Szeretem, hogy az ágyunk melletti fal túloldalán már a lépcsőház van. Jól esik annak tudatában a paplanba burkolózni, hogy tudom, a város, a huzatos hideg és a zajok tökéletesen el vannak zárva érzékeimtől. Ez persze így nem teljesen igaz, mert néha, elalvás előtt lépteket hallok a fal túloldalán. Ilyenkor elképzelem, hogy vajon ki és miért érkezik, vagy hagyja el a házat éjnek évadján. Milyen sok élet halad el mellettem, míg én vízszintes helyzetben kóborlok álom és ébrenlét határán! Később én is a lépcsőházban bolyongok, de azt hiszem, valami itt marad belőlem a lakásban, az ágyban hagyom egy részemet, amely érinthetetlen és más nyelvet beszél. Ó, azok az áldott pillanatok, olykor napok vagy hetek, amikor sikerül egy másik, igazabb, őszintébb, a valóságot érintgető nyelven megszólalnom. Ilyenkor csak úgy peregnek a betűk és a torkomban érzem azt a rengeteg szót, amiket olyan sokáig visszatartottam, hogy most egyszerre folynak ki a torkomon és az orromon át. Belélegzem az elfojtást. Ha csak egy pillanatra is látlak, emlékeztetsz rá, hogy ki vagyok. Köszönöm, hogy a tudtodon kívül is jelzed, merre van a vissza. Te erre biztos azt mondanád, hogy kihasznállak, talán még a szememet is kivájnád, hogy ne vehessek el tőled semmit, amit kiimádkoztál magadnak. De van, amiben én sem változok, például abban, hogy szavak nélkül is képes vagyok a tarkódhoz érni. Most nézd meg, itt vagy ebben a szövegben, pedig azt hittem, semmi keresnivalód ebben a rendezett hangyabolyban. Az ágyamban sincs, ha már így kérdezed. Hideg a paplan, tudom, ha magamra húzom egy ideig még biztosan vacogni fogok. Aztán ez is elmúlik szép csendesen. Kipp-kopp, csak a léptek hangját hallom, de hogy ébren vagyok, vagy csak álmodom, nos, arra már nem emlékszem.
HALADÁS
Ma végre rávettem magam, hogy feltöltsem a javított, letisztított írásokat. Elég macera volt, de már nagyon érett, hogy rendet rakjak a honlapon (is). Ezeket a javított írásokat egy külön menüpontba tettem, aminek Keskeny Körökben a neve. Az itt lévő írások 2019 és 2021 októbere között születtek, így egy időszakot ölelnek fel, egybe tartoznak.
Szorító ölelésben
Varjak lépkednek a vizes aszfalton
az üresség növekszik bennem.
Az első slukk kitölti a tüdőm
az üresség növekszik bennem.
Hajnali öt van, a plafont bámulom
az üresség növekszik bennem.
Órák telnek el csöndes magányban
az üresség növekszik bennem.
Beszélsz hozzám, de én máshol járok
az üresség növekszik bennem.
Csapzott galamb botorkál előttem
az üresség növekszik bennem.
Körülfog, szorít, ölel kétségbeesetten;
az üresség növekszik bennem.
Új kezdet
Nemrég újraolvastam a korábbi írásaim. Tele voltak sallanggal, felesleges szavakkal, mindenféle lírizáló fordulattal. Korábban már megkaptam kritikaként, hogy túlságosan lírizáló vagyok, de akkor még csak megsértődtem rajta. A számomra legkedvesebb írásaim 2019 és 2021 között, egy nagyon nehéz időszakban születtek, hiába látom utólag úgy, hogy áldás is volt ezeken az éveken.
Két embert veszítettem el, akiket nagyon szerettem. Egyikük olyan fontos volt számomra, mint a levegővétel, a másikat szerelemmel szerettem. Sok butaságot gondoltam, mondtam és tettem. Nem értettem, hogy ami nekem csak szó, az másoknak mi mindennel érhet fel, nem értettem, milyen kegyetlen játékot játszok az emberek lelkével.
