K. KRISZTINA ÍRÁSAI
Eltökélten rendezgeted mélységeid – véget ért a lomtalanítás. Egy dobozban viszed fel a padlásra, óvatosan egyensúlyozva az összegyűlt limlom között. Kevesen veszik a fáradságot az emlékezésre. Ha nem így lenne, tisztább és pofásabb körökben rónánk életünket. Falevél életű emlékezés: akkor is szép, ha rátaposok.
Késő őszi gondolatok a Vasarnap.hu-n.
Két borfoltos parafadugó – ennyi maradt utánad. A fiókot kihúzva folyton a kezem ügyébe kerülsz. Már annyiszor ki akartam dobni őket, de félek, hogy abban a pillanatban mindent elfelejtenék. Te is azért felejtettél el, mert nem adtam neked semmit? Mondd csak, hová gyűjtögettél? A múltkor hosszan néztelek téged és nagyon öreg voltál. Gyakran haragszom rád és nem értelek. De nem bonyolultságod miatt, hanem mert cserben hagytál.
Előled hozzád menekülök.
Kegyetlen tekinteted belém kapaszkodik – emlékeink sírján, némán fohászkodik.
A konyhában ült és gitározott. Ablaka előtt elsietve figyeltem fel a gyöngyöző, szelíd hangokra. Egy másodperc volt, nem több: láttam a férfi kócos-hosszú haját és a sötétkék inget, amely combjáig érve fedte csupasz lábát. Magamra ismertem benne – meg rád és másokra. Ujjpercekbe oltott harmóniák vigasztalnak.
Egyszer csak ott volt. Tollpiheként hullott elém az a kis, rózsaszín virág. Körbenéztem. Komor, szürke villanypóznák és csupasz erkélyek meredtek rám és én tudtam: akkor haltunk meg mi ketten igazán. Senkinek nem jutott még szebb siratóvirág.
Úgy folytattad az életed, ahogy előttem volt: nélkülem.
Legtöbben nyomorultul hánykolódnak a halálfélelem és az élet szenvedései között: élni sem akarnak, s meghalni sem tudnak. Tedd hát kellemessé életedet azzal, hogy nem aggódsz többet érte.
