Eleinte romantikus meghatottsággal töltött el, amikor a szomorkás lakótelepi háztömbök között felhangzott a nyolcórai taps, megköszönve az egészségügyi dolgozók és mindazok munkáját, akik a koronavírus-járvány elleni nehéz küzdelemben helytállnak értünk.
Én csak Béla bácsinak hívom. Pedig azt se tudom, férfi-e vagy nő. Az életkoráról? Fogalmam sincs. Béla bácsi, a lakótelep önjelölt megváltója. Először csupán egy kisteljesítményű masinából játszotta le a Szállj, szállj sólyom szárnyán refrénű közismert magyar slágert, mintegy jólesően elnyújtva az erkélyeken összegyűlő és egyként érző sokaság közös pillanatát. De túlságosan előreszaladtam.
Szóval a kezdetben szolid és rövid taps a kijárási tilalom márciusi bevezetése után napról napra erőteljesebb lett, hossza és intenzitása az emberek kétségbeesésével egyenes arányban nőtt. Először mindössze néhány fütty meg kósza kurjongatás vegyült bele; igazán semmi zavaró. És akkor jött a Béla.
Mint már mondtam, Béla elsőként bevetett hangszórója nem ontotta úgy igazán a hangot – de ebbe ő egyáltalán nem törődött bele.
Hamar profi sztereó hangszóróra váltott, és a három percig tartó köszönetnyilvánítás tízpercesre dagadt – Béla bácsi ugyanis számos olyan magyar slágerre bukkant a „zinterneten”, ami, hát, amacskarúgjameg! – éppen a mi jelenlegi nyomorúságos, bezárt helyzetünkre illik. A dolog végül odáig fajult, hogy ma, ezen a májusi napon, amikor ezt az írást fogalmazom, a Béla bácsi szabadságvágyunkat kifejező zeneszámaival megtoldott este nyolcas taps már kereken húsz percen át tart. A stílusban, műfajban és kifejezésmódban egymástól teljesen eltérő zenék olyan hangerővel szólnak, hogy a relaxáló fürdődből bosszankodva ugrasz ki, a filmedet dühödten állítod meg, a beszélgetést félbehagyod, a füledet bedugod, s mikor kimész Anyádhoz a nappaliba, egymásra néztek, és lemondóan csak annyit mondotok: …de inkább nem is idézem, mit szoktunk mondani ilyenkor.
Úgy képzelem, Béla bácsi egész álló nap az este nyolc órát várja, mint koronavírus-járványban a fény, aki az embereket boldogsággal, önmagát pedig mélységes elégedettséggel ajándékozza meg. S hogy én mit gondolok?
Mielőtt bárki is gonosznak tartana, leszögezem, hogy az első pár hétben büszkén gyarapítottam az aktív tapsolók táborát. Később azonban egyre kevésbé tudtam azonosulni Béla bácsi törekvéseivel.
K. Krisztina, kerületi lakos, T. J. mint „túlcsorduló jóakarat” Béla kiábrándult ex-szimpatizánsa.
Így csusszanunk át az empátiából a giccsbe, a giccsből a fásult közönybe. Pedig a hétköznapi giccsnél kevés rosszabb dolog van. És elhasználódik a Nélküled, a ritkaság gyakorisággá, a csoda unalmassá válik.
De hát Béla bácsi csak jót akar! – mondanák erre azok, akik minden este kitartóan integetnek lámpásnak használt telefonjaikkal az erkélyen állva. Mert sok Béla bácsi van ám a kerületben. És persze sok gyerek, aki minden este a Pázsitos-diszkót várja. De talán még többen vagyunk mi, akik türelmesen és csendesen, a közösségi érzelmek megerőszakolásának forró vágya nélkül, inkább a magunk tempójában és módján várnánk, hogy vége legyen. Morzsolunk el egy-egy imát. Az egészségügyi dolgozókért és sokakért. És most már a Béla bácsiért is. Aki biztosan bele fog roppani, ha többé már nem lesz rá szükség.
Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. május 16-án.
