Publicisztikám január elején jelent meg a Reformátusok Lapjában.
Amikor megsimogat az Isten
NYARALNI CSAK TETŐTŐL TALPIG
Hunyorogva nyitom ki a szemem, hogy ne bántsa a tűző napsütés. Körülöttem a temérdek kék-fehér napernyő gombamód fut végig Lopar egyik strandján, a horvát tengerparton. Balra tőlem két nő beszélget. Kitűnnek a tömegből, mert testüket álltól lefelé búvárruhához hasonló, fekete kezeslábas takarja. Burkininek hívják, de pár éve még csak humoros ötletként emlegették az úszóruhát, amit a muszlim nőknek nyilvános helyen kell hordaniuk. Egyszer csak valaki hangosan szól, mire a nők jobbra fordulnak, és én is így teszek. Egy fiatalabb és egy idősebb férfi közeledik, nem nehéz kitalálni, hogy a burkinit viselő nők férjei azok. Láttukra a fekete ruhás nők áramütésszerűen felpattannak a napágyról, hogy átadják a helyüket nekik.
Nem tudom levenni a szememet róluk, miközben egyre nagyobb gombóc nő a torkomban. A két férfi kényelmesen, széttárt karokkal és lábakkal fekszik a napágyakon, szemérmetlenül megbámulva az előttük elsétáló, hagyományos bikinit viselő hölgyeket. Az egyik férfi mond valamit, mire a két nő elsétál. Bevásárolni mentek. A napágyakhoz visszaérve a fiatalabb férfi gyors, sürgető mozdulattal tépi ki a nő kezéből a szatyrot, aki ezután engedelmesen visszaül a földre.
A nyaralásból hazatérve sokszor eszembe jutott a muszlim család képe, és egyvalamiben biztos vagyok: hálás vagyok, hogy nem egy muszlim országban születtem.
Most, hogy mindenki az orosz–ukrán háborúra és az ennek következtében az aggasztóan alakuló nemzetközi folyamatokra figyel, mintha kezdenénk elfeledkezni arról, hogy vannak, akik háborút vívnak a mi civilizációnk eltörléséért. Sőt az iszlám „szent háborújának”, a dzsihádnak még kedvez is Európa elfordulása a migráció problémájától, hiszen így számos országban könnyebben jutnak át a fizikai és bürokratikus akadályokon.
Amit ott, a horvát tengerparton láttam, pillanatkép volt abból, ami kontinensünkre és a nyugati civilizációra vár. Arcul ütött ez a pillanatkép, mert nem tetszett, amit láttam. Nem tetszett, hogy milyennek kellene lennem és hogyan kellene élnem, ha végleg utat törne magának az iszlám. Márpedig ebbe az irányba tartunk, és erre nemcsak az európai városokban tömegekben felbukkanó, hidzsábot és burkát viselő nők látványából következtethetünk, hanem abból a nemtörődömségből is, ahogy Nyugat-Európa a problémát kezeli. Szerintük ugyanis nincs semmiféle probléma, így nem is keresik a megoldást.
Ha tényleg nem lenne probléma, akkor nem fordulhatott volna elő, hogy szeptemberben a 22 éves Masza Aminit, aki a szüleit látogatta meg Teheránban, az iszlamista erkölcsrendészet egy furgonban halálra verte (!), mert állításuk szerint nem megfelelően viselte a hidzsábját. Később, éppen a hidzsábviselés ellen tüntetni induló, húszéves Hadisz Nadzsafit is meggyilkolták. Brüsszel persze a szokásos nesze semmi, fogd meg jól módon teljes körű vizsgálatot követelt, valamint szankciókat vetett ki több iráni személyre és szervezetre, ami, mint jól tudjuk, körülbelül a semmivel egyenlő.
A kezdetben sok áldással járó Európai Gazdasági Közösség mára ideológiai hadszíntérré vált. Sem a felmerülő nehézségeket, sem a feladatait nem tudja megfelelően kezelni. Az együttműködés, harmonizáció szavakat aligha tudjuk gunyoros fintor nélkül kiejteni, ha az Európai Unióról beszélünk. A figyelmeztetésen, egy-egy szélsőségesnek bélyegzett állam karakán kiállásán kívül szinte tehetetlenek vagyunk abban a háborúban, ami a civilizációnkért folyik. Az európai bürokraták szerint ugyanis háború sem folyik, hacsak nem az LMBTQ-személyek jogaiért vagy az általuk fasisztának titulált nemzeti kormányok ellen.
Nem veszik észre, hogy van egy mindennél nagyobb, közös, lopkodó ellenség, az iszlám szakadatlanul tör ugyanis előre, fittyet hányva kultúránkra, törvényeinkre és egyáltalán mindenre, ami eltér alapelveiktől. Déli határunkon túlzás nélkül háborús állapotokig fajultak az események, naponta százak ostromolják erőszakos módon a magyar határkerítést, megtámadják, provokálják a szolgálatukat végző rendőröket, határőröket, egy határ menti szerbiai településen pedig már éles lőszerrel lövöldöznek a migránsok. Mi kell még Brüsszelnek, hogy végre komolyan vegye a drámai helyzetet?!
A sors fintora, hogy a nyaralásra éppen Oriana Fallaci A harag trilógiájának egy kötetét vittem, amelyben a 2006-ban elhunyt olasz írónő részletesen leírja, hogyan hódolt be Európa és intézményei már hosszú évtizedekkel ezelőtt az iszlámnak, és ő maga milyen keserves harcot folytatott azért, hogy erre felhívja a figyelmet. A nő, aki a baloldalnak túl jobboldali, a jobboldalnak túl liberális volt csak azért, mert ébredésre szólított fel. Nálunk hatalmasabb erők feszülnek egymásnak, ha az iszlám térnyerés elleni küzdelemről van szó, ezért aligha tehetünk mást, mint hogy szavaink és betűink által folyamatosan figyelünk és figyelmeztetünk a veszélyekre. Nem a „na, én megmondtam” érzésével, tétlenül várva a katasztrófát, hanem a civilizációnkért és hazánkért vállalt óriási felelősségünk tudatában próbálva megakadályozni azt.
