liberalizmus Archívum - Keskeny Körökben

Tényleg nőnap?

2022-03-14 Nincs hozzászólás

✒️ „Március 8-án a nőket ünnepeljük. Egy újabb nap, amikor a virágárusok a szokottnál nagyobb profitra tehetnek szert, hiszen a cégek, a különböző politikai szereplők és csoportok hatalmas tételben rendelik az elosztogatásra szánt virágokat, otthon a férfiaknak pedig a család összes hölgytagjára gondolniuk illik ilyenkor. Tudjuk, hogy ezen az egyébként munkásmozgalmi eredetű napon elvileg a nőket köszöntjük, azonban az, hogy miért és hogy egyáltalán kit tekintünk nőnek, manapság egyáltalán nem egyértelmű. A nőiség fogalma – számos egyéb fogalomhoz hasonlóan – ideológiailag megterheltté vált: elvesztette a XX. században kirobbant nyelvi háborút, és egyfajta hadizsákmányként elfoglalták, kisajátították. Ez a nyelvi háború csupán eszköze annak az ideológiai harcnak, amelyben saját fogalomkészlet megalkotásával könnyen uralható a szellemi terep, és amely harcban a konzervatívok csak az utóbbi évtizedben kezdtek el felzárkózni.”

➡️ Nőnapi publicisztikám a Magyar Nemzet Lugas című mellékletében jelent meg, március 5-én.

Link: https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/2022/03/tenyleg-nonap

Mandiner-link: https://mandiner.hu/cikk/20220308_belfold_nonap_velemeny_kincses_krisztina_virag_ideologiai_harc

Vélemény

HÁZASSÁG KUTYÁVAL

2022-01-31 Nincs hozzászólás

A házasságról sokan sokféleképpen gondolkodnak hitüktől, személyiségüktől, tapasztalataiktól és ideológiai nézeteiktől függően. Vannak, akik félnek tőle, mások csak egy darab papírnak tartják, és akadnak, akik halálosan komolyan viszonyulnak hozzá. „Amíg a halál el nem választ” – az esküvőkön elhangzó mondat magában hordozza az élet végességének tudatát és két ember kapcsolatának élethosszig tartó összefonódását. Alig telik el úgy nap, hogy ne olvasnánk furcsábbnál furcsább házasságok hírét szerte a világból. Miközben a Távol-Keleten egyre aszexuálisabbá válnak társadalmak, lassan demográfiai válságba sodorva egyes országokat, a magukat haladóként aposztrofáló országokat épp az ellenkezője jellemzi: fűvel-fával házasságot köthet bárki, mivel a szélsőségesen elfogadó jogrendszer és az uralkodó ideológiának behódoló, ahhoz idomuló egyházak erre korlátlan lehetőséget adnak.

Egy ausztrál férfi, Joseph Guiso saját kutyáját vette el, frigyüket csókkal pecsételve meg, egy tárgyakhoz vonzódó amerikai nő a Santa Fe-i vasútállomással „házasodott össze” nevét Carol Santa Fére változtatva, de volt, aki fához, többen saját magukhoz, Kitten Kay Sera influenszer a „pink színhez” ment hozzá – csak néhány példát említve. Nem tudhatjuk, hogy ezekhez a bizarr döntésekhez a feltűnési vágy, a túl sok egyedüllét, a szocializációs, esetleg külső hatások vagy milyen egyéb okok vezetnek, az azonban világosan látszik, hogy a házasság intézményének és az emberi jogoknak a szélsőségesen liberális kiterjesztése milyen kaotikus és abnormális következményekhez vezet. Az állam és az egyház lassú semlegesítése és kiiktatása, a liberális hegemóniára való törekvés az első hallásra viccesnek tűnő történeteken keresztül is megmutatkozik, a woke-, vagyis „felébredt” kultúra elvakult képviselői pedig még meg is tapsolják ezeket a segítségnyújtást igénylő embereket és groteszk tetteiket.

Az önzés, énközpontúság és felelőtlenség korában a hús-vér embereket állatok, növények, tárgyak és gépek váltják fel, hiszen ezek nem szólnak bele abba, hogyan éljek, nem illetnek kritikával, azt teszik, amit én szeretnék, és jóval kevesebb energiát kell rájuk pazarolni, mint embertársainkra. A menekülés kultúrája kitaszítja magából azt, ami a hagyománnyal, a kötelességgel vagy a véglegességgel „ijesztget”, utat engedve minden emberi hóbortból, mentális eltévelyedésből vagy szélsőséges gondolkodásmódból fakadó, abszurd ötlet megvalósításának. És ha már itt tartunk, a „haladó” ember már a halál felett is átvenné az uralmat. Svédországban 3D-nyomtatóval elkészíthető géppel a jövőben bárki legálisan hajthat végre eutanáziát, a feltaláló szerint gyorsan és fájdalommentesen. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy vajon mi a rémisztőbb. Görcsösen ragaszkodni a saját ösztöneink és korlátlan szabadságunk diktálta ad hoc döntések meghozatalához, vagy mulandóságunk tudatában, abból a maximumot kihozva kevesebbet, de annál értékesebbet birtokolni?

