteni. Te, akinek lelkem legszebb, legtitkosabb szavait suttogtam. Bár olykor kissé lirizálóbb vagyok a kelleténél, de ha rád gondolok, csak ostoba félmondatok jutnak eszembe. Voltál és már nem vagy – sosem volt középút. Minden porcikámmal magamba zártalak, de te egy megállónyi kétségbeesést hagytál itt nekem. A forró víz a zsigerekig hatol, a legyőzött habok egyre csak hömpölyögnek, a buborékok láncolata a lelkemig ér.
Szeretni buborékként – kipukkadásig.
GONDOLATOK AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉT MARGÓJÁRA
Miközben a digitális technológia korában örülnünk kellene, hogy a sokáig aggodalommal figyelt könyvolvasó kultúra reneszánszát éli, nyugtalanító jelenségnek lehetünk szemtanúi. Csak „egyszerolvasós” könyveknek hívom a csoda szép borítójú, de felejthető karaktereket és még felejthetőbb történeteket tartalmazó tucatkönyveket, amelyekre manapság hatalmas kereslet mutatkozik.
Szomorú volt látni a könyvünnepen, hogy az efféle köteteket árusító standoknál mekkora volt a tumultus – talán még az esemény sztárjai, a kortárs kötetek iránt sem volt ekkora érdeklődés. Mivel egy teljesen szubjektív témáról beszélünk, felesleges értékvitába bonyolódni, azonban érdekes megfigyelni, hogyan válnak szeretett könyveink is a fogyasztói kor martalékává. A különböző trükköknek és fortélyoknak köszönhetően ma már nemhogy jó, de lassan középszerű írástudás sem szükséges: egy csinos borító, egy klisés sztori, és már kattog is a pénztárgép.
Persze, nagyon jó, ha olvasunk, de egyáltalán nem mindegy, hogy mit. Jó lenne, ha nemcsak kívül, de belül is igyekeznénk odafigyelni az igényességre, és megválogatni azt, hogy milyen lelki táplálékokkal élünk. Ma már tudom: egy emberről a legpontosabb képet a könyvespolcára pillantva kaphatunk.
Én többek között ezeket a könyveket vásároltam a Könyvhéten, remélem, érdemes lesz őket elolvasni! #könyvajánló
– Fodor Ákos: Jelentés az útról
– Ambrus Lajos (szerk.): Krízis és karnevál – Hamvas Béla emlékezete
– Jeff Kingston: A modern Japán kihívásai
– Helmut Kohl: Aggodalom Európáért
– Tóth Sára: Minden itt van
– Pilinszky János: Húsvét
– Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről
– Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz
MORZSÁK RÓMÁBÓL
A macskakövön lépkedve éreztem, hogy a forró levegő a maradék energiámat is magával ragadja, és viszi, ki tudja, hová, talán a keskeny utcák egyikébe. Ilyen volt Róma: forró, olyan forró, hogy délután mindenki visszahúzódott a hűvös lakásokba, hogy aztán este, miután lement a nap, a kitóduló embertömeg hullámokban árassza el a járdákat.
Rómában jöttem rá arra, hogy még soha nem láttam pálmafát a valóságban. Micsoda szégyen! – gondoltam –, de aztán arra jutottam, hogy ez nem is törvényszerű. Nem vagyok már gyermek, de talán még felnőtt sem – újra és újra meglepődök, hogy mennyi mindent nem láttam még. Igaz, a szemem és az elmém sokszor még azt a rengeteg mindent is nehezen tudja befogadni, ami közvetlenül körülöttem van.
Ez jutott eszembe, amikor a városba érkezve a vonat ablakából megláttam a korábban nem ismert hosszú, karcsú fákat és a gyönyörű, impozáns épületeket; mintha csak egymással versenyeztek volna, melyikük tud magasabbra nyújtózni. Utánanéztem, Róma kerületeit főként európai, más néven olasz ciprusok és mandulafenyők tarkítják. Utóbbi törzse egészen csupasz, lombkoronája viszont lapos és oldalra terjeszkedő, egészen más, mint azok a fenyők, amelyeket otthon megszoktam.
Óriási a hőség, negyven fok, érzem, ahogy hátamon végigfolynak a cseppek a bő felső takarásában. A nyakamat törölgetem, de nem sokat használ. Így telnek a napok Rómában, a macskakövek városában, miközben a mediterrán hangulat és a robusztus kövekben rejlő történelem a maguk sajátos módján fonódik össze.