Ott, a napágyon feküdve tudatosult bennem, hogy nőként kell csak igazán kiállnunk nehezen kiharcolt jogainkért és pozícióinkért, én legalábbis nem szeretném a jövőben búvárruhában tölteni a ritka tengerparti nyaralásokat.
A cikk a Magyar Nemzet november 18-i számában jelent meg és a linkre kattintva olvasható.
Tényleg nőnap?
✒️ „Március 8-án a nőket ünnepeljük. Egy újabb nap, amikor a virágárusok a szokottnál nagyobb profitra tehetnek szert, hiszen a cégek, a különböző politikai szereplők és csoportok hatalmas tételben rendelik az elosztogatásra szánt virágokat, otthon a férfiaknak pedig a család összes hölgytagjára gondolniuk illik ilyenkor. Tudjuk, hogy ezen az egyébként munkásmozgalmi eredetű napon elvileg a nőket köszöntjük, azonban az, hogy miért és hogy egyáltalán kit tekintünk nőnek, manapság egyáltalán nem egyértelmű. A nőiség fogalma – számos egyéb fogalomhoz hasonlóan – ideológiailag megterheltté vált: elvesztette a XX. században kirobbant nyelvi háborút, és egyfajta hadizsákmányként elfoglalták, kisajátították. Ez a nyelvi háború csupán eszköze annak az ideológiai harcnak, amelyben saját fogalomkészlet megalkotásával könnyen uralható a szellemi terep, és amely harcban a konzervatívok csak az utóbbi évtizedben kezdtek el felzárkózni.”
➡️ Nőnapi publicisztikám a Magyar Nemzet Lugas című mellékletében jelent meg, március 5-én.
Link: https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/2022/03/tenyleg-nonap
Mandiner-link: https://mandiner.hu/cikk/20220308_belfold_nonap_velemeny_kincses_krisztina_virag_ideologiai_harc
HÁZASSÁG KUTYÁVAL
A házasságról sokan sokféleképpen gondolkodnak hitüktől, személyiségüktől, tapasztalataiktól és ideológiai nézeteiktől függően. Vannak, akik félnek tőle, mások csak egy darab papírnak tartják, és akadnak, akik halálosan komolyan viszonyulnak hozzá. „Amíg a halál el nem választ” – az esküvőkön elhangzó mondat magában hordozza az élet végességének tudatát és két ember kapcsolatának élethosszig tartó összefonódását. Alig telik el úgy nap, hogy ne olvasnánk furcsábbnál furcsább házasságok hírét szerte a világból. Miközben a Távol-Keleten egyre aszexuálisabbá válnak társadalmak, lassan demográfiai válságba sodorva egyes országokat, a magukat haladóként aposztrofáló országokat épp az ellenkezője jellemzi: fűvel-fával házasságot köthet bárki, mivel a szélsőségesen elfogadó jogrendszer és az uralkodó ideológiának behódoló, ahhoz idomuló egyházak erre korlátlan lehetőséget adnak.
Egy ausztrál férfi, Joseph Guiso saját kutyáját vette el, frigyüket csókkal pecsételve meg, egy tárgyakhoz vonzódó amerikai nő a Santa Fe-i vasútállomással „házasodott össze” nevét Carol Santa Fére változtatva, de volt, aki fához, többen saját magukhoz, Kitten Kay Sera influenszer a „pink színhez” ment hozzá – csak néhány példát említve. Nem tudhatjuk, hogy ezekhez a bizarr döntésekhez a feltűnési vágy, a túl sok egyedüllét, a szocializációs, esetleg külső hatások vagy milyen egyéb okok vezetnek, az azonban világosan látszik, hogy a házasság intézményének és az emberi jogoknak a szélsőségesen liberális kiterjesztése milyen kaotikus és abnormális következményekhez vezet. Az állam és az egyház lassú semlegesítése és kiiktatása, a liberális hegemóniára való törekvés az első hallásra viccesnek tűnő történeteken keresztül is megmutatkozik, a woke-, vagyis „felébredt” kultúra elvakult képviselői pedig még meg is tapsolják ezeket a segítségnyújtást igénylő embereket és groteszk tetteiket.
Az önzés, énközpontúság és felelőtlenség korában a hús-vér embereket állatok, növények, tárgyak és gépek váltják fel, hiszen ezek nem szólnak bele abba, hogyan éljek, nem illetnek kritikával, azt teszik, amit én szeretnék, és jóval kevesebb energiát kell rájuk pazarolni, mint embertársainkra. A menekülés kultúrája kitaszítja magából azt, ami a hagyománnyal, a kötelességgel vagy a véglegességgel „ijesztget”, utat engedve minden emberi hóbortból, mentális eltévelyedésből vagy szélsőséges gondolkodásmódból fakadó, abszurd ötlet megvalósításának. És ha már itt tartunk, a „haladó” ember már a halál felett is átvenné az uralmat. Svédországban 3D-nyomtatóval elkészíthető géppel a jövőben bárki legálisan hajthat végre eutanáziát, a feltaláló szerint gyorsan és fájdalommentesen. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy vajon mi a rémisztőbb. Görcsösen ragaszkodni a saját ösztöneink és korlátlan szabadságunk diktálta ad hoc döntések meghozatalához, vagy mulandóságunk tudatában, abból a maximumot kihozva kevesebbet, de annál értékesebbet birtokolni?
A korlátlan szabadság fékevesztett társadalmakhoz vezet. Mert ha valaki elveheti saját kutyáját, azonos nemű partnerét vagy bárkit, akit csak kíván, akkor mi akadálya van annak, hogy apa a lányával, fiú az anyjával, testvér a testvérével kössön házasságot? Mi alapján állítjuk fel morális korlátainkat, és kinek van joga azok felállításához? Mi számít tabunak, ha a szélsőséges liberalizmus korában a fehérek elnyomására, a pedofília elfogadására és a nők zsarnokságára is találnak magyarázatot? Újra és újra fel kell tennünk ezeket a kérdéseket a normalitás megőrzéséért folytatott harc során, amelyet a józan ész helyett politikai jelszavakkal vívnak.
A kultúra átformálásával a korábban magától értetődőnek számító, esküvel pecsételt, sírig tartó házasságok helyét az ideiglenes, átmeneti, az állandótól rettegő, bármikor felbontható kapcsolatok vették át. Mindannyiunkban ott van a félelem, amikor életre szóló döntés előtt állunk, azonban a visszavonhatatlanságtól való páni félelem a mai idők kulturális, ideológiai sajátossága. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy időről időre hallunk olyan sztárpárokról, akik harminc, negyven, ötven év házasság után, sok
esetben életük alkonyához közel döntenek a válás mellett. És bár nem tudjuk, mi áll ilyenkor a háttérben, ezek a hírek is azt sugallják, hogy a tartósnak hitt kötelékek is elértéktelenednek a mai, saját boldogságunkat középpontba állító korban. Nem beszélve arról, hogy míg a konzervatívnak számító európai országokban egyelőre nyomós indok kell az Isten színe előtt kötött egyházi házasság felbontásához, máshol egy szempillantás alatt semmissé tehetőek az örök életre szóló ígéretek.
Érdekes, hogy azokban az országokban, ahol a család fogalma és értéke még nem lett a változó világnézetek martaléka, egyre népszerűbbé válik a házasságkötés és a gyermekvállalás (hazánkban például évről évre csúcsokat dönt a házasságra lépők száma, míg a válások számában csökkenés mutatkozik). Némi reményre ad okot, hogy akadnak még olyanok, akik nem csupán kiskedvenceiknek, tárgyaknak vagy egyéb élettelen dolgoknak és fogalmaknak merik kimondani a boldogító igent. Biztosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb akár társadalmi, akár gazdasági vagy demográfiai szinten súlyos károkat fog okozni a nemzetek alapegységeinek, a családoknak a szándékos bomlasztása – talán pozitív irányú ébredési fordulathoz vezetve az emberiséget.
A cikk a Magyar Nemzet január 29-i számának mellékletében jelent meg.
AKIKNEK SEMMI NEM ELÉG
Nem túlzás kijelenteni, hogy manapság sokkal nehezebb nőnek lenni, mint régen. Bár van szavazati jogunk, dolgozhatunk feleségként és édesanyaként, valamint sikerrel törtünk be számtalan, korábban férfiak uralta területre, mégsem éreztünk még soha a mostanihoz hasonló mértékű megfelelési kényszert. Nincs ez így jól – futhat át az agyunkon minden egyes reggel, amikor a gyors reggeli, a sebtében megivott kávé és valamelyik „hogyan készüljünk el öt perc alatt” című videó nyomán feldobott smink után kilépünk az ajtón.
Köztársasági elnöki jelölés ide vagy oda, valószínűleg sokan nem lennénk most Novák Katalin helyében, aki bár ékes példáját adja a feleség–anya–család–karrier négyes sokszor lehetetlennek tűnő összehangolásának, az utóbbi hetekben mégis támadások sorozata zúdul rá. Hiába lesz ugyanis ő Magyarország első női államfője, hiába örvend kimagasló népszerűségnek szinte minden generációban és hiába bizonyítja sok éve politikai rátermettségét, a balliberális megmondóembereknek mindez nem elég.
Míg korábban azért emelték fel hangjukat, hogy több női politikus ülhessen a parlamentben vagy kerüljön vezető pozícióba, az érvekkel alátámasztott, észszerű igények helyét mostanra a folyamatos elégedetlenség ideológiája vette át.
Ha valaki rászánja magát, hogy összegyűjtse a Novák Katalin jelölésével kapcsolatos, balliberális oldalról elhangzó pozitív és negatív kritikákat, az egyik oszlop jóval magasabb lesz a másiknál – és nem az előbbi. Tulajdonképpen az egyetlen pozitívnak mondható reakció részükről Novák Katalin nemére vonatkozik, ezen kívül azonban minden erejükkel igyekeznek meggyőzni minket, miért nem megfelelő választás a korábbi családokért felelős miniszter személye. Az érvek között szerepel alkalmatlansága (a legtöbbször bárminemű indoklás nélkül), párthűsége (ami a köztársasági elnökök esetében tudjuk, hogy soha, sehol nincs jelen) és a politikai önállóság hiánya, amely miatt nem tudná megfelelően betölteni a közjogi kontrollszerepet. A harcos feministák szerint továbbá az is főben járó bűnnek számít, hogy számára elfogadható, sőt támogatandó az is, ha egy nő a karrierépítés helyett a gyermeknevelést, a családot választja. De ezeknél jóval elrugaszkodottabb kritikákat is hallhatunk, például hogy Novák Katalin jelölése csupán gesztusértékű, valódi súlya nincs, hogy kizárólag azért választották őt, mert Kövér László házelnök nem vállalta a felkérést, valamint hogy Orbán Viktor egy beszédében Katának merte szólítani, miközben a férfi kormánytagokat „mindig teljes keresztnevükön szólítja”. Egyesek szőrszálhasogató módon már azt kérik számon, hogy mikor lesz női miniszterelnöke hazánknak és Orbán Viktor „kegyelmi ajándékaként” hivatkoznak a volt miniszter jelölésére.
Novák Katalin esete csak egy a sok közül, amely azt bizonyítja, hogy a haladó liberálisoknak magasztos céljaik csak addig fontosak, amíg meg nem valósulnak.
Hiszen éppen azáltal alacsonyítják le a szebbik nemet, hogy Novák Katalinról csak annyi pozitívumot tudnak elmondani, hogy nő. Miközben támadásaik nagy része ideológiai alapokon és nem objektív érveken vagy a valóságon alapszik, fröcsögésük lassan odáig fajul, hogy meg sem lepődnénk, ha szemrehányóan feltennék a kérdést: miért nem férfit jelöl a Fidesz–KDNP az államfői pozícióra? Nőként elért eredményeit semmire sem méltatják és állítólag elfogadó és szolidáris mentalitásukkal ellentétben a legkülönbözőbb módokon ócsárolják.
A negatív balliberális össztűz közepette egy másik dilemma is felmerül. Ha Novák Katalin nem, akkor mégis ki lenne a megfelelő jelölt számukra? Meg tudnak-e nevezni akár egyetlen olyan nőt, akit vélt vagy valós érdemei, hivatásában elért eredményei vagy akár személyes jellemvonásai alapján támogatni tudnának? Mert úgy tűnik, manapság már nemhogy az nem számít nekik, hogy valaki nő, de az ember összes meglévő erényét a (sokszor szélsőséges) liberalizmus szűrőjén szitálják át, és jaj annak, aki fennakad az ideológiai rostán.
Novák Katalin lehetne Nobel-díjas, háromszoros olimpiai bajnok, vagy beszélhetne akár száz idegen nyelven is (a jelenlegi négy mellett), valószínűleg soha nem fog tudni megfelelni a magukat az igazság bajnokainak, a haladás képviselőinek, az emberi jogok szószólóinak titulálók csoportjának.
Már csak azért sem, mert neki sokkal több adatott: szerető társ, egy fárasztó munkanap után őt hazaváró gyermekek, a nőkért és a társadalomért, családpolitikai eredményekben is megnyilvánuló erőfeszítések megtétele.
Mi, akik mindezt láttuk, nem is várunk tőle mást, mint hogy az eddig tanúsított tettrekészségével, profizmusával és lelkesedésével őrködjön államunk demokratikus működése felett és szolgálja az egész magyar nemzetet.
A cikk a Magyar Nemzet január 12-i számában jelent meg.
Link: https://magyarnemzet.hu/velemeny/2022/01/amiert-nem-eleg-jo-novak-katalin-a-balliberalisoknak
KÖRKÖRÖS PUSZTASÁGOK
Az utóbbi években keresztyén ünnepeinkhez – legfőképp a karácsonyhoz – közeledve egyre nagyobb aggodalommal tölthetnek el minket az ünnepi reklámok és a streaming-szolgáltatók várható kínálatai. Ez az aggodalom nem ok nélküli, bizonyára sokan emlékeznek a Netflix 2019-ben legyártott, Krisztus első megkísértése című, botrányos filmjére, amelyben Jézus Krisztust homoszexuálisként, Szűz Máriát pedig házasságtörő asszonyként ábrázolják. A két évvel ezelőtti sokkhatás óta az ideológiailag elkötelezett, keresztyénellenes fősodor egymásra licitálva igyekszik minél polgárpukkasztóbb tartalmakkal gyalázni a keresztyénséget, hívők millióit sértve meg ezzel.
Éppen ezért nem érhet minket meglepetésként, hogy az idei évben sem maradunk keresztyéngyalázó műsorok nélkül, hiába kellene olyan égető problémákkal foglalkozni inkább, mint a lassan két éve tartó koronavírus-járvány, az egész világra kiható migrációs válság, a keresztyénüldözés, vagy a világ különböző pontjain tapasztalható, egyre feszültebb politikai, több helyen háborús helyzet.
A norvég posta két évvel ezelőtt kezdett el ünnepi hirdetéseket készíteni karácsony közeledtével, kampányuk azóta az ország ünnepi szezonjának részévé vált. Az idei reklám azonban hatalmas visszhangot váltott ki, mivel a posta úgy döntött, legújabb ünnepi alkotásában arról emlékezik meg, hogy az ország ötven éve dekriminalizálta a homoszexualitást. A reklám tehát idén egy férfi történetét meséli el, aki beleszeret a Mikulásba, majd a film végén a két férfi csókot is vált.
„Ha azt vesszük, hogy Jézus sem volt fehér, akkor akár azt is hihetjük, hogy Szűz Máriának szakálla volt, nem?” Ezt már Riccardo Simonetti, az Európai Parlament LMBTQ-ügyekért felelős jószolgálati nagykövete mondta, majd arról posztolt közösségi oldalán, hogy egy Siegessäule nevű LMBTQ-magazin címoldalán pózol transznemű Szűz Máriaként. Mellette egy fekete férfi áll mint Jézus nevelőapja, József.
Aggasztó történetek, de még aggasztóbb az a tehetetlenségből adódó ingerképtelenség, amely a nyomukban jár. Keresztyén hitünk egy méltatlan ideológiai küzdelem eszközévé silányult, akarva-akaratlanul sodorva minket a politikai és világnézeti sárdobálásba.
A keresztyénséget ugyanis minden politikai oldal felhasználja valamilyen módon, és egyáltalán nem érdek nélkül. Az egyik el akarja törölni, relativizálni akarja tanait, gúnyolódva igyekszik hitelteleníteni, a másik szomjazik a támogatására, irányítani akarja, mintha az egyháznak Istenen kívül mást is szolgálnia kéne.
Mi marad majd, ha templomaink kávéházakká, lelkészeink bűnbakokká, ünnepeink gúny tárgyává, a hívek pedig szkeptikussá válnak? Mit kell tennünk, ha a jobb és a bal kéz marionettbábuként próbál velünk mutatványokat csináltatni?
Meddig szabad tűrni az evangélium meggyalázását, Jézus kigúnyolását, a keresztyén tanítások átformálását?
A keresztyén élet harcos élet. Kétezer éve állunk támadás alatt, hogy is ne váltunk volna harcosokká? Sokszor azonban elfogy a lelki muníció; az egyetlen fegyverünk, amit kaptunk és birtokolhatunk. Az aggasztó hírek, a vészjósló folyamatok, a szélsőséges ideológiák és a vallásunkat érő folyamatos támadások alatt összeroskadó ember talán még sosem vágyott úgy a pusztába, mint manapság. Oda, ahol kiürül a fej, megtisztul a szív, megerősödik a hit. Ahol küzdhetek a túlélésért türelemmel, tiszta fejjel, akkor is, ha fáj, akkor is, ha nem akarok, erőtlenül is bármi áron, még ha úgy érzem, már szeretni is képtelen vagyok. Soha bele nem nyugodva is elégedetten róni köreinket, mindenkinek a sajátját, összeérnek, kitaposni, véknyítani, ha kell, százszor is újra és újrakezdeni. Ki merné unalmasnak nevezni ezt az örökké kereső küzdelmet? Streaming-szolgáltatók szabta, rozoga életek.
Legújabb publicisztikám a Reformátusok Lapja aktuális számában jelent meg.
Link: https://reformatus.hu/…/korkoros-pusztasagok-kincses…/
MŰVÉSZET KÍNPADON
Kialakult egy új reflexünk. Az elsőre abszurdnak, komikusnak tűnő hírek hallatán nem kacagunk fel azonnal, azt gondolva, mennyire jó, hogy ilyen dolgok a valóságban nem léteznek. Már nem nevetünk, sőt mosoly helyett megkeményedett arcvonásaink jelzik, hogy egyre tragikomikusabb a világ, amelyben élünk.
Manapság négyéves gyerekek dönthetnek saját nemátalakító műtétjükről, klasszikus könyveket, meséket, filmeket cenzúráznak vagy írnak át, ha azok nem megfelelő mértékben „érzékenyek”, és bizony már a történelemhamisítástól sem riadnak vissza az elszánt társadalomalakítók. Így fordulhat elő, hogy a Cambridge-i Egyetem régészeti múzeuma új rasszizmusellenes stratégiát fogadott el nemrég, amely gyakorlatilag utat nyitott az európai művészettörténet eltorzításának.
A stratégia részeként jelzésekkel látják el a múzeumban található szobormásolatokat, megmagyarázva azok „fehérségét”. A gipszszobrok fehérsége ugyanis „félrevezető benyomást” kelt az ókori „sokszínűség hiányáról”. Az akcióterv benyújtóinak célja rávilágítani a klasszikus szobrászat szerepére a rasszizmus történetében, amely teória terjesztésére, illetve „tartalmi figyelmeztetések” megtételére az egyetemi oktatók figyelmét is felhívták. És mielőtt azt hinnénk, hogy csupán elszigetelt esetről van szó, Olaszországban nemrég nőjogi aktivisták nyilvánítottak szexistának egy bronzszobrot, mivel annak áttetsző ruhája láthatóvá tette testének vonalait.
Érdemes belegondolni abba, hová jutunk így, hiszen lassan már csak amorf, felismerhetetlen vagy ideológiailag erősen behatárolt alkotások születhetnek majd, ha a művészek minden szélsőséges elvárásnak meg kívánnak felelni.
A szobrokkal kapcsolatos legújabb hóbort is azt bizonyítja, hogy a különböző lobbicsoportok és döntéshozók a szolidaritás köntösében, emberi jogokból font ostorral kényszerítik rá a többséget arra, hogy rendeljék alá magukat azoknak a csoportoknak, amelyeket szerintük éppen elnyomás fenyeget.
Ilyenek például a feketék, a homoszexuálisok vagy a nők, és minél több kategóriába esik valaki, annál nagyobb esélye van a boldogulásra és a fősodor tiszteletének kivívására – érdemeitől függetlenül.
A történelem meghamisítása szintén nem új keletű jelenség. Az érzékenyítő lobbi miatt számos olyan film és sorozat lát napvilágot, amelyekben hamisan ábrázolják a feketék, a nők, a férfiak és a szexuális kisebbségek történelmi szerepét és helyzetét. A Netflix és a nyugati, liberális művészelit futószalagon gyártja az ilyen alkotásokat. Mert a haladáspártiaknak nem elég küzdeniük a rasszizmus és az elnyomás ellen, történelmi megalapozottságot kell találniuk a „gonosz”, heteroszexuális, fehér emberek elleni vádjaikhoz és ellenszenvükhöz. Ha pedig nincs elég muníció, kitalálnak valamit ők maguk, és erőszakkal lenyomják azoknak a társadalmaknak a torkán, amelyeknek van hozzá gyomruk.
De vajon hogy jutottunk idáig? Hogyan lehetséges, hogy az ember már fel sem kapja a fejét a nyilvánvaló hazugságok hallatán? Úgy, hogy a liberalizmus egyik alapja a haladás folytonosságának kényszere. Nincs megállás, nincs nyugvópont.
Az új csak akkor igazán új, ha további újdonságokat indít útjára, az eszme képviselőit a megtorpanástól való örökös félelem és gyanú hajtja előre és készteti a legabszurdabb elméletek és igazságok „kitalálására”.
Csakhogy éppen az ő igazságuk az, amelyik ingatag, hiszen gyurmaként alakítják a tényeket, a történelmet és a valóságot. A legvadabb liberalizmus fundamentuma, hogy nincs igazság, azt csak keresni tudjuk, éppen ezért mindenki véleményét tisztelni kell és el kell fogadni, hangozzék az bármennyire abszurdnak. A liberalizmus követeli, hogy képviselői állapítsák meg, ki az ostoba és ki a bölcs – így válik egy semleges, szabadságot hirdető elv az elnyomás eszközévé és fegyverévé.
Hogy a cambridge-i múzeum milyen adatokkal tervezi igazolni a római és görög szobrok „kínos” fehérségét, azt nem tudjuk, azonban tudatos, bevett kommunikációs eszközeikről érdemes ejteni pár szót. Mint fogalmaztak, szükség van az egyetemen belüli rasszizmus problémájának nyilvános beismerésére.
Beismerés, vezeklés, kárpótlás, bocsánatkérés – a haladás képviselői a bölcsek és okosak meghatározása mellett azt is eldöntik, hogy kik az áldozatok, és pontosan kiknek a bűnei miatt váltak azzá. Nem marad más hátra, mint ideológiai ellenségeiken behajtani a vélt történelmi adósságot, amely csak nyomokban tartalmaz őszinte együttérzést és szolidaritást.
A fentebbi folyamatok arra is rámutatnak, hogy a valóság, a klasszikus formák helyét a szubjektivizmus korszaka veszi át, a modernség ilyesfajta eldurvulása pedig természetszerűen magával hordozza a kultúra hanyatlását is. A kultúra klasszikus fogalmának és tartalmának eltorzítása és haladó gondolkodásba illesztése a társadalom minden területét uralma alá kívánja hajtani. Mindezek után felmerül a kérdés, mennyire kell még felforgatni a világot ahhoz, hogy belássuk: nem vagyunk jobbak ókori őseinknél, csupán nekünk is megvannak korunkhoz tartozó bolondságaink.
A publicisztika megjelent a Magyar nemzet október 30-i számának Lugas című mellékletében, eredeti helyén, online formában a linkre kattintva elérhető.
IDEÁLIS VALÓSÁGOK
Ha életem során bármilyen válsághelyzetbe kerültem, egészen mostanáig próbáltam azonnal válaszokat találni a felmerült dilemmákra. Gyakran kértem tanácsot ismerőseimtől, nyitottam ki ilyen-olyan könyveket, hátha a sorok között rábukkanok a megoldásra, és próbáltam imádságban kérni, hogy odaföntről érkezzen válasz az adott krízisre. Mindig egzakt, pontos megfejtéseket akartam, még az egészen bonyolult, emberi kapcsolatokat érintő kérdésekben is.
A világot kezdtem fekete-fehéren látni, irtóztam mindenfajta középúttól, ami bevallom, nemcsak hogy nem tett jót a világról való gondolkodásomnak, de teljesen be is szűkítette a látóteremet, elzárt a megismerés úgymond „tágabb horizontjai” elől.
Ez a tulajdonság (vagy inkább beidegződés) sok helyzetben kifejezetten előnyös volt, hiszen nem feltétlenül baj, ha az embernek határozott véleménye és elképzelése van a különböző kérdésekről, és nem váltogatja a legkisebb fuvallatra az álláspontját. De valahol mélyen éreztem, hogy valójában nem az a dolgok működési rendje, ahogyan azt a fejemben elképzelem.
Hogy talán azért tekintek mindenre olyan végletesen, mert így sokkal könnyebb rendszerezni ennek a végtelenül bonyolult világnak a történéseit, emberi kapcsolataimat, az élet vagy Isten kapcsán felmerülő dilemmáimat. Féltem árnyalni a képet és elismerni: attól, hogy valaki tőlem eltérően gondolkodik, érez vagy dönt, neki is igaza lehet, sőt, az ő „igazát” is meg kell ismerni.
Ezek a felismerések Tóth Sára Minden itt van című könyvét olvasva törtek rám. A szerző egészen új látásmóddal ajándékozott meg: az embert és főként a keresztyéneket foglalkoztató kérdésekről ír, úgy mint istenképünk és hitünk változása, a protestáns szigor, hogy a házasságok valóban az égben köttetnek-e, vagy hogy jóvá lehet-e tenni a jóvátehetetlent.
Teszi mindezt a közhelyeket mellőzve, ájtatoskodás nélkül, őszintén, az emberben lakozó kétségeket és kérdéseket megfogalmazva. Tóth Sára megtanította nekem, hogy
vannak olyan kérdések, amelyekre sosem kaphatok egzakt választ, a legtöbb, amit tehetek, hogy tűnődök, kérdéseket fogalmazok meg, és próbálom a lehető legtöbb oldalról szemlélni az engem foglalkoztató dolgokat.
Úgy érzem, hosszú út elején járok, hiszen az egyik legnehezebb dolog berögződéseinken változtatni.
A szerző őszintén beszél többek között arról, mekkora nyomást helyez a hívőre, ha adott gyülekezetben csak annak a megtérése az „elfogadott”, akivel ez extatikus állapotban történik meg, hogy mennyire hibás elgondolás görcsösen várni az égi jeleket a párválasztáshoz és házassághoz, vagy hogy mi lehet az oka annak, illetve mit tehetünk akkor, ha imádkozás közben elkalandozunk, ne adj’ Isten elbóbiskolunk. (Egyedül a genderkérdésről szóló fejezettel nem tudtam egyetérteni, mert bár a szerzőnek igaza van abban, hogy a gender alapgondolata nem ördögtől való, de a fogalom átalakulásáról, a rá épülő ideológiáról, valamint az ebből fakadó társadalmi folyamatokról már nem ejt szót.)
Különösen tetszett az írónőnek az a gondolata, hogy mennyire nincs rendben, ha valaki ugyanúgy hisz, mint évekkel vagy évtizedekkel korábban. A gyermeki hit elvesztése és megváltozása, annak válságai, a hullámvölgyek az Istennel való kapcsolatunkban mind természetes folyamatok, amelyeket nem kell szégyellni.
A hit nem biztonsági háló, amely megspórolja nekünk a döntéshozatalt, vagy megóv tetteink következményeitől. Ideális képek helyett a valóságos kép megalkotására kell törekednünk, nemcsak hitéletünkben és vallási téren, de minden másban is. A fekete-fehéren látás kapaszkodót nyújt, megkönnyíti az életben való eligazodást, de a megismerést és elmélyülést mindenképpen akadályozza.
Akkor teszünk a legjobban, ha kijelentések helyett sokkal inkább kérdezünk, mert „ha Istennel éljük az életünket, nincsenek lejátszott meccsek”.
A cikk a Reformátusok lapja október 24-i számában, illetve a Református.hu-n is elolvasható.
ÖSZTÖNEINK CSAPDÁJÁBAN
Gondolatok a Csapda a neten című cseh dokumentumfilmről
A minap került a mozikba a „Csapda a neten” című cseh dokumentumfilm, amelyben filmrendezői kezdeményezésre három fiatal színésznő kiskorúnak tetteti magát, hogy kiderüljön, mi történik, ha belépnek a népszerű online chatszobákba. A filmből készült egy 100 perces, 18-as karikás változat, valamint egy 63 perces oktatói változat is. A dokumentumfilm megdöbbentően nyersen mutatja be, milyen veszélyek leselkednek a neten azokra a fiatalokra, akik meggondolatlanul, vagy tetteik következményeit fel nem mérve használják a különböző internetes felületeket.
A film több szempontból is elgondolkodtatott. A moziból kilépve az egész világ szürke-fekete színt öltött, alig vártam, hogy hazaérjek a lakásom biztonságot adó falai közé. A filmben bemutatott jelenség összetett, nem fogható sem a különböző értékek megszűnésére, sem egyes ideológiák térnyerésére. És bár a technológiai világban lépten-nyomon az internet veszélyeire figyelmeztetnek minket, nem szabad elfelejtenünk, hogy az internet a kezdetektől fogva csak eszköz volt az ember kezében.
Végső soron minden ott dől el, hogy mi lakozik a képernyők előtt ülők bensőjében, nemre, fajra, bőrszínre, vallásra tekintet nélkül.
Keresztyén hitemnél fogva nem osztom azt a liberális tévképzetet, hogy az ember eredendően jó volna. Sőt, sokkal inkább úgy gondolom, hogy minden jó cselekedet, minden „nem megtett rossz” iszonyatos erőfeszítéseket kíván az embertől. Tulajdonképpen az egész életünk egy nagy erőfeszítésként foglalható össze: örökös küzdelem valami ellen. Ez a valami egy fekete góc, egy formátlan, anyagtalan massza, egy csomó, ami időről időre szétterjed bennünk, akárcsak a vénába fecskendezett drog. A szívünkre, az agyunkra, az érzékeinkre, a nemi szerveinkre, az elménkre és a lelkünkre egyaránt hatást gyakorol. A bennünk rejlő elemi bűn és sötétség az, ami képes gondolkodás nélküli ösztönlényekké változtatni minket. Keresztyénként úgy is fogalmazhatnék,
az ördög felségterülete ez, ő pedig nem hajlandó lemondani erről a területről mindaddig, amíg földi életünk véget nem ér, ott nyújtózkodik bennünk utolsó szívdobbanásunkig.
A mi dolgunk az, hogy harcoljunk ellene. Gondolatban, szavakkal, elhatározásainkkal, folyamatos önvizsgálattal, hittel, csak a keresztre figyelve. Ha többé már nem tudjuk szégyellni magunkat, undorodni magunktól, ha nem érzünk megbánást, ha szép lassan megszűnik bennünk az összes gát, akkor tudhatjuk, hogy nagyon rossz úton járunk.
A valódi gond azonban az, hogy mindig is többségben voltak, akik magasról tettek és tesznek erre az egészre. Egész földi életük egy időtlen bolyongás, egy következményekre fittyet hányó, kapaszkodók és értékek nélküli lébecolás. Eszükben sincs küzdeni a bennük rejlő mocsok ellen, sőt, önszántukból fürdenek meg benne újra és újra. Így fordulhat elő, hogy egy 70 éves, házas férfi 12 éves gyermekkel veszi fel a kapcsolatot örömszerzés céljából, hogy emberek állatokkal közösülnek, ezt videóra veszik és ezzel hatalmas nézettséget tudnak generálni, hogy 10 éves kislányok gondolják úgy, videóra kell venniük önkielégítésüket, és ezt fel is töltik a különböző internetes platformokra.
Nincs rémisztőbb teremtmény az embernél. Mindentől félünk, holott saját magunktól kellene a leginkább. A legsötétebb, leggonoszabb, legkönyörtelenebb tettek emberekhez köthetők, szó sincsen itt alapvető jóról. A szabadság napjainkban történő hihetetlenül szélsőséges értelmezése mindennek nem okozója, hanem következménye. Kellett valami, egy gondolati háttér, amivel az ember időről időre felmentheti magát.
És óvakodjunk attól, hogy vallásosságunkat saját felmentésünkre használjuk. Hány és hány embert ismerünk, aki rettenetes, szörnyű tetteket vitt véghez, családja körében valóságos szörnyeteg, mégis ott ül minden vasárnap a templomban és ájtatosan, lehajtott fejjel hallgatja az evangéliumot. Hadd idézzek pár sort Hamvastól. „Az az ájtatos pimaszság, amit a szociális hétköznap vallásnak nevez, parfőmös hazugság, amivel Istent be akarják csapni. Ó, én igazán szolid vagyok és illedelmes és nem is köpködök és nem káromkodok, nem iszom és nem dohányzok, húst sem eszek, templomba járok és szentbeszéd alatt még sohasem aludtam el és az az elméletem van, hogy az asszonyhoz csak akkor szabad feküdni, ha gyermeket kívánok, mert az érzéki gyönyör önmagáért bűn. És jó vagyok, főként jó vagyok, vagyis igazán jó és jó vagyok. Én tudom, hogy az Úristen az ilyen vallással mit csinál. Azt mondja az Úristen: Barátom, nem is sejted, hogy én az ilyesmit milyen végtelenül unom. És köp. Így mondom. Mert az Úristen útjai távolról sem olyan finomak (…)”.
Az Instagramon vonagló számtalan nőnek (és férfinak) – ide értve azokat is, akik az önelfogadás, az úgynevezett „bodypositivity” jegyében posztolnak –, fogalmuk sincs arról, hogy hány és hány tíz és százezer ember mocskos fantáziájának szolgáltatnak alapot a töméntelen magamutogatással. Amelyben már nincs kontroll, ahol már unalmasnak számít egy kép, ha túl sok ruhanemű takarja az illető idomait. Nem olyan régen még én magam is szívesen posztoltam egy-egy edzés utáni képet, szelfiket, ha épp jól sikerült elkészítenem a frizurám, vagy úgy éreztem, meg „kell” osztanom az éppen aktuális ruhaszettemet a közösségi oldalon. Aztán jött a felismerés, az undor, hogy én sem vagyok más, hogy már megint csak a szavak szintjén, hogy már megint mennyire szeretem önmagam, és jöttek a reakciók férfiaktól, a dicséretek, nem ismertem őket, ők sem engem és szégyelltem és nincs rá szükség és elég volt. Fiók deaktiválása.