A korlátlan szabadság fékevesztett társadalmakhoz vezet. Mert ha valaki elveheti saját kutyáját, azonos nemű partnerét vagy bárkit, akit csak kíván, akkor mi akadálya van annak, hogy apa a lányával, fiú az anyjával, testvér a testvérével kössön házasságot? Mi alapján állítjuk fel morális korlátainkat, és kinek van joga azok felállításához? Mi számít tabunak, ha a szélsőséges liberalizmus korában a fehérek elnyomására, a pedofília elfogadására és a nők zsarnokságára is találnak magyarázatot? Újra és újra fel kell tennünk ezeket a kérdéseket a normalitás megőrzéséért folytatott harc során, amelyet a józan ész helyett politikai jelszavakkal vívnak.

A kultúra átformálásával a korábban magától értetődőnek számító, esküvel pecsételt, sírig tartó házasságok helyét az ideiglenes, átmeneti, az állandótól rettegő, bármikor felbontható kapcsolatok vették át. Mindannyiunkban ott van a félelem, amikor életre szóló döntés előtt állunk, azonban a visszavonhatatlanságtól való páni félelem a mai idők kulturális, ideológiai sajátossága. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy időről időre hallunk olyan sztárpárokról, akik harminc, negyven, ötven év házasság után, sok
esetben életük alkonyához közel döntenek a válás mellett. És bár nem tudjuk, mi áll ilyenkor a háttérben, ezek a hírek is azt sugallják, hogy a tartósnak hitt kötelékek is elértéktelenednek a mai, saját boldogságunkat középpontba állító korban. Nem beszélve arról, hogy míg a konzervatívnak számító európai országokban egyelőre nyomós indok kell az Isten színe előtt kötött egyházi házasság felbontásához, máshol egy szempillantás alatt semmissé tehetőek az örök életre szóló ígéretek.

Érdekes, hogy azokban az országokban, ahol a család fogalma és értéke még nem lett a változó világnézetek martaléka, egyre népszerűbbé válik a házasságkötés és a gyermekvállalás (hazánkban például évről évre csúcsokat dönt a házasságra lépők száma, míg a válások számában csökkenés mutatkozik). Némi reményre ad okot, hogy akadnak még olyanok, akik nem csupán kiskedvenceiknek, tárgyaknak vagy egyéb élettelen dolgoknak és fogalmaknak merik kimondani a boldogító igent. Biztosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb akár társadalmi, akár gazdasági vagy demográfiai szinten súlyos károkat fog okozni a nemzetek alapegységeinek, a családoknak a szándékos bomlasztása – talán pozitív irányú ébredési fordulathoz vezetve az emberiséget.

A cikk a Magyar Nemzet január 29-i számának mellékletében jelent meg.

Vélemény

MŰVÉSZET KÍNPADON

2021-11-02 Nincs hozzászólás

Kialakult egy új reflexünk. Az elsőre abszurdnak, komikusnak tűnő hírek hallatán nem kacagunk fel azonnal, azt gondolva, mennyire jó, hogy ilyen dolgok a valóságban nem léteznek. Már nem nevetünk, sőt mosoly helyett megkeményedett arcvonásaink jelzik, hogy egyre tragikomikusabb a világ, amelyben élünk.

Manapság négyéves gyerekek dönthetnek saját nemátalakító műtétjükről, klasszikus könyveket, meséket, filmeket cenzúráznak vagy írnak át, ha azok nem megfelelő mértékben „érzékenyek”, és bizony már a történelemhamisítástól sem riadnak vissza az elszánt társadalomalakítók. Így fordulhat elő, hogy a Cambridge-i Egyetem régészeti múzeuma új rasszizmusellenes stratégiát fogadott el nemrég, amely gyakorlatilag utat nyitott az európai művészettörténet eltorzításának.

A stratégia részeként jelzésekkel látják el a múzeumban található szobormásolatokat, megmagyarázva azok „fehérségét”. A gipszszobrok fehérsége ugyanis „félrevezető benyomást” kelt az ókori „sokszínűség hiányáról”. Az akcióterv benyújtóinak célja rávilágítani a klasszikus szobrászat szerepére a rasszizmus történetében, amely teória terjesztésére, illetve „tartalmi figyelmeztetések” megtételére az egyetemi oktatók figyelmét is felhívták. És mielőtt azt hinnénk, hogy csupán elszigetelt esetről van szó, Olaszországban nemrég nőjogi aktivisták nyilvánítottak szexistának egy bronzszobrot, mivel annak áttetsző ruhája láthatóvá tette testének vonalait.