De ma már mindez nem hullámzik bennem. Olyan, mintha a mostani egy másik élet, egy másik én lenne. Egyébként, ha össze kéne foglalnom a keresztény hitem lényegét, akkor az éppen ez lenne: úgy formál az Isten, hogy később magadra sem ismersz. Furcsa ez a kettősség, hogy tudom ki voltam, belém épült a múltamból minden, most mégis teljesen mást érzek.
Újraolvastam a korábbi írásaimat és el is kezdtem rajtuk dolgozni. Nyesegettem őket, mint bokrokat a kertész. Órákig dolgoztam rajtuk és az a vicc, hogy egyszer elveszett a negyven oldalas doksi, így elölről kellett kezdenem. Ezúttal még többet nyesegettem. Olyan volt az egész, mint egy jótékony büntetés és mire végeztem, sikerült pontot tennem egy már csak általam le nem zárt történet végére.
Itt vagyok, újra a klaviatúra felett, hiányzott a fehér papír és a betűk öröme. Jön néhány változás az oldalon és a javított írásokat is folyamatosan töltöm fel. És még ha ezt az egészet csak magamnak írom is, akkor sem volt hiábavaló ez az ügyefogyott bizonyságtétel.
Megjegyzés: az oldal neve hamarosan .org helyett .hu végződést kap, az oldalsávban található Instagram oldalamra (@keskenykorokben) pedig folyamatosan kerülnek fel a recenziók, így érdemes követned ott is, ha eddig nem tetted.
LEVETKŐZNI MAGAMAT
Pocsolyában úszó színes, csillogó konfetti darabok – az év utolsó napján, a zebránál állva saját lelkiállapotomra ismertem. Néha olyan, mintha visszafelé haladnék. De lehet, hogy egy helyben állok és csak azért hiszem azt, hogy előre tartok, mert körbe-körbe forogva folyton új látvány tárul elém.
Várakozás helyett számvetéssel indul az év: nem tudom, sikerült-e már valakinek úgy, ahogy tervezte. Túl nagy célokat, irreális fogadalmakat már rég nem teszek: csak a szégyen marad, hiszen már kimondásuk pillanatában is tudom, hogy úgysem. Amit merek, azok apró változások. Csak egy kevés, azt is csak szépen lassan, hogy legyen ideje beérni a vágyott folyamatoknak. Alaposabbnak lenni. Jobban figyelni. Magamra és másokra, de legfőképp fölfelé. Levetkőzni magamat, ezt az állhatatlan személyt. Aki bánt, amikor szeretni kéne és nem tudja, hogyan kell jól szeretni.
Írásban könnyű keresztyénnek lenni. Leírva minden egyszerű, fekete-fehér. Vajon ebben az évben több leszek pár betűnél?
És a döntéseim. Végül csak én maradok, akárkire fogom. Minden konfetti darab egy újabb halál és nem vagyok ártatlan. Magam asszisztáltam töréseimhez, de legalább már nem akarok másokra mutogatni.
Illatokat érzek és emberek jutnak eszembe. A metrón, a körúton sétálva, egy félig lekopott graffiti láttán. Eltaposott pillangó a latyakban, tél közepén. Nem vette észre senki a csendes elmúlást. Minél többen, annál inkább egyedül. Szétzúzott szárnyakkal, kiszolgáltatva.
Idén is újra kell tanulnom élni, igaz könnyen lehet, hogy sosem tudtam, mit jelent ez igazán. Minden a félelem után kezdődik, az „utánon” túlra kell eljutni.
Ha mindenkitől bocsánatot kérnék, egy lépést sem tudnék tenni, így az Egytől kérem a bocsánatot és a lépést is; bocsássatok meg ezért.
Valahogy így tekintek előre, nem tudva, mit spóroltam meg. Mert nem egy dátummal kezdődik az élet, azok csak segítik az eligazodást. Bekötött szemmel tapogatózok, azt remélve, hogy évről évre lazítok egy kicsit a csomón.
ÖSZTÖNEINK CSAPDÁJÁBAN
Gondolatok a Csapda a neten című cseh dokumentumfilmről
A minap került a mozikba a „Csapda a neten” című cseh dokumentumfilm, amelyben filmrendezői kezdeményezésre három fiatal színésznő kiskorúnak tetteti magát, hogy kiderüljön, mi történik, ha belépnek a népszerű online chatszobákba. A filmből készült egy 100 perces, 18-as karikás változat, valamint egy 63 perces oktatói változat is. A dokumentumfilm megdöbbentően nyersen mutatja be, milyen veszélyek leselkednek a neten azokra a fiatalokra, akik meggondolatlanul, vagy tetteik következményeit fel nem mérve használják a különböző internetes felületeket.
