Csak a csönd hangját hallottam, azt az ismerős semmiben-sercegést. Lágy karjait szorosan körém fonva köszöntött, mintha régi ismerősök lennénk. Duzzadó levelekre száradt esőcseppek játszanak el nem engedőst. A minap egy leomlott homlokzatot láttam. Elkerítették, de én a törmelékbe gázolva tapostam ki magunkat. Istenem, de gyönyörű volt így, az elmúlás küszöbén. Csak idő kérdése, hogy eltörjön egy borospohár – kacagnak rajtam a folyamatok és engedik, hogy óvatos legyek. Óvatosan karcolgatlak szilánkjaimmal, míg ki nem serken a hosszan érlelt borzongás. Három dobozban elfér az életünk. Lágy ajtóélek okoznak ismeretlen súrlódást.
MINT(A)
Mint a héliumos lufi, amit elengednek, majd zsinórját, ha körömcsípve is, de elkapják. Igen és nem, gyávaság és bátorság, tagadás és bevallás, vágy és józanság pillanata amíg a kéz a zsinórhoz ér. De vissza lehet húzni. Vissza kell húzni, mert ha nem húznák vissza, előbb-utóbb ostobán akadna az ágak közé – az ide-oda dobáló szél játékává lenne – szemünk elől elbújva fedezne fel ismeretlen magasságokat. Aki az életet két lábbal nem győzi, lábak nélkül rögtön meghalna. És mi, ó drágám, szárnyakat már csak angyaloktól kaphatunk.
A PÁZSITOS DISZKÓ
Eleinte romantikus meghatottsággal töltött el, amikor a szomorkás lakótelepi háztömbök között felhangzott a nyolcórai taps, megköszönve az egészségügyi dolgozók és mindazok munkáját, akik a koronavírus-járvány elleni nehéz küzdelemben helytállnak értünk.
Én csak Béla bácsinak hívom. Pedig azt se tudom, férfi-e vagy nő. Az életkoráról? Fogalmam sincs. Béla bácsi, a lakótelep önjelölt megváltója. Először csupán egy kisteljesítményű masinából játszotta le a Szállj, szállj sólyom szárnyán refrénű közismert magyar slágert, mintegy jólesően elnyújtva az erkélyeken összegyűlő és egyként érző sokaság közös pillanatát. De túlságosan előreszaladtam.
Szóval a kezdetben szolid és rövid taps a kijárási tilalom márciusi bevezetése után napról napra erőteljesebb lett, hossza és intenzitása az emberek kétségbeesésével egyenes arányban nőtt. Először mindössze néhány fütty meg kósza kurjongatás vegyült bele; igazán semmi zavaró. És akkor jött a Béla.
Mint már mondtam, Béla elsőként bevetett hangszórója nem ontotta úgy igazán a hangot – de ebbe ő egyáltalán nem törődött bele.
Hamar profi sztereó hangszóróra váltott, és a három percig tartó köszönetnyilvánítás tízpercesre dagadt – Béla bácsi ugyanis számos olyan magyar slágerre bukkant a „zinterneten”, ami, hát, amacskarúgjameg! – éppen a mi jelenlegi nyomorúságos, bezárt helyzetünkre illik. A dolog végül odáig fajult, hogy ma, ezen a májusi napon, amikor ezt az írást fogalmazom, a Béla bácsi szabadságvágyunkat kifejező zeneszámaival megtoldott este nyolcas taps már kereken húsz percen át tart. A stílusban, műfajban és kifejezésmódban egymástól teljesen eltérő zenék olyan hangerővel szólnak, hogy a relaxáló fürdődből bosszankodva ugrasz ki, a filmedet dühödten állítod meg, a beszélgetést félbehagyod, a füledet bedugod, s mikor kimész Anyádhoz a nappaliba, egymásra néztek, és lemondóan csak annyit mondotok: …de inkább nem is idézem, mit szoktunk mondani ilyenkor.
Úgy képzelem, Béla bácsi egész álló nap az este nyolc órát várja, mint koronavírus-járványban a fény, aki az embereket boldogsággal, önmagát pedig mélységes elégedettséggel ajándékozza meg. S hogy én mit gondolok?
Mielőtt bárki is gonosznak tartana, leszögezem, hogy az első pár hétben büszkén gyarapítottam az aktív tapsolók táborát. Később azonban egyre kevésbé tudtam azonosulni Béla bácsi törekvéseivel.
K. Krisztina, kerületi lakos, T. J. mint „túlcsorduló jóakarat” Béla kiábrándult ex-szimpatizánsa.
Így csusszanunk át az empátiából a giccsbe, a giccsből a fásult közönybe. Pedig a hétköznapi giccsnél kevés rosszabb dolog van. És elhasználódik a Nélküled, a ritkaság gyakorisággá, a csoda unalmassá válik.