Érdemes belegondolni abba, hová jutunk így, hiszen lassan már csak amorf, felismerhetetlen vagy ideológiailag erősen behatárolt alkotások születhetnek majd, ha a művészek minden szélsőséges elvárásnak meg kívánnak felelni.

A szobrokkal kapcsolatos legújabb hóbort is azt bizonyítja, hogy a különböző lobbicsoportok és döntéshozók a szolidaritás köntösében, emberi jogokból font ostorral kényszerítik rá a többséget arra, hogy rendeljék alá magukat azoknak a csoportoknak, amelyeket szerintük éppen elnyomás fenyeget.

Ilyenek például a feketék, a homoszexuálisok vagy a nők, és minél több kategóriába esik valaki, annál nagyobb esélye van a boldogulásra és a fősodor tiszteletének kivívására – érdemeitől függetlenül.

A történelem meghamisítása szintén nem új keletű jelenség. Az érzékenyítő lobbi miatt számos olyan film és sorozat lát napvilágot, amelyekben hamisan ábrázolják a feketék, a nők, a férfiak és a szexuális kisebbségek történelmi szerepét és helyzetét. A Netflix és a nyugati, liberális művészelit futószalagon gyártja az ilyen alkotásokat. Mert a haladáspártiaknak nem elég küzdeniük a rasszizmus és az elnyomás ellen, történelmi megalapozottságot kell találniuk a „gonosz”, heteroszexuális, fehér emberek elleni vádjaikhoz és ellenszenvükhöz. Ha pedig nincs elég muníció, kitalálnak valamit ők maguk, és erőszakkal lenyomják azoknak a társadalmaknak a torkán, amelyeknek van hozzá gyomruk.

De vajon hogy jutottunk idáig? Hogyan lehetséges, hogy az ember már fel sem kapja a fejét a nyilvánvaló hazugságok hallatán? Úgy, hogy a liberalizmus egyik alapja a haladás folytonosságának kényszere. Nincs megállás, nincs nyugvópont.

Az új csak akkor igazán új, ha további újdonságokat indít útjára, az eszme képviselőit a megtorpanástól való örökös félelem és gyanú hajtja előre és készteti a legabszurdabb elméletek és igazságok „kitalálására”.

Csakhogy éppen az ő igazságuk az, amelyik ingatag, hiszen gyurmaként alakítják a tényeket, a történelmet és a valóságot. A legvadabb liberalizmus fundamentuma, hogy nincs igazság, azt csak keresni tudjuk, éppen ezért mindenki véleményét tisztelni kell és el kell fogadni, hangozzék az bármennyire abszurdnak. A liberalizmus követeli, hogy képviselői állapítsák meg, ki az ostoba és ki a bölcs – így válik egy semleges, szabadságot hirdető elv az elnyomás eszközévé és fegyverévé.

Hogy a cambridge-i múzeum milyen adatokkal tervezi igazolni a római és görög szobrok „kínos” fehérségét, azt nem tudjuk, azonban tudatos, bevett kommunikációs eszközeikről érdemes ejteni pár szót. Mint fogalmaztak, szükség van az egyetemen belüli rasszizmus problémájának nyilvános beismerésére.

Beismerés, vezeklés, kárpótlás, bocsánatkérés – a haladás képviselői a bölcsek és okosak meghatározása mellett azt is eldöntik, hogy kik az áldozatok, és pontosan kiknek a bűnei miatt váltak azzá. Nem marad más hátra, mint ideológiai ellenségeiken behajtani a vélt történelmi adósságot, amely csak nyomokban tartalmaz őszinte együttérzést és szolidaritást.

A fentebbi folyamatok arra is rámutatnak, hogy a valóság, a klasszikus formák helyét a szubjektivizmus korszaka veszi át, a modernség ilyesfajta eldurvulása pedig természetszerűen magával hordozza a kultúra hanyatlását is. A kultúra klasszikus fogalmának és tartalmának eltorzítása és haladó gondolkodásba illesztése a társadalom minden területét uralma alá kívánja hajtani. Mindezek után felmerül a kérdés, mennyire kell még felforgatni a világot ahhoz, hogy belássuk: nem vagyunk jobbak ókori őseinknél, csupán nekünk is megvannak korunkhoz tartozó bolondságaink.

A publicisztika megjelent a Magyar nemzet október 30-i számának Lugas című mellékletében, eredeti helyén, online formában a linkre kattintva elérhető.