A film több szempontból is elgondolkodtatott. A moziból kilépve az egész világ szürke-fekete színt öltött, alig vártam, hogy hazaérjek a lakásom biztonságot adó falai közé. A filmben bemutatott jelenség összetett, nem fogható sem a különböző értékek megszűnésére, sem egyes ideológiák térnyerésére. És bár a technológiai világban lépten-nyomon az internet veszélyeire figyelmeztetnek minket, nem szabad elfelejtenünk, hogy az internet a kezdetektől fogva csak eszköz volt az ember kezében.
Végső soron minden ott dől el, hogy mi lakozik a képernyők előtt ülők bensőjében, nemre, fajra, bőrszínre, vallásra tekintet nélkül.
Keresztyén hitemnél fogva nem osztom azt a liberális tévképzetet, hogy az ember eredendően jó volna. Sőt, sokkal inkább úgy gondolom, hogy minden jó cselekedet, minden „nem megtett rossz” iszonyatos erőfeszítéseket kíván az embertől. Tulajdonképpen az egész életünk egy nagy erőfeszítésként foglalható össze: örökös küzdelem valami ellen. Ez a valami egy fekete góc, egy formátlan, anyagtalan massza, egy csomó, ami időről időre szétterjed bennünk, akárcsak a vénába fecskendezett drog. A szívünkre, az agyunkra, az érzékeinkre, a nemi szerveinkre, az elménkre és a lelkünkre egyaránt hatást gyakorol. A bennünk rejlő elemi bűn és sötétség az, ami képes gondolkodás nélküli ösztönlényekké változtatni minket. Keresztyénként úgy is fogalmazhatnék,
az ördög felségterülete ez, ő pedig nem hajlandó lemondani erről a területről mindaddig, amíg földi életünk véget nem ér, ott nyújtózkodik bennünk utolsó szívdobbanásunkig.
A mi dolgunk az, hogy harcoljunk ellene. Gondolatban, szavakkal, elhatározásainkkal, folyamatos önvizsgálattal, hittel, csak a keresztre figyelve. Ha többé már nem tudjuk szégyellni magunkat, undorodni magunktól, ha nem érzünk megbánást, ha szép lassan megszűnik bennünk az összes gát, akkor tudhatjuk, hogy nagyon rossz úton járunk.
A valódi gond azonban az, hogy mindig is többségben voltak, akik magasról tettek és tesznek erre az egészre. Egész földi életük egy időtlen bolyongás, egy következményekre fittyet hányó, kapaszkodók és értékek nélküli lébecolás. Eszükben sincs küzdeni a bennük rejlő mocsok ellen, sőt, önszántukból fürdenek meg benne újra és újra. Így fordulhat elő, hogy egy 70 éves, házas férfi 12 éves gyermekkel veszi fel a kapcsolatot örömszerzés céljából, hogy emberek állatokkal közösülnek, ezt videóra veszik és ezzel hatalmas nézettséget tudnak generálni, hogy 10 éves kislányok gondolják úgy, videóra kell venniük önkielégítésüket, és ezt fel is töltik a különböző internetes platformokra.
Nincs rémisztőbb teremtmény az embernél. Mindentől félünk, holott saját magunktól kellene a leginkább. A legsötétebb, leggonoszabb, legkönyörtelenebb tettek emberekhez köthetők, szó sincsen itt alapvető jóról. A szabadság napjainkban történő hihetetlenül szélsőséges értelmezése mindennek nem okozója, hanem következménye. Kellett valami, egy gondolati háttér, amivel az ember időről időre felmentheti magát.