De hát Béla bácsi csak jót akar! – mondanák erre azok, akik minden este kitartóan integetnek lámpásnak használt telefonjaikkal az erkélyen állva. Mert sok Béla bácsi van ám a kerületben. És persze sok gyerek, aki minden este a Pázsitos-diszkót várja. De talán még többen vagyunk mi, akik türelmesen és csendesen, a közösségi érzelmek megerőszakolásának forró vágya nélkül, inkább a magunk tempójában és módján várnánk, hogy vége legyen. Morzsolunk el egy-egy imát. Az egészségügyi dolgozókért és sokakért. És most már a Béla bácsiért is. Aki biztosan bele fog roppani, ha többé már nem lesz rá szükség.
Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. május 16-án.
FEGYELMEZETTEK A CSAVARGÓK A MENEDÉKHELYEKEN
Nap mint nap elmegyünk mellettük az utcán, néhány hajléktalan jelenléte már annyira hozzátartozik az utcaképhez, hogy akaratlanul is feltűnik, ha nincsenek megszokott helyükön. A fedél nélküli emberek járvány idején alakuló sorsáról, illetve ellátásáról alig hallhatunk, holott nagy teher hárul most rájuk és az őket ellátó intézményekre egyaránt. Arra kerestük a választ, mi a magyarországi hajléktalanellátás járványügyi gyakorlata, és az ellátottak hogyan élik meg a jelenlegi helyzetet.
„Az ágyon olvasó középkorú férfi, Zsolt türelmesen viseli a jelenlegi helyzetet. Bár a különböző dolgok gyűjtögetéséből teljesen fenntartja magát, azt mondja, mindent megkap a szállón, amire szüksége van. Kérdésünkre, hogy mi hiányzik a kinti életből neki leginkább, komisz mosollyal megjegyzi: »a csavargás«. Zsolt a szállón leginkább olvasással üti el az időt, most éppen a Keresztapát lapozgatja.” TOVÁBB
A teljes riport a Magyar Nemzet online felületén jelent meg, 2020. május 6-án.
ELMÚLNI NÉMÁN
Különös, hogy mennyire megilletődtem, amikor elfogadásod halálunk iránt tudatosult bennem. Az ember megérzi a hangtalan elmúlást, ingertelen zsigereim mozgolódni kezdtek. Nem maradt más, csak ez az ablak, amin újra és újra kinézek, ha látni szeretnék. Vége lesz, mielőtt igazán megértettem volna, mégsem teszek ellene semmit. Sosincs késő, de túl későből annál több maradt. Valóságaink szórása kétségbeejtő – végtelenig számolunk. Mindig megtaláltad a megfelelő szót, most viszont elégünk, mielőtt igazán egymásba érnénk. Te a villamost, én ezt nem tudom hová tenni. Amikor fejemet a térdemre hajtottam, mert sok volt ez a világ – így emlékezz rám.
AZ A KIS ZÖLD
Az a kis zöld is, ami maradt – az is elidegenedik tőlünk. Egészen megsebezték felkaromat a tüskés ágak, amelyeket a villamosmegálló mögött burjánzó bokrokról vágtam le. Fanyar nedv szagát idézi az emlék – az egyik ágból serkent ki azon a ponton, ahol letörtem. Egy tövist a két ujjam közé csípve kellett kihúznom, piros csepp jelent meg a nyomában. Vérzek én és vérzik a táj – egymás húsába marunk. A növények az állatok miatt növesztettek tüskét. Nem akarnak táplálékká válni – de miért gondoljuk, hogy csak a mi fajunk alkalmazkodott az évezredek során? Az ember a technológiához idomul, a növény az emberhez. Azt hittem egymást vádoljuk, de inkább egy furcsa vérszerződést kötöttünk. Én a metszőollómmal, ő a töviseivel. Mindketten hideg élekkel. Csak egy pillanat volt az egész, amíg ráébredtünk, hogy a beton a közös ellenség. Aztán újra vádlón álltam ott, karomban az élesen nyilalló fájdalom, a kis bokor meg szerteágazva, támadón. Hazafelé rosszkedvemet vérző sebemre fogtam. Mert az a kis zöld is, ami maradt – az is elidegenedik tőlünk.
HÁROM SZÁRAZ KENYÉR
Csak tojást, meg egy liter tejet. Elszalad mellettem öt kiló kenyérrel – én is veszek hármat. Tíz darab tojás helyett legyen egy tálcával! (Ha jól számolom, az a bácsi kilencven tojást visz haza!) Nem látom az arcokat a WC papír hegyektől. Nekem csak egy csomaggal van a kosárban, erőm teljében verekszem meg még kettőért. Joghurtból? Rögtön hat! Cukorból? Harminchat! Kezdeti nyugalmamat felzaklatván, sarokba szorított egérként pillantok minden irányba – mit vihetnék haza, ami nélkül eddig nem tudtam, hogy nem tudok élni. „Készülnek a járványra” – suttogja az eladó a raktáros fülébe és szorongó mellkassal rakom kosaramba a négyezer forintos biocsirkét. Csak egy pillanatra remeg meg a szempillám a terminálon megjelenő összeg láttán: most még fáj talán, de később én élek túl…
Három száraz kenyér penészedik a kenyértartóban. Legközelebb csak tojást, meg egy liter tejet.