Vélemény

BRUCK ANDRÁS: A SZENT LÁSZLÓ KÓRHÁZ EGY LEPRATELEP, „LÁTTAM FOTÓKAT RÓLA”

2020-04-29 Nincs hozzászólás

Az önjelölt szakértőknél talán csak egy rosszabb embertípus van: a gyűlöletkeltő panaszkodók csoportja. Ők azok, akik apokalipszist vizionálnak világjárvány idején, akik lökdösődve markolják fel az utolsó guriga toalettpapírokat a boltokból, akik mindenben és mindenkiben csak a rosszat képesek látni és persze egyfolytában, minden negatív történésért a fő-fő ellenséget, a megtestesült ördögöt, Magyarország kormányát hibáztatják.

Így történt ez Bruck András esetében is, akinek március 14-i Facebook-posztját illetően (rá lehet keresni, nem jár neki ingyen reklám) nehezen dönthető el, hogy a rengeteg pontatlanság és általánosítás a gyomorforgatóbb benne, vagy a szöveget átitató konstans gyűlölet.

Írása első felében Bruck bírálja Orbán Viktor digitális oktatásra vonatkozó bejelentését – hiszen szerinte a digitális oktatásnak nálunk nincsenek meg a feltételei, főként azért, mert a pálinkafőzés fontosabb volt az egészségügynél és az oktatásnál (ezt nevezem én filmbe illő csavarnak), „aztán még a pálinkánál is fontosabb lett a migráns és Soros, meg az olimpia, vagyis a digitális oktatáshoz szükséges infrastruktúra helyett lettek stadionok dögivel”. Szinte felsorolni is képtelenség, hogy mennyi minden helyett épültek stadionok és mennyi minden helyett költhettünk volna lélegeztetőgépekre, de még egy kis migránsozás és Sorosozás is kellett, nehogy kimaradjon valami a ballib lózungáradatból.

Természetesen áldozatokat is kellett találni – hiszen ez kötelező elem liberáliséknál –, így az arcunkba van mondva, hogy „most egyszerre mindent rázúdítanának azokra az iskolákra és tanárokra, akiket ezerszer átvertek, akiktől a Nagy Központosításban minden pénzt, jogkört, hatáskört, oktatási és egyéb szabadságot elvettek, akiket zsarolnak, megaláznak”. Hogy mivel zsarolják vagy alázzák meg a tanárokat, az nem igazán derül ki, de nem baj, az ilyen kemény szavaktól nyilván ütősebbnek tűnhet e „magvas” gondolatokkal tarkított bekezdés.

De itt jön a kedvenc részem! Asszongya: „a járványügyi hálózat és szakma Orbán alatt szétverve, beolvasztva, a képzett személyzete elcsapva, a koronavírus elleni harc központjának kinevezett Szent László kórház maga is egy lepratelep – láttam fotókat róla -, (…)”. Ó, hát én kérek elnézést! Kérem szépen, Bruck András látott fotókat a kórházról, hát nyilvánvalóan nevezhetünk lepratelepnek egy olyan épületet, amelybe be sem tettük soha a lábunkat. És bár akiben van némi belátás, az nem tagadhatja, hogy több budapesti kórház is felújításra szorul, azonban a kórházak külső állapotából kiindulva az épületekben folyó egészségügyi ellátás színvonalát, milyenségét, valamint a kormányt bírálni igen együgyű, sőt mi több, a magyar orvosok megfeszített munkáját semmibe vevő hozzáállásnak tűnik.

Bruck András posztja végén persze még belerúg egyet-kettőt a lelki szemei előtt vélhetően már saját szégyene és alkalmatlansága mocsarában fetrengő Orbán Viktorba, amikor azt írja: „Orbán és kompániája agyban, technikában, műveltségben, képzettségben kb. annyira kompetens, mint ez a birtokát kamerával védő gazda. Hiába minden, nehéz egy fosztogatásra, hazudozásra, megtévesztésre, manipulációra beállt apparátusnak valami egészen másra: szolgálatra és szolgáltatásra átállnia”.

Bruck leírta az utolsó szót, majd vélhetően saját magával elégedetten rányomott a „küldés” gombra. Akár fel is háborodhatnánk, de tudjuk, a stílus maga az ember. Legalább két dologról a poszt írója azonban igencsak elfeledkezett. Az egyik, hogy ha valakinek, akkor a ballib ellenzéknek (s főként Gyurcsányék bukott társulatának) halvány lila gőze sincs arról, mit jelent szolgálni és szolgáltatást nyújtani. A másik, hogy bár a lejáratás, a fröcsögés és a semmitmondó, unalmas jelszavak puffogtatása a rengeteg gyűlölködő ember frusztrációjának levezetésére tökéletesen alkalmas, viszont éppen a butuska, értelmet és profizmust nélkülöző kommunikációja miatt a bejegyzés íróját komolyan senki nem veheti.