És óvakodjunk attól, hogy vallásosságunkat saját felmentésünkre használjuk. Hány és hány embert ismerünk, aki rettenetes, szörnyű tetteket vitt véghez, családja körében valóságos szörnyeteg, mégis ott ül minden vasárnap a templomban és ájtatosan, lehajtott fejjel hallgatja az evangéliumot. Hadd idézzek pár sort Hamvastól. „Az az ájtatos pimaszság, amit a szociális hétköznap vallásnak nevez, parfőmös hazugság, amivel Istent be akarják csapni. Ó, én igazán szolid vagyok és illedelmes és nem is köpködök és nem káromkodok, nem iszom és nem dohányzok, húst sem eszek, templomba járok és szentbeszéd alatt még sohasem aludtam el és az az elméletem van, hogy az asszonyhoz csak akkor szabad feküdni, ha gyermeket kívánok, mert az érzéki gyönyör önmagáért bűn. És jó vagyok, főként jó vagyok, vagyis igazán jó és jó vagyok. Én tudom, hogy az Úristen az ilyen vallással mit csinál. Azt mondja az Úristen: Barátom, nem is sejted, hogy én az ilyesmit milyen végtelenül unom. És köp. Így mondom. Mert az Úristen útjai távolról sem olyan finomak (…)”.
Az Instagramon vonagló számtalan nőnek (és férfinak) – ide értve azokat is, akik az önelfogadás, az úgynevezett „bodypositivity” jegyében posztolnak –, fogalmuk sincs arról, hogy hány és hány tíz és százezer ember mocskos fantáziájának szolgáltatnak alapot a töméntelen magamutogatással. Amelyben már nincs kontroll, ahol már unalmasnak számít egy kép, ha túl sok ruhanemű takarja az illető idomait. Nem olyan régen még én magam is szívesen posztoltam egy-egy edzés utáni képet, szelfiket, ha épp jól sikerült elkészítenem a frizurám, vagy úgy éreztem, meg „kell” osztanom az éppen aktuális ruhaszettemet a közösségi oldalon. Aztán jött a felismerés, az undor, hogy én sem vagyok más, hogy már megint csak a szavak szintjén, hogy már megint mennyire szeretem önmagam, és jöttek a reakciók férfiaktól, a dicséretek, nem ismertem őket, ők sem engem és szégyelltem és nincs rá szükség és elég volt. Fiók deaktiválása.
Mert semmi nem olyan fájdalmas és egyben felszabadító, mint a folyamatos, igazi, őszinte, mély önvizsgálat, amelyet hittel kérünk és amely a keskeny ösvény felé terelget.
Mindenkinek ajánlom, hogy nézzen több olyan dokumentumfilmet, olvasson több olyan könyvet, amely rózsaszín máz és hatásvadász köntörfalazás nélkül mutatja meg, mivé tud lenni az ember, ha a nihil és puszta ösztönből táplálkozó hedonizmus fertőjében dagonyázva tölti el rövid életét.
Az írás eredeti helye: https://egyhazeskozelet.hu/osztoneink-csapdajaban-filmklub/
Mandiner-link: https://mandiner.hu/cikk/20210924_gondolatok_a_csapda_a_neten_cimu_cseh_dokumentumfilmrol
GONDOLATOK AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉT MARGÓJÁRA
Miközben a digitális technológia korában örülnünk kellene, hogy a sokáig aggodalommal figyelt könyvolvasó kultúra reneszánszát éli, nyugtalanító jelenségnek lehetünk szemtanúi. Csak „egyszerolvasós” könyveknek hívom a csoda szép borítójú, de felejthető karaktereket és még felejthetőbb történeteket tartalmazó tucatkönyveket, amelyekre manapság hatalmas kereslet mutatkozik.
Szomorú volt látni a könyvünnepen, hogy az efféle köteteket árusító standoknál mekkora volt a tumultus – talán még az esemény sztárjai, a kortárs kötetek iránt sem volt ekkora érdeklődés. Mivel egy teljesen szubjektív témáról beszélünk, felesleges értékvitába bonyolódni, azonban érdekes megfigyelni, hogyan válnak szeretett könyveink is a fogyasztói kor martalékává. A különböző trükköknek és fortélyoknak köszönhetően ma már nemhogy jó, de lassan középszerű írástudás sem szükséges: egy csinos borító, egy klisés sztori, és már kattog is a pénztárgép.
