Hamvas Béla Archívum - Keskeny Körökben

AKKOR IS VAN, HA NINCS

2022-11-28 Nincs hozzászólás

„Mintha nem is élnének, csak mint a kísértetek, akkor kelnének életre, ha a férfi forró szenvedélyéből egy kortyot ihattak”

– írja Hamvas Béla 1948-ban Cave poetam című feljegyzésében „a nőről”. Hamvas életműve szinte számtalan nézőpontból vizsgálható, a Medio Kiadó azonban hiánypótló gyűjteménnyel lepte meg az olvasókat az író születésének 125. évfordulóján. A női nemmel, eszményképpel és a szerelemmel Hamvas műveiben lépten-nyomon találkozhatunk, de pontos leírások helyett inkább utalásokat, különböző gondolatelemeket és „értekezéseket” találunk. Ennek ellenére

nem túlzás azt állítani, hogy A Szépség istennői című összeállítás viheti az olvasókat a legközelebb, ha nem is Hamvas nőkről alkotott képének teljes megismeréséhez, de annak leginkább reális értelmezéséhez.

A kötet egyik érdekessége, hogy bizonyos oldalakon QR-kódot találunk, amelyeket leolvasva Fekete Ernő és Fullajtár Andrea színművészek előadásában hallhatjuk az adott szövegrészleteket.

Katona Zsuzsa és Thiel Katalin nagyszerű munkát végzett a kötetbe kerülő anyagok összeválogatásánál, így Hamvas számos művéből, például a Scientia Sacrából, A babérligetkönyvből, a Karneválból, a Sareptából, az Arkhaiból, a Silentiumból és A bor filozófiájából is olvashatunk részleteket. A gyűjtemény egy másik szakaszát képezik Hamvas Béla levelezései édesanyjával, munkatársnőjével, tanítványával és természetesen második feleségével, egyben legnagyobb szerelmével, Kemény Katalinnal is. Róla egyik levelében azt írja, „Feleségem messze a legmagasabb rendű asszony, akit ismerek (azt hiszem, ő tényleg Szent)”. Azt, hogy saját hitvese került legközelebb Hamvas megértéséhez, bizonyítják a hozzá írt levelei – amelyekből szintén olvashatunk a kötetben –, visszaemlékezései, valamint a kötet nagyobbik részét kitevő Élet és életmű című, Hamvasról írt nagyívű tanulmánya. Kettejük kapcsolata minden nehézség ellenére egészen különleges volt, a közöttük lévő kötelék mély szellemi alapokon, egymás tiszteletén és főként a közös megismerésen alapult.

A legnagyobb tévedés, amit olvasóként elkövethetünk – különösen igaz ez Hamvas esetében –, ha félreértjük az írót. Ennek veszélyére írásában Kemény Katalin is többször felhívja az olvasó figyelmét, így ezt a válogatást is nyitott szellemmel és lélekkel kell lapozgatnunk, vigyázva, hogy az egymásnak néhol ellentmondó gondolatok ne a zavarunkat erősítsék, hanem kibontakoztassák, kiegészítsék a hamvasi nőképet. Utóbbit ugyanis nem lehet pontosan definiálni, Hamvas különböző életszakaszaiban és műveiben eltérő megnyilatkozásokat, ahogy ő írja, „léha” és „könnyelmű” gondolatokat fogalmaz meg. „A nő halhatatlansága a mulandóságában van. Ezért női minden, ami ének és tánc, gyümölcs és virág, étel és ruha, évszak és hangulat, érzelem és gondolat, társadalom és test. Mindaz, ami eltűnik éspedig nyomtalanul” – jelenti ki Hamvas, hogy aztán később a szeretett nőt örök és áradó, éltető erőként jelenítse meg:

„Mert ő az egyetlen, aki úgy tud lenni, hogy akkor is van, ha nincs. Ha tudom, hogy titok vagy, nem vagy az többet. De nem tudom. Csak egyet: rajtad keresztül jöttem, s rajtad keresztül jutottam ilyen tájra és ismét rajtad keresztül más-más világba, varázsba, magamnak hitt magamba, ami más volt”.

Egy biztos: Hamvas Béla szeretett, méghozzá „megszentelt” módon, úgy, ahogyan csak „két psziché” szeretheti egymást.
(A szépség istennői – Hamvas Béla a női eszményről, a női nemről, nőkről, szerelemről. Szerkesztette: Katona Zsuzsa – Thiel Katalin. Medio Kiadó, Budapest, 2022, 126 oldal. Ára: 3990 forint)
A recenzió nyomtatásban a Magyar Nemzet Lugas című mellékletében, október 29-én jelent meg.

Az Instagram-linkért kattints ide!

