Nemrég újraolvastam a korábbi írásaim. Tele voltak sallanggal, felesleges szavakkal, mindenféle lírizáló fordulattal. Korábban már megkaptam kritikaként, hogy túlságosan lírizáló vagyok, de akkor még csak megsértődtem rajta. A számomra legkedvesebb írásaim 2019 és 2021 között, egy nagyon nehéz időszakban születtek, hiába látom utólag úgy, hogy áldás is volt ezeken az éveken.
Két embert veszítettem el, akiket nagyon szerettem. Egyikük olyan fontos volt számomra, mint a levegővétel, a másikat szerelemmel szerettem. Sok butaságot gondoltam, mondtam és tettem. Nem értettem, hogy ami nekem csak szó, az másoknak mi mindennel érhet fel, nem értettem, milyen kegyetlen játékot játszok az emberek lelkével.
De ma már mindez nem hullámzik bennem. Olyan, mintha a mostani egy másik élet, egy másik én lenne. Egyébként, ha össze kéne foglalnom a keresztény hitem lényegét, akkor az éppen ez lenne: úgy formál az Isten, hogy később magadra sem ismersz. Furcsa ez a kettősség, hogy tudom ki voltam, belém épült a múltamból minden, most mégis teljesen mást érzek.
Újraolvastam a korábbi írásaimat és el is kezdtem rajtuk dolgozni. Nyesegettem őket, mint bokrokat a kertész. Órákig dolgoztam rajtuk és az a vicc, hogy egyszer elveszett a negyven oldalas doksi, így elölről kellett kezdenem. Ezúttal még többet nyesegettem. Olyan volt az egész, mint egy jótékony büntetés és mire végeztem, sikerült pontot tennem egy már csak általam le nem zárt történet végére.
Itt vagyok, újra a klaviatúra felett, hiányzott a fehér papír és a betűk öröme. Jön néhány változás az oldalon és a javított írásokat is folyamatosan töltöm fel. És még ha ezt az egészet csak magamnak írom is, akkor sem volt hiábavaló ez az ügyefogyott bizonyságtétel.
Megjegyzés: az oldal neve hamarosan .org helyett .hu végződést kap, az oldalsávban található Instagram oldalamra (@keskenykorokben) pedig folyamatosan kerülnek fel a recenziók, így érdemes követned ott is, ha eddig nem tetted.