Persze, nagyon jó, ha olvasunk, de egyáltalán nem mindegy, hogy mit. Jó lenne, ha nemcsak kívül, de belül is igyekeznénk odafigyelni az igényességre, és megválogatni azt, hogy milyen lelki táplálékokkal élünk. Ma már tudom: egy emberről a legpontosabb képet a könyvespolcára pillantva kaphatunk.
Én többek között ezeket a könyveket vásároltam a Könyvhéten, remélem, érdemes lesz őket elolvasni! #könyvajánló
– Fodor Ákos: Jelentés az útról
– Ambrus Lajos (szerk.): Krízis és karnevál – Hamvas Béla emlékezete
– Jeff Kingston: A modern Japán kihívásai
– Helmut Kohl: Aggodalom Európáért
– Tóth Sára: Minden itt van
– Pilinszky János: Húsvét
– Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről
– Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz
MORZSÁK RÓMÁBÓL
A macskakövön lépkedve éreztem, hogy a forró levegő a maradék energiámat is magával ragadja, és viszi, ki tudja, hová, talán a keskeny utcák egyikébe. Ilyen volt Róma: forró, olyan forró, hogy délután mindenki visszahúzódott a hűvös lakásokba, hogy aztán este, miután lement a nap, a kitóduló embertömeg hullámokban árassza el a járdákat.
Rómában jöttem rá arra, hogy még soha nem láttam pálmafát a valóságban. Micsoda szégyen! – gondoltam –, de aztán arra jutottam, hogy ez nem is törvényszerű. Nem vagyok már gyermek, de talán még felnőtt sem – újra és újra meglepődök, hogy mennyi mindent nem láttam még. Igaz, a szemem és az elmém sokszor még azt a rengeteg mindent is nehezen tudja befogadni, ami közvetlenül körülöttem van.
Ez jutott eszembe, amikor a városba érkezve a vonat ablakából megláttam a korábban nem ismert hosszú, karcsú fákat és a gyönyörű, impozáns épületeket; mintha csak egymással versenyeztek volna, melyikük tud magasabbra nyújtózni. Utánanéztem, Róma kerületeit főként európai, más néven olasz ciprusok és mandulafenyők tarkítják. Utóbbi törzse egészen csupasz, lombkoronája viszont lapos és oldalra terjeszkedő, egészen más, mint azok a fenyők, amelyeket otthon megszoktam.
Óriási a hőség, negyven fok, érzem, ahogy hátamon végigfolynak a cseppek a bő felső takarásában. A nyakamat törölgetem, de nem sokat használ. Így telnek a napok Rómában, a macskakövek városában, miközben a mediterrán hangulat és a robusztus kövekben rejlő történelem a maguk sajátos módján fonódik össze.
Egyik délután lementem egy közeli étterembe. Már nem volt hőség, de még a szieszta sem ért véget, így szinte egyedül ültem az estére zsúfolásig megtelő, utcafrontos étterem egyik asztalánál. Néhány, a pincérrel váltott szó után ismét egyedül voltam. Miközben az ételre várva nézelődtem, rájöttem, hogy van valami közös Rómában és Budapestben: a galambok, varjak és a verebek jelenléte. Noha tele van a város türkiz színekben pompázó, vadon élő papagájokkal, az itthon megszokott madárfajták úgy tűnik, délen is szívesen választanak lakhelyet.
Az ott látott madarak mégis különböztek az itthoniaktól: előszeretettel választották repülés helyett a totyogást apró lábaikon. Így aztán furcsa, alacsony járókelőknek tűntek, akik sikerrel alkalmazkodtak a civilizált lakossághoz, néhány elhagyott falat reményében.
Ahogy ezen tűnődtem, akaratlan vigyorral az arcomon figyeltem őket és arra jutottam, hogy kihasználatlan lehetőségeik okozhatják a zavart. Hiszen miért akarnának a madarak két lábon járni, mikor szárnyaik a közlekedés felfoghatatlan szabadságát nyújtják számukra? A madarak számára megadatott a lehetőség, amely nekünk, embereknek nem: egy elegáns mozdulattal maguk mögött hagyni a zajt, a nyüzsgést, a koszos sarkokat és csak szállni, szállni messzire, ameddig a szem ellát vagy még annál is tovább, egészen addig, amíg meg nem szomjaznak, vagy egy leszállásra érdemes, kényelmes ágat nem találnak.