Idézetek

HAMVAS BÉLA: KARNEVÁL

2021-07-12 Nincs hozzászólás

IV. könyv, részlet

„(unalom és rezignáció és apátia és ataraxia és engedni és engedni, anélkül hogy a dolog komoly áldozatba kerülne, lassan lemorzsolódni, semmi él, semmi konfliktus, félig letagadva, inkognitó, álarcban elbolondítva, fáradtan, álmosan, mindig tekintettel lenni, az egész olyan aprócska lesz, pseudoautonómia, jó előre mindent feladva, titkolt elégedetlenséggel, fojtott lázadásokkal, szomjasan, kiábrándulva, hiábavaló álmokkal, támolyogva, még az igazi szenvedéshez se jut el soha, az igazi örömről nem is szólva, félmegoldások, abbahagyott mondatok, rosszabb, mint a hazugság, elhallgatás, egymástól való félelem, a kényszer állandó tudata, fogság, nekibuzdulás, hogy most aztán, csend s fogcsikorgatás, félhomály, narkotikumok és pótörömök, látni, hogy mind így van, és a nők szenvedése, hiába, egyetlen csók nélkül, mert hitványságukat féltik, hogy elégnek, pedig csak a tűzben lehet élni, reszketnek, a holnap, a holnap, mindig ez a borzalom, hogy mi lesz, ugyanaz a langyos unalom és fals visszhang és fáradt várakozás, hitetlen tévelygés, nincs pillanat, nincs elhatározás, se jó, se rossz, csak laza derengés, aggodalom, lopott pillantások, megdermedő szenvedélyek és a félelem, hogy ebből bosszú lesz és irigység és könnyek és csendes kétségbeesés, még a külső hajrá jól jön, amibe magát fojtogatja, és szédülhet a forgatagban, ahol semmi sem történik, csak mindenki menteni akarja, aki menthetetlen, de a vészből önmaga helyett vak macskát, elszorult torokkal beszél arról, ami nem is volt igaz soha, álmodozik, hogy végre szólhasson, és némán elhalad a mellett, aki szomjazik, ha csak pillanatig is kigyúlna, de nem, szakad, és fogynak a percek, hiába őrzi, és rakja el dobozokba, eldugja, hogy megmaradjon, fogy és fogy a doboz, és kiürül, és a pillanat elpárolog, elérhetetlen távlatok, mi jobb? mi jobb? De a jót a két rossz között elejti, a pad alá gurul a sötétbe, hiába keresi, csak a keze lesz maszatos, feláll, azt mondja, nem találom, a garas elveszett, és a szegény elveszett garast eltemeti, szegény, sírjához mindennap kimegy, és gyászruhát ölt és könnyezik, szegény garas meghalt, szegény jó garas, szegény, az egyetlen volt, aki szeretett, a sírban nyugodna, de nem tud, mert elveszett a sötétben, a pad alá gurult, nincs, ó, gyászolni minden garast, és szemére hányja, hogy boldogságáról nem gondoskodik, pedig aztán megérdemelné, hiszen annyira, legalább tudná milyen, egyetlenegyszer ihatna, ha már nem tudja, legalább ne tudná, emlékszik? honnan? ki tudja? ne tudná, számára külön előjegyezve és fenntartva, nem érti, mikor nincs, és nem is lesz sohasohasoha, pont ő, aki annyira tudja, hogy ez a nincs a van, és hiába nincs, az egyetlen van, mindig távolabb és távolabb, és haza kéne menni)”

Gondolatok, Vélemény

A NYÁR PARADOXONA

2021-07-08 Nincs hozzászólás

Résnyire nyitottam a szemem, hagytam, hogy arcomra tapasztott kezeim között belopózzon a tűző napsugár. Közel tíz másodpercig tartott, mire megszoktam a fényt – fölöttem, a magasban egymásra hajló ágak mintázatai rajzolódtak ki. A jobb lábfejemen egy hangya szaladt át, mire lesöpörhettem volna, már el is tűnt. Lágy szellő futott végig ott, ahol feküdtem, nem harcoltam a sugarakkal tovább: kezeimet a hasamon összekulcsolva pihentettem.

Minden eddigi nyaramból ilyen, és ehhez hasonló pillanatokat őrzök. Nem tudnék kiemelni egy-egy felejthetetlen emléket – ha voltak is ilyenek, már képtelen lennék felidézni, mikor történtek és miért gondoltam őket maradandóknak. De bármikor felelevenítem az érzést, ahogy lábujjamat a jéghideg víztükörbe mártva az egész testemet elönti a libabőr, ahogy a jéghideg korty egy kánikulai napon végigfut a mellkasomon, vagy a pillanatot, amikor egy langyos esti sétán leszakítom az első édes meggyeket az út menti fákról.

Érzékeink játéka a nyár. Nincs évszak, amely erősebb szimbiózist teremtene az emberrel: beköltözik zsigereinkbe, létéről nem megváltozott mindennapjaink miatt, hanem azok ellenére tudunk, mintegy indoklásaként annak a melankolikus nyugalomnak, amellyel ebben az időszakban napról napra betakarózunk.

