Megittam az ötödik kávém, hogy legyen mire fogni a tüneteket, amiket okozol. Belém fészkelted magad – kényelmes, otthonos lakhelyet találtál. Nem rohansz. De miért is sietnél, ha tudod, hogy megérkeztél? Ágyadba fekszem, takarj be… Meséld el, hogy miért nem találkozhat ösztön és akarat. Megőrzöm vackodat, ne félj. Csak semmi pompa! – nem öltöztetlek királyi ruhába és nem aggatok rád címeket. Ha a változások mutatják az örök állandót, én miért nem bírok megmoccanni? Súgd meg nekem, hogyan lesz a rosszból jó és maradj még egy kicsit! Csak még egy esti fohász, addig is összekulcsolódhatunk; ha ez az egész csak a fejemben létezik, mit kezdjek majd az űrrel, ami utánad marad?
PSSZT!
Különös érzés fog el, amikor a városban járva elkapom a kávézók teraszán trécselők, vagy a járműveken összezsúfolódók eszmecseréjét a politikáról. Mert hát, politika létezik, tudjuk mind, körülvesz, de néha meg úgy tűnik, ez is csak valami olyasmi, amit az újságokban, a közösségi oldalakon olvasunk, vagy a képernyőkön látunk, közvetett módon. Megfoghatatlan, és csak olykor-olykor hiteti el velünk létezését. Így amikor a minap elhaladtam két, ebéd utáni kávéját szürcsölő férfi mellett és elkaptam egy egyértelműen politikai félmondatot, hátrapillantottam. Hátrapillantottam csupán, holott legszívesebben odarohantam volna hozzájuk és tenyeremet a szájukra tapasztva súgtam volna a fülükbe: psszt!, hát nem tudjátok, hogy tilos beszélni az elképzelt valóságunkról? Tovább menve úgy éreztem magam, olyan megilletődve, mint aki szerelmesek meghitt nászát hallja meg véletlenül a vékony falakon át; politika, te társadalmak mocskos, titkos szeretője.