Alszom. Hosszú, mély álomba csókolt a hajnal. Nem vagy idegen. Álmomban emlékek kergetőznek két világ határán. Minden zavaros, összemosódik – egymásba zárva küszködünk levegőért. Ami a tiéd, az az enyém is. Ismerős fények nyújtóznak sötéten fölénk.
GIRLANDOK
Leszedték a postán azokat a förtelmes girlandokat, melyek egy csapásra nyomasztó ködbe borították decemberi ünnepvárásunkat. Csak most tűnt fel, milyen csupasz és hideg tud lenni egy faburkolat. A bolond néni a pékségben úgy tűnik, nem csak szerintünk volt bolond – az ajtón már ott áll, hogy „eladót felveszünk”. Talán tényleg meg kell törettetni ahhoz, hogy a hit szilárduljon. Ezen gondolkodom, meg azon, hogy miért tűnsz el folyton. Pedig nem olyan bonyolult a képlet: hő hatására tágul az anyag. Nem siratok el semmit, ha azért kell meghalni, hogy aztán jobban tündököljünk. Meglátod, a végén annak a borzalmas tokaji két decinek is találunk majd helyet; hangzavarjainkkal együtt.
KIPUKKADÁSIG
Muszáj volt behunynom a szemem, annyira vakított a szikrázó őszi napfény tükröződése a vízen. A csodálatos, aranysárga képet a háttérben baljós harangzúgás kongatta darabokra. Ilyenek voltunk mi is – most egyesével számolom a fürdőkádba hulló cseppeket. Hát nem furcsa? Te voltál az egyetlen, akit nem tudtam szavakba önteni. Te, akinek lelkem legszebb, legtitkosabb szavait suttogtam. Bár olykor kissé lirizálóbb vagyok a kelleténél, de ha rád gondolok, csak ostoba félmondatok jutnak eszembe. Voltál és már nem vagy – sosem volt középút. Minden porcikámmal magamba zártalak, de te egy megállónyi kétségbeesést hagytál itt nekem. A forró víz a zsigerekig hatol, a legyőzött habok egyre csak hömpölyögnek, a buborékok láncolata a lelkemig ér.
Szeretni buborékként – kipukkadásig.
NEM MARADUNK
Muslincák fuldokolnak a poharamban,
minden korttyal közelebb a halál.
A fehér rózsák sem maradnak fehérek,
tűzfalak között kergetőzünk.
SEMMI MÁST
Tudom, csak a fejemben létezel. Erre mindig emlékeztetem magam, mikor épp nekem tetsző gesztusokkal toppansz képzeletem elé. Csuromvizes hajadba túrsz, türelmetlenül hátravetve a homlokodba lógó tincseket. Ez például megtörtént, de sok minden nem. Néma, soha meg nem történt párbeszédet folytatunk. Ismerősként köszöntjük a slampos valóság korlátait, amelyek csak az íriszek találkozásában oldódnak fel. Ezt viszem magammal, fekete köreinket és semmi, de semmi mást.
MILYEN MESSZE?
A sínek között áll a víz,
medicinlabda a testben.
Szép lassan összefolynak a napok,
pont úgy, mint mikor nem engedtél el.
Kihez könyörögjünk egymásért?
Nemrég olvastam, hogy valójában a rossz dolgok a szépek.
Milyen messze kell dobni valamit ahhoz,
hogy soha többé ne találjuk meg?
MEGMOZDULTAK A KÖVEK
Érzéketlen betűkkel próbálom a szakálladon végigfolyó sörhabot felitatni. Már tudjuk, hogy minden folyadék méreg, és hogy a víz a legszilárdabb halmazállapot. Csak gondolatban téphetünk rózsát, a szakadást valahol a gyomor tájékán érezzük meg. Te végül is csak szerelmes tudsz lenni – valahogy így mondtad, de a pulzusszám emelkedésétől várt gyönyör hamar elnyújtott küszködésbe csap át. Épp megmozdultak a kövek; gólyalábakon, réseik közt egyensúlyozva próbálom magamhoz szorítani az elszáradt szirmokat.
TÁNCOLNI KÖRBE
Csak egy pillanatra akadt meg a levegővétel, amikor méreg-szavaid kéjesen megforgattad bennem. Ti mind az én poklomban élősködtök – ne csodálkozzatok hát, ha néha kilök magából titeket, mint az epét. Annyira fázom. Keresem az anyai testet, ahová egy kis időre visszakuporodhatnék. Most pedig ölj meg, űzz ki magadból, szívj ki mint a mérget őrjítő magányodból. Őrületesen nagy öröm megszabadulni tőlem. Lábamnál a víz körbe-körbe táncol a fekete mélységbe.
VISSZASZÁMLÁLÁS
Így ülök ott lent, monoton csempe-magányban, várva a két megállóm, földalattival. Körülöttem piros kijelzők számolnak vissza; a világból tikktakkolják ki azt, aki néma táncukon mereng. Oldalra nézek; egy plakát gúnyolódva kérdi, „hol szorít a cipő?” – alatta a játékszabály, de elolvasni már nincs időm. Ahol tévedek, ott időzített bomba vár. Megtalálod-e a kulcsot hozzánk, mielőtt ránk kacag a visszafordíthatatlan?
FEKETE TINTA
Vasból és fából vagyunk – két vállra fektetnek gyűrődéseim. Kinézek a vonat ablakán, de a sok zöld eltakarja a lényeget. Ismét csillapul a remegés, amit a Föld középpontja mozgat. Ellenőriztem a vonatjegyem, de úti cél helyett csak fekete tinta volt rajta. Hozzád érni fekete tintába mártott ujjakkal.