PORSZEM AZ ÉBREDÉSBEN
Menj, menj, ne is lássalak! Dühös vagyok! Most meg kacagnom kell… – tehetetlenség. Csapóajtón át vezet hozzád az út, de legutóbb sem vártál meg; a nehéz anya a kezemre csukódott és az nagyon fájt. Nem figyeltél oda eléggé. Azon kívül sötét van, egy kis fényről igazán gondoskodhattál volna – legalább addig, amíg meg nem értem, miért olyan szomorú egy „örülök neked”. Kicsi vagyok, olyan kicsi. Porszem egy cipő orrán. Nem, én sem akartam igazán, csak tudni, hogy elfértünk volna-e. Szégyenbe torkollok miattad – arcpirító beteljesületlenség. Képzeld, néha még eszembe jutsz, de csak amikor felébredek. Újra és újra.
Zacc
Újra és újra megtaláljuk a helyünket, mielőtt még teljesen kilökődnénk. Állandó és változó egyszerre van bennünk jelen és színpompás, tőlünk függetlennek tűnő játékuk csak addig tölt el félelemmel, amíg meg nem érkeznek átmeneti nyugvópontjukra a felajzott folyamatok. Beléd feledkeztem – egy hónapja, vagy csak egy perce történtél? Becsapott időérzékek egyensúlyoznak vágyainkból eszkábált szerkezeteken. Zacc vagy a kávém alján. Bármi lehetnél. Torkomat kaparó inger vagy.
„MIT BÁMULSZ, TE B@ROM?”
Saját ürülékükben fetrengő részeg hontalanok, különböző kérdéses szerektől bódultan bolyongó punkok, villamosok előtt átrohangáló, roppant mód siető személyek, a meki előtt bandázó, céltalanul lődörgő fiatalok. A zsúfolt megállóban a telefonképernyők fölé görnyedt emberek között egy csapzott férfi a buszra várakozók valamelyikére förmed: „Mit bámulsz, te barom?” Csak úgy. Talán nem is a látkép igazán groteszk, mint inkább az, hogy
a legtöbbször már teljesen érzéketlenek vagyunk a magunk körül látottakra, egyáltalán nem kavarnak fel minket az egyébként cseppet sem szokványos utcaképek.
Nem kellene, hogy szokványosak legyenek.
Szóval a fentebb leírt, intenzív sokkhatást maga után hagyó látvány fogadott, amikor a szerkesztőségből egy kevéske friss levegőért és a „kedvenchelyrőlkávéért” leugrottam a Móricz Zsigmond körtérre. Az ilyen „sokkhatások” azonban csak akkor válnak megtapasztalhatóvá, ha nem csupán nézünk ki a fejünkből – célirányosan juttatva érvényre gyalogosforgalmi akaratunkat embertársaink irányába –, hanem elkezdünk igazán figyelni arra, mi is zajlik körülöttünk. Mi történt hát velünk, hogy egy kábultan a földön heverő ember láttán hezitálunk, egyáltalán odamenjünk-e (jobb esetben, rosszabb esetben azon vacillálunk, lefotózzuk/videózzuk-e)?
Olyan fontos számunkra saját életünk, hozzá tartozó problémáink sokaságával, hogy vakok vagyunk minden és mindenki másra.
És mielőtt a legtöbben szokásukhoz híven a Fidesz-kormányt vagy Orbán Viktort kezdenék el hibáztatni, jelentem: ennek a jelenségnek semmi köze a politikához. Hozzánk, emberekhez van köze. Hogy mit árasztunk magunkból a világba, hogy hogyan tekintünk a másikra. Mert nincs sem társadalmi, sem szociális, sem politikai kifogás a vállalhatatlan, lélekromboló és agresszív attitűdre, az „ő ezért és ezért jutott idáig, érthető a viselkedése” kimagyarázás sem legitimálja azt a konstans szennyet, melybe nap mint nap beleütközünk és sokszor sajnos mi magunk is okozói vagyunk. Egy olyan kortalan jelenségről van szó, amelynek megállításához sem új törvényekre, sem kormányváltásra, sem eget rengető csodákra nincs szükség. Csupán ránk, emberekre…. és talán egy kis önvizsgálatra.
Természetesen vannak kivételek. Épp a napokban két olyan esetet is láttam, amikor az utcán, illetve a villamosmegállóban magatehetetlenül fekvő két személyhez többen is odamentek segítséget nyújtani, és biztos vagyok benne, hogy mások is tudnának szívet melengető példákat mondani. De valljuk be: ez a ritkábbik eset. A többi általában harag, gyűlölet, odamondás, tolakodás, tapintatlanság és egy hatalmas adag közöny. Másra árasztom a bennem felgyülemlett feszkót. Ismerős mindünknek, ugye?
„Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” – írták le kétezer éve, az ember pedig azóta sem változott.
Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. november 22-én.