Kicsavart ingerküszöbök az én-korban

Javasolt elgondolkodni a manapság olyan „pitiánernek” számító kérdésekről, mint hogy mit is jelent az élet.

Hallottunk a számos szélsőséges amerikai, most pedig az Európában „egyedülálló” észak-ír abortusztörvény bevezetéséről, és azért mégiscsak javasolt, hogy az ember lassan elgondolkodjon olyan, manapság „pitiánernek” számító kérdésekről, mint hogy mit is jelent az élet. És nem egy kiskutyáé, nem is egy kiscicáé, hanem egy emberi lény élete. Ja, de ha ember, akkor nem elég, hogy cuki, azt el kell helyezni, biológiailag (jó esetben), szellemileg és a kötődések szintjén, meg néha vallásilag is, mert úgy illik. De mindenekelőtt van még egy fontos lépés: döntsön a politika, hiszen mégiscsak az a döntéshozó-végrehajtó. Igen ám, csak éppen a még világra nem jött emberélet az, amivel kapcsolatban a politika nem képes egységes álláspontra jutni.

Mert hát öltönyökben és gyönyörű stukkós üléstermekben, papírok fölött vitatkoznak arról, hogy akkor most megölhetjük-e a magzatot vagy sem? Miért van az, hogy ha az abortuszpártiságra gondolunk, rögtön a liberális oldalhoz társítjuk azt, az életvédelem pedig hogyan lett a jobboldal ügye? De ördögi körben léteznek politikusaink is: ha szigorú a szabályozás, akkor „ejj, azok a csúnya férfiak, akik korlátozzák a(z alanyi jogon egyre szélsőségesebb jogokkal felruházott) nőket!”, ha túl megengedő, akkor viszont az életpárti oldal emeli fel hangját. Megjegyezném, hogy aki oly’ könnyen mond ítéletet magzatok élete felett, először nézzen utána, olvassa csak el, hogyan is történik az abortusz ott a műtőben!

Miért nem lehet egyetemes alapvetés, hogy az életet védeni kell, hogy nincs jogunk azt mondani: „ne élj!”? Miért vitatkozunk arról, hogy mi számít az emberi élet kezdetének?

Nem tudom, nevessek-e vagy sírjak, mikor a közösségi oldalakon különböző állatvédő csoportokban az állatkínzókat acsarkodva-tajtékozva küldik vérpadra a kommentelők, de rezzenéstelen arccal görgetnek tovább, amikor gyomorforgató abortuszhírekkel találkoznak. Merre tart a világ? Akik egy másik ember élete felett szemrebbenés nélkül mondanak ítéletet, azoknak tetteit kezeinket tördelve magyarázzuk ki, de az állatkínzók bűnhődéséért bármeddig elmegyünk? Az állatkínzás rossz, hogyne volna az, de vegyük már észre, hogy kifordulunk magunkból, a normalitás abnormalitássá válik, mi meg csak forgatjuk a fejünket, hogy miért nem érti senki, ami itt van a szemünk előtt, a műtőasztalon, hús-vér valójában.

Kicsavart ingerküszöbbel járunk-kelünk, s már annyira megszoktuk groteszk tartásunkat, hogy nem is fáj a rendellenes működés.

Nem, nem óvod a környeztet az által, ha nem szülsz gyereket (??? ugye értjük, hogy a zöldpolitika ragadozóként próbálja a liberális eszméket minél jobban kibontakoztatni, mintha maguk sem lennének biztosak benne, hogy van-e létjogosultságuk), hanem inkább dobd ki a szelektívbe azt a kólásüveget, ne folyasd a vizet, meg kapcsold le a lámpát is, ez jó lesz kezdetnek. És hajjaj, van itt még politikai komponens: női jogok kibontakozása vs. egy gyermek élete. Értjük, ugye? Nem egyik élet a másikért, hanem az én jogom egy másik életért cserébe. A jog mindenekelőtt: jogom van lemondani a méhemben fejlődő gyermekről, akár a hetedik hónapban is. Az én döntésem, az én testem. Az én jo-ga-im.

Így válik a normalitás szépen lassan az én-kor martalékává, hiába kiáltunk néhányan másokért is hahót.

De nem baj, kiáltsunk csak, olyanokért is tesszük, fejlődő életkékért, akik egy árva hangot sem képesek kiadni. Az én-kor embere már minden jogával tisztában van. Kötelességével és felelősségével kevésbé, a józan esze meg mintha ott szállna a szélben a megcsúfolt keresztény szimbólumunkkal, a szivárványszínű zászlókkal együtt.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. október 28-án.

Continue Reading

Küzdeni méltó módon

Igyekeztem hamar átlendülni a jelenlegi, pusztán politikai nézeteim által diktált érzéseimen Karácsony Gergely budapesti győzelme után. