Különös érzés fog el, amikor a városban járva elkapom a kávézók teraszán trécselők, vagy a járműveken összezsúfolódók eszmecseréjét a politikáról. Mert hát, politika létezik, tudjuk mind, körülvesz, de néha meg úgy tűnik, ez is csak valami olyasmi, amit az újságokban, a közösségi oldalakon olvasunk, vagy a képernyőkön látunk, közvetett módon. Megfoghatatlan, és csak olykor-olykor hiteti el velünk létezését. Így amikor a minap elhaladtam két, ebéd utáni kávéját szürcsölő férfi mellett és elkaptam egy egyértelműen politikai félmondatot, hátrapillantottam. Hátrapillantottam csupán, holott legszívesebben odarohantam volna hozzájuk és tenyeremet a szájukra tapasztva súgtam volna a fülükbe: psszt!, hát nem tudjátok, hogy tilos beszélni az elképzelt valóságunkról? Tovább menve úgy éreztem magam, olyan megilletődve, mint aki szerelmesek meghitt nászát hallja meg véletlenül a vékony falakon át; politika, te társadalmak mocskos, titkos szeretője.