Mert semmi nem olyan fájdalmas és egyben felszabadító, mint a folyamatos, igazi, őszinte, mély önvizsgálat, amelyet hittel kérünk és amely a keskeny ösvény felé terelget.
Mindenkinek ajánlom, hogy nézzen több olyan dokumentumfilmet, olvasson több olyan könyvet, amely rózsaszín máz és hatásvadász köntörfalazás nélkül mutatja meg, mivé tud lenni az ember, ha a nihil és puszta ösztönből táplálkozó hedonizmus fertőjében dagonyázva tölti el rövid életét.
Az írás eredeti helye: https://egyhazeskozelet.hu/osztoneink-csapdajaban-filmklub/
Mandiner-link: https://mandiner.hu/cikk/20210924_gondolatok_a_csapda_a_neten_cimu_cseh_dokumentumfilmrol
SÍRNAK AZ UTCÁK, SÍRNAK A FALAK
Ma korábban keltem, még az ébresztő előtt. Ritkán fordul elő ilyesmi – az ablakokat nyáron nyitva hagyom éjszakára, így kellemes nyári szellő jár körbe-körbe a szobában, amely a puha paplannal kiegészülve azonnal ható altatóként működik. Ezért aztán többnyire a vekker durva berregésére ébredek, majd ötperces agresszív visszaalvásokkal próbálok még egy kis időt nyerni.
De ez a nap más volt. A tavasszal érkezett galambpár minden bizonnyal jól döntött, amikor a sűrű vadszőlővel benőtt belpesti bérházat választotta fészekrakás céljából, mert fiókáik éhes vijjogása azonnal az ébrenlét állapotába rángatott. Nem keltem ki rögtön az ágyból, az lehetetlen. Lassan kitakaróztam,és hagytam, hogy a reggeli hűs szellő az álmosság maradékát is lesöpörje rólam. Így feküdtem ott, üres gondolatokkal, a fiókák hangja és a bizsergető fuvallatok harmóniájában.
Kávé. Most már el kell kezdeni a napot, hiába lenne még másfél órám a telefonon beállított ébresztőig. A kávékapszulák helyett az öreg kotyogóst emelem le a polcról – ma valami erősebbre van szükség. Gondosan felteszem a gázra a roppant erős feketét.
Másfél év alatt minden lelassult. Érdekes, paradox folyamatnak lehettünk tanúi: miközben mindenki kifelé vágyott, saját otthonunkkal, biztonságot adó belső tereinkkel egyre szorosabb szimbiózisba kerültünk. Másfél év elég volt ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: hogyan is éltünk idáig? Miként kell újra felvenni a ritmust? És vajon milyen valóság vár ránk, ha majd kilépünk az ajtón?
Sírnak az utcák, sírnak a falak. Az ember képtelen jól sáfárkodni a szabadságával, elég csak fenekestül felfordult világunkra, vagy a pandémia után kiszabaduló embertömegre gondolnunk. Az utcára lépve állati és emberi ürülék között lavírozok, alkoholittas éjszakák nyomai a járdán. Szétdobált, koszos ruhák a sarkon, bódult fiatalok az Andrássy úton. Egy ablakból hatalmas szivárványcsíkos zászló lóg, az autósok agresszívan dudálnak, folyamatos megtorpanásra késztetve a járókelőket. A kasszánál cicceg az eladó, miért nem vettem már elő korábban a kártyám, egy férfi meg úgy siet, hogy rám csapja az ajtót.
A „négyhaton” bölcsebb akkor is hordani a maszkot, ha már nem kell. Régen a Keletit meg a Blahát neveztük „gyűjtőnek”, ma már a sárga villamost. Körbenézek; identitásukat vesztett vagy azt még csak kereső fiatalok; ugyanolyanok mind, rikító hajukkal, bő nadrágjukkal, szoros, mindent láttató haspólóikkal. Az idősek többsége türelmetlen, tolakodó. Mások bedugott füllel, könyvvel a kezükben próbálnak semmiről sem tudomást venni. A szerkesztőségbe érve a légkondi jégsugara alá roskadok, hogy kitisztuljon fejemből az a rengeteg kép és szag, amivel a húszperces út alatt találkoztam.
Nagy várakozásokkal tekintett magára az ember, amikor a négy fal közé kényszerülve, a külvilágot felértékelve kapcsolódott be a zoom-meetingekbe. Csakhogy az ember nem változik, legalábbis nem mindenki, és pláne nem akkor, ha saját korlátairól van szó. Mindent magáévá tesz, elhasznál, bepiszkít, megesz, megvesz, összegyűjt, halmoz. Kiszipolyozza a másikat és magát, nem tiszteli a várost, sem a múltját, de legfőképpen képtelen határt szabni legnagyobb kincsének, a szabad akaratának.
Most újra kell tanulom látni a szépet, minél kevesebb van belőle, annál inkább. A szemlélődés egy új formája ez, szelektálni a jót és tanulni, tanulni magunkról, a világról, és nem bosszankodva, csak figyelve, és meglátva és józanul, átsegítve másokat, magamat, és türelmesen a peronnál és odaadni és visszaadni, többet mint amit ők adnak, belenyugodva, apró lázadásokkal, rájönni és átadni, elfogadva amit el kell, de soha meg nem alkudva, járni és botlani, küszködni, majd belátni.
De most még reggel van. A gőzölgő kávé alatt kikapcsolom a gázt, és egyik lábamat magam alá húzva a konyhaszékre telepedek. Hallgatom a beszűrődő zajokat: a szomszéd bekapcsolja a rádiót, egy mentőautó elhaló szirénáját visszhangozzák a falak. Megiszom az első kortyot, majd államat felhúzott térdemre támasztva a csempék között futó vonalakat figyelem. Különös, a végét egyiknek sem látom.
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2021/33. lapszámában, illetve online, a Reformatus.hu felületén.