KIPUKKADÁSIG

Muszáj volt behunynom a szemem, annyira vakított a szikrázó őszi napfény tükröződése a vízen. A csodálatos, aranysárga képet a háttérben baljós harangzúgás kongatta darabokra. Ilyenek voltunk mi is – most egyesével számolom a fürdőkádba hulló cseppeket. Hát nem furcsa? Te voltál az egyetlen, akit nem tudtam szavakba önteni. Te, akinek lelkem legszebb, legtitkosabb szavait suttogtam. Bár olykor kissé lirizálóbb vagyok a kelleténél, de ha rád gondolok, csak ostoba félmondatok jutnak eszembe. Voltál és már nem vagy – sosem volt középút. Minden porcikámmal magamba zártalak, de te egy megállónyi kétségbeesést hagytál itt nekem. A forró víz a zsigerekig hatol, a legyőzött habok egyre csak hömpölyögnek, a buborékok láncolata a lelkemig ér.
Szeretni buborékként – kipukkadásig.