Egyik délután lementem egy közeli étterembe. Már nem volt hőség, de még a szieszta sem ért véget, így szinte egyedül ültem az estére zsúfolásig megtelő, utcafrontos étterem egyik asztalánál. Néhány, a pincérrel váltott szó után ismét egyedül voltam. Miközben az ételre várva nézelődtem, rájöttem, hogy van valami közös Rómában és Budapestben: a galambok, varjak és a verebek jelenléte. Noha tele van a város türkiz színekben pompázó, vadon élő papagájokkal, az itthon megszokott madárfajták úgy tűnik, délen is szívesen választanak lakhelyet.
Az ott látott madarak mégis különböztek az itthoniaktól: előszeretettel választották repülés helyett a totyogást apró lábaikon. Így aztán furcsa, alacsony járókelőknek tűntek, akik sikerrel alkalmazkodtak a civilizált lakossághoz, néhány elhagyott falat reményében.
Ahogy ezen tűnődtem, akaratlan vigyorral az arcomon figyeltem őket és arra jutottam, hogy kihasználatlan lehetőségeik okozhatják a zavart. Hiszen miért akarnának a madarak két lábon járni, mikor szárnyaik a közlekedés felfoghatatlan szabadságát nyújtják számukra? A madarak számára megadatott a lehetőség, amely nekünk, embereknek nem: egy elegáns mozdulattal maguk mögött hagyni a zajt, a nyüzsgést, a koszos sarkokat és csak szállni, szállni messzire, ameddig a szem ellát vagy még annál is tovább, egészen addig, amíg meg nem szomjaznak, vagy egy leszállásra érdemes, kényelmes ágat nem találnak.
Hogy miért döntenek mégis az totyogás mellett, azt rögtön egyértelművé tette egy pimasz kis veréb, aki először egy székre, majd a mellettem lévő asztalra ugrott, hogy vékony lábacskáival az üveglapon csúszkálva igyekezzen összegyűjteni néhány ott maradt bagettmorzsát.
Persze, a madarak egyszerű életet élnek a maguk állati ösztöneivel, amelyek apró-cseprő döntéseiket vezetik. Lemondanak a repülés lehetőségéről a túlélésért.
De mi, emberek vajon le tudunk-e mondani az övékéhez mérten óriási lehetőségeinkről? Vajon tudunk-e két lábbal a földön járni, és nem mindig engedni szárnyakat adó kísértéseinknek?
Talán van valami, amit ezektől az apró teremtményektől is el lehet tanulni – futott át az agyamon, miközben a Marinara pizza ropogós széléből egy nagyobbacska morzsát az asztalom körül masírozó, kíváncsi veréb elé dobtam.
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 36. lapszámában.
SEMMI MÁST
Tudom, csak a fejemben létezel. Erre mindig emlékeztetem magam, mikor épp nekem tetsző gesztusokkal toppansz képzeletem elé. Csuromvizes hajadba túrsz, türelmetlenül hátravetve a homlokodba lógó tincseket. Ez például megtörtént, de sok minden nem. Néma, soha meg nem történt párbeszédet folytatunk. Ismerősként köszöntjük a slampos valóság korlátait, amelyek csak az íriszek találkozásában oldódnak fel. Ezt viszem magammal, fekete köreinket és semmi, de semmi mást.
MILYEN MESSZE?
A sínek között áll a víz,
medicinlabda a testben.
Szép lassan összefolynak a napok,
pont úgy, mint mikor nem engedtél el.
Kihez könyörögjünk egymásért?
Nemrég olvastam, hogy valójában a rossz dolgok a szépek.
Milyen messze kell dobni valamit ahhoz,
hogy soha többé ne találjuk meg?
MEGMOZDULTAK A KÖVEK
Érzéketlen betűkkel próbálom a szakálladon végigfolyó sörhabot felitatni. Már tudjuk, hogy minden folyadék méreg, és hogy a víz a legszilárdabb halmazállapot. Csak gondolatban téphetünk rózsát, a szakadást valahol a gyomor tájékán érezzük meg. Te végül is csak szerelmes tudsz lenni – valahogy így mondtad, de a pulzusszám emelkedésétől várt gyönyör hamar elnyújtott küszködésbe csap át. Épp megmozdultak a kövek; gólyalábakon, réseik közt egyensúlyozva próbálom magamhoz szorítani az elszáradt szirmokat.
TÁNCOLNI KÖRBE
Csak egy pillanatra akadt meg a levegővétel, amikor méreg-szavaid kéjesen megforgattad bennem. Ti mind az én poklomban élősködtök – ne csodálkozzatok hát, ha néha kilök magából titeket, mint az epét. Annyira fázom. Keresem az anyai testet, ahová egy kis időre visszakuporodhatnék. Most pedig ölj meg, űzz ki magadból, szívj ki mint a mérget őrjítő magányodból. Őrületesen nagy öröm megszabadulni tőlem. Lábamnál a víz körbe-körbe táncol a fekete mélységbe.