Hogy miért döntenek mégis az totyogás mellett, azt rögtön egyértelművé tette egy pimasz kis veréb, aki először egy székre, majd a mellettem lévő asztalra ugrott, hogy vékony lábacskáival az üveglapon csúszkálva igyekezzen összegyűjteni néhány ott maradt bagettmorzsát.
Persze, a madarak egyszerű életet élnek a maguk állati ösztöneivel, amelyek apró-cseprő döntéseiket vezetik. Lemondanak a repülés lehetőségéről a túlélésért.
De mi, emberek vajon le tudunk-e mondani az övékéhez mérten óriási lehetőségeinkről? Vajon tudunk-e két lábbal a földön járni, és nem mindig engedni szárnyakat adó kísértéseinknek?
Talán van valami, amit ezektől az apró teremtményektől is el lehet tanulni – futott át az agyamon, miközben a Marinara pizza ropogós széléből egy nagyobbacska morzsát az asztalom körül masírozó, kíváncsi veréb elé dobtam.
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 36. lapszámában.
A NYÁR PARADOXONA
Résnyire nyitottam a szemem, hagytam, hogy arcomra tapasztott kezeim között belopózzon a tűző napsugár. Közel tíz másodpercig tartott, mire megszoktam a fényt – fölöttem, a magasban egymásra hajló ágak mintázatai rajzolódtak ki. A jobb lábfejemen egy hangya szaladt át, mire lesöpörhettem volna, már el is tűnt. Lágy szellő futott végig ott, ahol feküdtem, nem harcoltam a sugarakkal tovább: kezeimet a hasamon összekulcsolva pihentettem.
Minden eddigi nyaramból ilyen, és ehhez hasonló pillanatokat őrzök. Nem tudnék kiemelni egy-egy felejthetetlen emléket – ha voltak is ilyenek, már képtelen lennék felidézni, mikor történtek és miért gondoltam őket maradandóknak. De bármikor felelevenítem az érzést, ahogy lábujjamat a jéghideg víztükörbe mártva az egész testemet elönti a libabőr, ahogy a jéghideg korty egy kánikulai napon végigfut a mellkasomon, vagy a pillanatot, amikor egy langyos esti sétán leszakítom az első édes meggyeket az út menti fákról.
Érzékeink játéka a nyár. Nincs évszak, amely erősebb szimbiózist teremtene az emberrel: beköltözik zsigereinkbe, létéről nem megváltozott mindennapjaink miatt, hanem azok ellenére tudunk, mintegy indoklásaként annak a melankolikus nyugalomnak, amellyel ebben az időszakban napról napra betakarózunk.
Talpam a tűzforró homokba süpped, a murván már lábujjhegyen futok. Egyszer régen darázsba léptem, mégsem szívesen veszek fel papucsot a füves részeken. Az ezerszínű naplementék képe egy nagy egészbe olvad, miközben egyre beljebb lököm magam a vízben.
Azt hiszem, hogy nem a nyár türelmetlen velünk. Mi rohanunk el mellette, nem is sejtve, hogy mennyi mozzanatról maradunk le így, bágyadtan beletörődve megfoghatatlan és mulandó voltába. Pillanatok, amelyek bár gyönyörűek, mégis szinte befogadhatatlanok: azt is mondhatnánk, ez a nyár paradoxona.
Érzékeink játéka a nyár. Hogy ez valóban így van, azt Hamvas Béla A Jóisten uzsonnája című írásának részlete briliánsan érzékelteti. „Júniusban kell enni. Az ember körülbelül fél kiló teljesen érett eperre számítson tizenkét-tizenöt deka porcukrot. Az általános vélemény, hogy a gyümölcsöt és a cukrot legjobb rétegesen elhelyezni és az epret kicsit megtörni, csak azért, mert így bővebb levet ereszt. Mikor ez elkészült, két deci tejfölt kell ráönteni. A mennyiség lehet valamivel több vagy kevesebb, ízlés szerint. A túlzástól tartózkodni kell. Sokan a tejszínt részesítik előnyben, de ezek az emberek az étel lényegét félreértik. A június nem az átható cukor, hanem a gyengéden friss és enyhén savas gyümölcs hónapja. A tejszín alkalmazása tévedés. Később, a hónap végén a szamócához már megengedhető, és vannak, akik a málnához, főként a tejberizshez készített friss málnakompóthoz nem hajlandók mást enni, mint tejszínt. Ez így helyes, de a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez vezet, ezért ilyesmit kerülni kell.”
