Fásultan nyugtázom a napi szenzációt, vigyázva, ne legyen túl árulkodó a kétségbeesés. A harmadik kávé már marja a gyomrot, de kell ez az inger, az erőltetett kilengés. Ingerképtelenné válni egy sarkaiból kifordított korban…ezen gondolkodom, meg azon, hogy mennyi cukorral igyam a negyedik feketét.
A térre lemenve mindig elundorodom, ha megpillantom az utcafrontos éttermek teraszain fogyasztók sokaságát. Vizelet, kosz, madárürülék és számtalan járókelő közt tömik képükbe a zsíros szószoktól csöpögő falatokat. Mintha az éttermek csinos kis asztalai meg az a néhány kókadozó virág elválaszthatná őket mindattól, amiről nem vesznek tudomást.
Tökéletes látlelet: eltartott kisujjal üdvözölni a kárhozatos folyamatokat. A mocsok közepén is önfeledten táplálni a testet. Valóságtól eltartott lélekkel elégíteni ki ösztöneinket. A normalitás halála a tét, de van-e normálisabb dolog az emberi közönynél? Az enyémnél, s a tiédnél. Amikor a test elkezd tiltakozni a lelki apátiáért.
Elment az étvágyam, visszafordulok. Karon fogom mindazt, amit a légkondi zajában, a papírsercegésben, otthagyott pillantásotokban keresek. Csak azt ne veszítsem el, amit már megtaláltam – sóhajtok, és letörlöm az asztalról a rászáradt kávényomot.