Egy valamit mindenképpen megtudtunk (hogy az „író” saját szavaival éljünk): Bruck András és kompániája agyban, technikában, műveltségben, képzettségben kb. annyira lehet kompetens, mint amennyire az itt kivesézett posztból kiviláglik. Csak sajnálat illeti azokat, akik egy egész világot megpróbáló helyzetben is csak gyűlölni, vádolni, bántani, megalázni és legfőképpen panaszkodni tudnak. És a legszomorúbb az, hogy ezen már meg sem lepődünk.

Bruck András posztja:

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. március 17-én.

Vélemény

ÜDV A SZABADSÁG DIKTATÚRÁJÁBAN!

2020-04-25 Nincs hozzászólás

Történt egyszer, hogy a liberalizmust megalapozó gondolkodók a szabadságot, jobban mondva az egyén szabadságát az értékek fundamentumává kiáltották ki, s ezáltal szépen lassan minden, ami csak körülvesz bennünket, egészen sajátos megvilágításba került. Férfi és nő, család és társadalom, a média, a művészet, a politika, a kultúra, múlt és jelen – és még sorolhatnánk tovább a végtelenségig.

A gond ott kezdődik, hogy ha „az ember felettit” egyszerűen fogjuk, bevágjuk a sufniba és helyébe odabiggyesztjük az egyént mint az igazság és értelem egyedüli birtokosát, akkor kapunk valami egészen üres, alakját és tartalmát folyamatosan változtató, a semlegesség látszatát keltő, a vágyott világrend és persze a haladás érdekében akármit mágnesként magába szippantó elgondolást – emberi jogi köntösbe bújtatva.

Csakhogy mivel az ember önmagával a középpontban igen nehezen dönti el, mi a jó és mi a rossz – és mert az ebből adódó nézetkülönbségek általában káoszhoz, de mindenképpen konfliktushoz vezetnek –, a liberalizmus megalkotta a maga kánonját, amely készségesen segít eligazodni bárkinek, akinek kétségei lennének afelől, hogy miről és hogyan ildomos gondolkodni.

Ennek következtében aztán hamar elnyomókká váltak állítólagos felszabadítóink: szabadság és emberi jogok ide vagy oda, bizony nem kívánatossá vált minden olyan dolog, ami nem illeszkedik a „haladók kézikönyvébe”.

Az emberi jogok, a nők és elesettek védelme, a rasszizmus elleni küzdelem, a harc az esélyegyenlőségért – hogy csak néhány példát említsünk – mind olyan fogalmak, amelyek csakis a liberális értékek és érdekek mentén érvényesíthetők.

Egyáltalán nem kell mélyre ásnunk, hogy példákkal is alátámasszuk ezt az állítást. Gondoljunk csak a tanárbántalmazások ügyében áldozatként bemutatott erőszakos diákokra, vagy a gyöngyöspatai roma kisebbséget az ordító visszaélések ellenére is kitartóan védelmező balliberális pártok attitűdjére. A Me Too kampány csak addig üdvözlendő, amíg nem liberális művészeket vagy közszereplőket állítanak pellengérre, és simán kicsavarható az esélyegyenlőség fogalma, ha a virtus női kvótáért kiált (emlékszünk rá, amikor kizárták a férfiak jelentkezését egy eindhoveni egyetemen a nemek közti egyensúly eléréséért?).

A minap a liberális tábor saját kiskatonájába, Rékasi Zsigmondba is beleszállt, csak mert az oktondi fiú szóvá merte tenni, hogy a roma kisebbség egy része bandákba verődve bizony gyakran inzultálja a többségi társadalom tagjait (szegényke, azóta törölte is a kicsit sem haladó posztját, nehogy számkivetetté váljon; kár érte, kiváló ügynök volt). Nemrég egy fekete bőrű diáklány panaszkodott a virginiai egyetemen, hogy nem érzi jól magát, mert túl sok a fehér ember körülötte – a Golden Globe-on teljes nyugalommal lehet promotálni az abortuszt, New Jerseyben pedig ferences szerzeteseket hurcoltak el a rendőrök pusztán azért, mert rózsafüzéreket és életvédő mondatokat tartalmazó kártyákat osztogattak a Planned Parenthood „abortuszgyára” előtt.

A képlet persze nagyon egyszerű:

ha nincs igazság, nem tévedhetünk. Ha nincsenek erkölcsi normák, nincs min megbotránkozni. Egy Isten nélküli világban bárki játszhat mindenhatót. A szabad akarat bölcs béklyói eltűntek, helyette a korlátlan szabadság tobzódását látjuk mindenütt. A vélemény? Felülír mindent. S persze minden semleges, minden relatív.