Amíg gyermek voltam, minden nyár egy örökkévalóságig tartott, azonban most, mint a markomban tartott víz – cseppenként folyik ki kezeim közül, míg az ősz könyörtelen huzata fel nem itatja a maradék sugarakat is. Ha most a mutatóujjam a bőrömhöz nyomom, fehér foltok jelennek meg nyomában, amelyekbe aztán igazán könnyű belefeledkezni.
Fehér foltok a karomon, a friss epreken fehér porcukor. Nem az emlékeimmel őrzöm a nyarat, már nem próbálom erőszakkal dunsztos üvegbe zárni. Csak érzékeim játszadoznak vele, csak zsigereim képesek felidézni az évszak ajándékait. Nem sietek és nem siet a nyár sem, egymás tempójában haladunk. A cipőm orrában megbúvó homokszemek körtánca még ősszel is a fejemben jár.
Reformátusok Lapja online lapszám: https://issuu.com/digireflap/docs/28as_szam
Mandiner-link: https://mandiner.hu/cikk/20210708_a_nyar_paradoxona
EMBERT JÁTSZANI
Az utóbbi közel egy év során többször is végigment azon az utcán. Össze sem tudta volna számolni, hány emberrel tévesztette őt össze, amikor ahhoz a bizonyos szakaszhoz ért – a képzelet játéka az emberi vágyódással, ami aztán hamar csalódott józanodásba fullad. Így játszott a szívével, az egész testével, amelyet élvezettel tett ki a véletlenek, a remények, majd az azokat követő kiábrándulások örök körforgásának.
De aznap valami más volt. Érezte, hogy a hosszabb úton kell hazasétálnia, azon a bizonyos úton, amelyet lelki fáradtsága folytán már jó ideje elkerült. Talán a szokatlan téli napsütés, vagy a ritkán adódó szabad órák – maga sem tudta, mi késztette arra, hogy ismét felkeresse folytonos csalódásai színhelyét.
Csak úgy, megszokásból oldalra sandított – és már megint látta őt, pontosabban valakit, aki nagyon hasonlított rá. Elmosolyodott; ismerősként köszöntötte illúziókba kergető gyöngeségét. Egyre közeledett hozzá. Nem, ezúttal valóban ő volt az, semmi kétség, itt már nem a fantázia játékáról volt szó. Fekete kabátot viselt, céltudatosan haladt az épület felé, és bármelyik pillanatban megláthatta volna a dermedten rá fókuszáló alakot.
A lány hirtelen megszaporázta lépteit. Lehajtotta a fejét, s még véletlenül sem kereste a férfi tekintetét. Csak amikor már befordult a következő sarkon, csak akkor döbbent rá, mennyire másként képzelte el ezt az ostobán sikerült pillanatot. Úgy képzelte el, ahogy fantáziájában már többször is látta: csinos ruhát visel, a haja frissen van mosva és laza hullámokban omlik a vállára, arcán természetesnek ható smink és laza nemtörődömség… így botlanak egymásba és vesz revansot a férfi döntéséért.
De nem így történt. Ósdi farmerban, hosszú, bélelt kabátban, a több napja elmaradó hajmosás leplezésére szolgáló egyszerű copfban, sminktelen arccal, füléig feltekert sálban látta meg, és csak egy dolog járt az eszében: el, el innen, soha többé nem látni őt, nem így és nem ma, és már azt sem tudta, miért akarta olyan nagyon látni a férfit, aki valójában semmit sem jelentett neki és észre sem vette, hogy percek óta szapora szívvel kapkodja a levegőt, hogy a lakásához vezető utat futva tette meg, és csalódott, megint csak csalódott, és nem fog többé azon az úton óvatlanul sétálni.
A képzelete rajzolta képeket elcsúfította a valóság, és ő újra csalódott, és nem is abban a másikban, mint inkább saját magában, amiért figyelmen kívül hagyta mindazt, ami az ember.