Talpam a tűzforró homokba süpped, a murván már lábujjhegyen futok. Egyszer régen darázsba léptem, mégsem szívesen veszek fel papucsot a füves részeken. Az ezerszínű naplementék képe egy nagy egészbe olvad, miközben egyre beljebb lököm magam a vízben.

Azt hiszem, hogy nem a nyár türelmetlen velünk. Mi rohanunk el mellette, nem is sejtve, hogy mennyi mozzanatról maradunk le így, bágyadtan beletörődve megfoghatatlan és mulandó voltába. Pillanatok, amelyek bár gyönyörűek, mégis szinte befogadhatatlanok: azt is mondhatnánk, ez a nyár paradoxona.

Érzékeink játéka a nyár. Hogy ez valóban így van, azt Hamvas Béla A Jóisten uzsonnája című írásának részlete briliánsan érzékelteti. „Júniusban kell enni. Az ember körülbelül fél kiló teljesen érett eperre számítson tizenkét-tizenöt deka porcukrot. Az általános vélemény, hogy a gyümölcsöt és a cukrot legjobb rétegesen elhelyezni és az epret kicsit megtörni, csak azért, mert így bővebb levet ereszt. Mikor ez elkészült, két deci tejfölt kell ráönteni. A mennyiség lehet valamivel több vagy kevesebb, ízlés szerint. A túlzástól tartózkodni kell. Sokan a tejszínt részesítik előnyben, de ezek az emberek az étel lényegét félreértik. A június nem az átható cukor, hanem a gyengéden friss és enyhén savas gyümölcs hónapja. A tejszín alkalmazása tévedés. Később, a hónap végén a szamócához már megengedhető, és vannak, akik a málnához, főként a tejberizshez készített friss málnakompóthoz nem hajlandók mást enni, mint tejszínt. Ez így helyes, de a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez vezet, ezért ilyesmit kerülni kell.”

Amíg gyermek voltam, minden nyár egy örökkévalóságig tartott, azonban most, mint a markomban tartott víz – cseppenként folyik ki kezeim közül, míg az ősz könyörtelen huzata fel nem itatja a maradék sugarakat is. Ha most a mutatóujjam a bőrömhöz nyomom, fehér foltok jelennek meg nyomában, amelyekbe aztán igazán könnyű belefeledkezni.

Fehér foltok a karomon, a friss epreken fehér porcukor. Nem az emlékeimmel őrzöm a nyarat, már nem próbálom erőszakkal dunsztos üvegbe zárni. Csak érzékeim játszadoznak vele, csak zsigereim képesek felidézni az évszak ajándékait. Nem sietek és nem siet a nyár sem, egymás tempójában haladunk. A cipőm orrában megbúvó homokszemek körtánca még ősszel is a fejemben jár.

Reformátusok Lapja online lapszám: https://issuu.com/digireflap/docs/28as_szam

Mandiner-link: https://mandiner.hu/cikk/20210708_a_nyar_paradoxona

Idézetek

HAMVAS BÉLA: PATMOSZ I.

2020-04-29 Nincs hozzászólás

„Olyan ember, aki szívesen hódol meg, igen ritka. Elvetemült ember kevés van, az igazságot nem jó megtagadni, s ezekről az emberekről köztudomású, hogy szociálisan negatív lények. De éppen olyan ritka az olyan ember, aki az igazságot nem áldozza fel, és tekintet nélkül arra, hogy az életmenetére kedvező, vagy kedvezőtlen, az igazság mellett kitart és nem alkuszik, inkább vállal szegénységet, mellőzést, üldöztetést, megalázást. Ez az ember tisztában van azzal, hogy az igazság őt a csávából nem fogja kihúzni, de ezt nem is kívánja. Életének tartalma nem az, hogy az igazság, amiért mellette kitart, az élet különböző kellemességeivel megjutalmazza, hanem tekintet nélkül annak következményeire, egyszerűen az igazsághoz való hűség. Rettenetes dolog az igazságtól elhagyatva élni, és elfulladó szorongással látni, a hazudozás miképpen diadalmaskodik, és a korrupt ember miképpen részesül az élet pozitívumaiban, az igazság beavatkozása pedig késik, késik és egyre csak késik, és nem történik semmi, az elaljasodás fokozódik, és az ember abban a hiszemben kezd lenni, az igazság merő rögeszme, ő pedig idióta és fantaszta és hibbant görcsben él, miközben szemét lehunyja és sóhajt: igazság. Hűségem a tied, nem kell, hogy megjutalmazz, nem kell, hogy fölemelj és megments és győztessé tégy, ha el is hagytál, én nem foglak elhagyni, és hűségem a tiéd.”