S hogy ezeket miért mondtam most el? Mert a fent említett elvek szinte észrevétlenül kúsznak be életünk minden területére – nap mint nap, a legkülönfélébb formákban. S bár a konzervatívok már rég félkegyelműeknek számítanak a liberális közbeszédben, tehát kívánatos megvonni tőlünk a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát, azért mi csak kongassuk a vészharangokat. Mindaddig, amíg van miért és van kiért. És talán még azután is.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent mg 2020. február 22-én.

Vélemény

Erkölcscsőszök, vigyázzatok!

2020-04-25 Nincs hozzászólás

Acsarkodás itt, „késdöfés” ott, egy mém repül ide, egy másik meg amoda. Egyre nagyobb bűnöket vágnak egyik politikai oldal szimpatizánsai a másikéhoz és mintha az idei önkormányzati választási kampánnyal mindkét térfélen egyfajta morális szintet is átléptünk volna, egyre drasztikusabban változik meg a politikai közbeszéd erkölcsi alapja, talán véglegesen. Megdőlnek a tabuszintek. A gyűlölködés és a pletykalapok hangulata hatja át a magyar politikai életet. És olyan nagyon sok bulvárba illő politikai hírrel találkozunk, hogy néha már nem is látjuk a lényeget, nem tudjuk, miről mit kellene gondolnunk a rengeteg információ kereszttüzében, az identitásunknak megfelelő politikai formációt keressük, de tele vagyunk kérdőjelekkel. Van azonban, ami még így is nagyon könnyen és nagyon jól megy mindenkinek: az ítélkezés, a „na majd én megmondom a frankót” attitűd, a politikai vérpadra küldés. Istent játszani az emberek között: a bárki lehet isten korában élünk, minden szempontból, minden területen.

De mégis mi a mi mércénk? A társadalom által elfogadott erkölcsi/morális szabályok? A keresztény értékrendszer és a Biblia törvényei? Saját megítélésünk? Vegyük észre, hogy bármilyen belső vagy külső szabályozó „mechanizmust” vezetünk is be, annak senki, de senki nem fog tudni maradéktalanul megfelelni. Aki mást mond, az egyszerűen hazudik. Egyetlen személy volt képes tökéletes emberként élni, előtte és utána senki sem, nem véletlenül nem volt azóta több Messiás. Vajon miért kérünk jobban számon egy keresztényt, mint egy ateistát? Azért, mert az egyiknek valamiféle „kötött” szabályozásnak kell megfelelnie, és mivel ilyen a nem-hívőnek nincsen, ezért ő nem is elítélendő? Ugyan már…

A hitetlen pusztán csak előre feloldozza magát mindenfajta béklyó alól, hogy még csak ne is kelljen megfelelnie semmilyen elvárásnak, így legitimálva bármit, amit tesz.

Mert például néhány kormánypárti politikus napvilágra kerülő tettei elítélendők, hiszen nem azok szerint az elvek szerint cselekednek, amelyeket képviselnek (igaz, hasonló tettek a másik oldalon is napvilágot láttak, következmények nélkül). De elítélendő Fekete-Győr András és Donáth Anna is, akik elárulják hazánkat, ahogyan Karácsony Gergely is, aki buszozik és biciklizik, miközben amúgy nem is, hogy hangfelvétel kerül ki róla, amely akár saját halálos ítélete is lehetett volna (nagy mázlija volt, valljuk csak be), vagy hogy kiderült, a kampányígéretei közül nemhogy több sem fog megvalósulni (stadion-stop, ingyenes BKV a fiataloknak, egészségügy „javítása” helyett szuperkórház-stop), de az ellenzéki szivárványkoalíció szereplőinek érdekei miatt hatalmas ellentmondásokba kell majd ütköznie a jövőben saját magával és „együttműködő partnereivel” szemben is. Egy kereszténydemokrata politikus azért ítélendő el jobban, mint egy baloldali, mert a keresztény értékrendszerhez mérjük? A baloldali politikus meg azért nem, mert nem mérjük semmihez sem? Könnyebben adjuk bocsánatunkat annak, akit nincsen mihez mérni, aki „értéksemleges”?

Szóval, viccelődhet az Index cinikusan azzal, hogy „az ellenzéki politikus minden alkalommal, amikor levegőt vesz, kivonja abból az oxigént, és ezután szén-dioxidot juttat a levegőbe. Pedig köztudott, hogy ez az üvegházhatású gáz felelős a klímaváltozásért”, így védve az új főpolgármestert a minap történtek kapcsán, de ne feledjük: ha a saját oldalunk nem felelősségre vonható, akkor senki másé sem. Sem kis, sem pedig nagy dolgokban.

Úgy gondolom, hogy nincsen joga olyasvalakinek ítélkezni a másik felett, aki még csak meg sem tudja mondani, hogy milyen keret- és értékrendszer alapján gondolja elítélendőnek a másik tettét.

