Az utóbbi közel egy év során többször is végigment azon az utcán. Össze sem tudta volna számolni, hány emberrel tévesztette őt össze, amikor ahhoz a bizonyos szakaszhoz ért – a képzelet játéka az emberi vágyódással, ami aztán hamar csalódott józanodásba fullad. Így játszott a szívével, az egész testével, amelyet élvezettel tett ki a véletlenek, a remények, majd az azokat követő kiábrándulások örök körforgásának.

De aznap valami más volt. Érezte, hogy a hosszabb úton kell hazasétálnia, azon a bizonyos úton, amelyet lelki fáradtsága folytán már jó ideje elkerült. Talán a szokatlan téli napsütés, vagy a ritkán adódó szabad órák – maga sem tudta, mi késztette arra, hogy ismét felkeresse folytonos csalódásai színhelyét.

Csak úgy, megszokásból oldalra sandított – és már megint látta őt, pontosabban valakit, aki nagyon hasonlított rá. Elmosolyodott; ismerősként köszöntötte illúziókba kergető gyöngeségét. Egyre közeledett hozzá. Nem, ezúttal valóban ő volt az, semmi kétség, itt már nem a fantázia játékáról volt szó. Fekete kabátot viselt, céltudatosan haladt az épület felé, és bármelyik pillanatban megláthatta volna a dermedten rá fókuszáló alakot.

A lány hirtelen megszaporázta lépteit. Lehajtotta a fejét, s még véletlenül sem kereste a férfi tekintetét. Csak amikor már befordult a következő sarkon, csak akkor döbbent rá, mennyire másként képzelte el ezt az ostobán sikerült pillanatot. Úgy képzelte el, ahogy fantáziájában már többször is látta: csinos ruhát visel, a haja frissen van mosva és laza hullámokban omlik a vállára, arcán természetesnek ható smink és laza nemtörődömség… így botlanak egymásba és vesz revansot a férfi döntéséért.

De nem így történt. Ósdi farmerban, hosszú, bélelt kabátban, a több napja elmaradó hajmosás leplezésére szolgáló egyszerű copfban, sminktelen arccal, füléig feltekert sálban látta meg, és csak egy dolog járt az eszében: el, el innen, soha többé nem látni őt, nem így és nem ma, és már azt sem tudta, miért akarta olyan nagyon látni a férfit, aki valójában semmit sem jelentett neki és észre sem vette, hogy percek óta szapora szívvel kapkodja a levegőt, hogy a lakásához vezető utat futva tette meg, és csalódott, megint csak csalódott, és nem fog többé azon az úton óvatlanul sétálni.

A képzelete rajzolta képeket elcsúfította a valóság, és ő újra csalódott, és nem is abban a másikban, mint inkább saját magában, amiért figyelmen kívül hagyta mindazt, ami az ember.