Milyen jogon ítélünk el mást ugyanazért a tettért, amelyért a számunkra szimpatikus személyt/csoportot nem (a politikában például az örömlányok, a drog, a kétes üzletek, elveink megcsúfolása, a választók átverése miatt)? Milyen jogon kérünk számon másokon olyan szabályokat, amelyek ránk „nem vonatkoznak”, amelyekből mi rendszerint kimagyarázzuk magunkat vagy mi magunk nem azok szerint élünk? (Nagy kedvencem, amikor nem hívők a hívőkön kérik számon a Biblia tanításait, törvényeit, na, ehhez kell pofa, de nézzük el nekik, teljes homályban léteznek ők a keresztény hittel kapcsolatban).

Mit fognak például csinálni azok az ellenzéki kötődésű személyek, akik kormányzópártjaink és azok politikusainak szidalmazásával kelnek és fekszenek, amikor majd megtapasztalják saját politikai oldaluk képmutatását és csalásait?

(Mert lesz ebből bőven, már az október 13-a utáni első hetekben felbukkant a jelenség, ha netalán a múlt kísértő árnyai már kisurrantak volna sokak emlékezetének ki-be csukódó ajtaján.) Lesz-e elég erejük a számonkéréshez és a beismeréshez (legalább önmaguk felé), amelyet oly sokszor várnak el a kormánypártoktól?

Bár igazán könnyű a balliberális pártoknak, tulajdonképpen nem igazán vannak elvi kapaszkodóik, mindent magukba szívnak, amivel úgy gondolják, a „haladó Nyugati korszellemet” képviselik és azt támogató szavazatokat lehet szerezni, legyen az ára hazaárulás, megalkuvás, behódolás vagy pusztán az elvnélküliség.

Bölcsebb lenne mindenkinek magába nézni, mielőtt másra acsarkodik. Bölcsebb lenne először a magunk háza táján söprögetni, mielőtt más ajtaján dörömbölnénk. Ne a politikától várjunk bölcsességet és becsületességet. A politika olyan volt mindig és olyan lesz, amilyenné tesszük. Más szóval ha én változom, az a körülöttem lévő dolgokra is hatással lesz. Ne legyünk farizeusok, mert igencsak taszító embertípus az. Legyünk számon kérhetők és legyen számonkérés, de ne csak azzal szemben, aki számomra nem kedves, hanem mindenkivel szemben. Így válhat például mércévé az, melyik oldalon szükségeltetik több számonkérés, elszámoltatás. De csak például.

De akkor mégis mi lehet a megoldás? Inkább akkor ne legyenek elveink, ne legyenek kapaszkodóink? Nem, ha valami, ez csak még nagyobb katasztrófához vezetne.

Egyszerűen csak nőjünk fel a feladathoz félelem nélkül, hogy saját elvi, erkölcsi rendszereinknek, hitünknek vagy világnézetünknek meg akarjunk felelni. Ha valaki nem állít fel magának olyan szabályokat, törvényeket vagy nevezzük akárminek, amihez tetteit/döntéseit/életét viszonyítani tudja, az nem „haladó”, független, szabad, még csak nem is okos, hanem egyszerűen gyáva.

Kölcsey Ferenc fogalmazza meg ezt nagyon szépen unokaöccsének szánt, Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című írásában, mely utolsó műveinek egyike volt, és amelyben saját dilemmáit, kételyeit és igazságkereséseit próbálja szavakba önteni: „Azért jókor kell magadat szoktatnod az erényt ismerni, szeretni, s úgy sajátoddá tenni, hogy természeteddel összeolvadjon s attól élted semmi helyzetében, semmi változandóságaiban többé el ne válhasson. Az emberben, mint minden állatban, önszeretet nagymértékben lakik; s ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka, mely aszerént, mint irányoztatik, vagy segédünk lehet minden jóra, vagy vezérünk minden gonoszra. Legelső, amit e részben tennünk kell: tiszta ismerettel választott s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni. Ennek híjával, ha nem éppen gonosz is valaki, de pillantatnyi indulatok s az igen sokszor rosszul értett önszeretet mindenkori sugalmai határozzák meg; s majd jót, majd gonoszt cselekszik, és életfolyama e kettőnek bizonytalan vegyülete. Milliomok vannak ilyenek; s az ő szíveikbe gyakran több hajlandóságot öntött a természet jót, mint rosszat tenniek; s hibájok csak az, mert nem alapra építék életöket (…)”.

Legyen tehát meghatározott alapunk és mindig tudjuk azt, hogy mihez/Kihez igazodunk tetteinkben és életvitelünkben csakúgy, mint amikor éppen ítéletet mondunk akárki felett. És akkor legalább egyvalamivel, amely sokkal rosszabb bukásainknál és gyarlóságainknál már nem vádolhatnak minket: azzal, hogy gyávák lennénk.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. november 15-én.

Vélemény

Kicsavart ingerküszöbök az én-korban

2020-04-24 Nincs hozzászólás

Javasolt elgondolkodni a manapság olyan „pitiánernek” számító kérdésekről, mint hogy mit is jelent az élet.

Hallottunk a számos szélsőséges amerikai, most pedig az Európában „egyedülálló” észak-ír abortusztörvény bevezetéséről, és azért mégiscsak javasolt, hogy az ember lassan elgondolkodjon olyan, manapság „pitiánernek” számító kérdésekről, mint hogy mit is jelent az élet. És nem egy kiskutyáé, nem is egy kiscicáé, hanem egy emberi lény élete. Ja, de ha ember, akkor nem elég, hogy cuki, azt el kell helyezni, biológiailag (jó esetben), szellemileg és a kötődések szintjén, meg néha vallásilag is, mert úgy illik. De mindenekelőtt van még egy fontos lépés: döntsön a politika, hiszen mégiscsak az a döntéshozó-végrehajtó. Igen ám, csak éppen a még világra nem jött emberélet az, amivel kapcsolatban a politika nem képes egységes álláspontra jutni.

Mert hát öltönyökben és gyönyörű stukkós üléstermekben, papírok fölött vitatkoznak arról, hogy akkor most megölhetjük-e a magzatot vagy sem? Miért van az, hogy ha az abortuszpártiságra gondolunk, rögtön a liberális oldalhoz társítjuk azt, az életvédelem pedig hogyan lett a jobboldal ügye? De ördögi körben léteznek politikusaink is: ha szigorú a szabályozás, akkor „ejj, azok a csúnya férfiak, akik korlátozzák a(z alanyi jogon egyre szélsőségesebb jogokkal felruházott) nőket!”, ha túl megengedő, akkor viszont az életpárti oldal emeli fel hangját. Megjegyezném, hogy aki oly’ könnyen mond ítéletet magzatok élete felett, először nézzen utána, olvassa csak el, hogyan is történik az abortusz ott a műtőben!

Miért nem lehet egyetemes alapvetés, hogy az életet védeni kell, hogy nincs jogunk azt mondani: „ne élj!”? Miért vitatkozunk arról, hogy mi számít az emberi élet kezdetének?

Nem tudom, nevessek-e vagy sírjak, mikor a közösségi oldalakon különböző állatvédő csoportokban az állatkínzókat acsarkodva-tajtékozva küldik vérpadra a kommentelők, de rezzenéstelen arccal görgetnek tovább, amikor gyomorforgató abortuszhírekkel találkoznak. Merre tart a világ? Akik egy másik ember élete felett szemrebbenés nélkül mondanak ítéletet, azoknak tetteit kezeinket tördelve magyarázzuk ki, de az állatkínzók bűnhődéséért bármeddig elmegyünk? Az állatkínzás rossz, hogyne volna az, de vegyük már észre, hogy kifordulunk magunkból, a normalitás abnormalitássá válik, mi meg csak forgatjuk a fejünket, hogy miért nem érti senki, ami itt van a szemünk előtt, a műtőasztalon, hús-vér valójában.

Kicsavart ingerküszöbbel járunk-kelünk, s már annyira megszoktuk groteszk tartásunkat, hogy nem is fáj a rendellenes működés.

Nem, nem óvod a környeztet az által, ha nem szülsz gyereket (??? ugye értjük, hogy a zöldpolitika ragadozóként próbálja a liberális eszméket minél jobban kibontakoztatni, mintha maguk sem lennének biztosak benne, hogy van-e létjogosultságuk), hanem inkább dobd ki a szelektívbe azt a kólásüveget, ne folyasd a vizet, meg kapcsold le a lámpát is, ez jó lesz kezdetnek. És hajjaj, van itt még politikai komponens: női jogok kibontakozása vs. egy gyermek élete. Értjük, ugye? Nem egyik élet a másikért, hanem az én jogom egy másik életért cserébe. A jog mindenekelőtt: jogom van lemondani a méhemben fejlődő gyermekről, akár a hetedik hónapban is. Az én döntésem, az én testem. Az én jo-ga-im.

Így válik a normalitás szépen lassan az én-kor martalékává, hiába kiáltunk néhányan másokért is hahót.

De nem baj, kiáltsunk csak, olyanokért is tesszük, fejlődő életkékért, akik egy árva hangot sem képesek kiadni. Az én-kor embere már minden jogával tisztában van. Kötelességével és felelősségével kevésbé, a józan esze meg mintha ott szállna a szélben a megcsúfolt keresztény szimbólumunkkal, a szivárványszínű zászlókkal együtt.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. október 28-án.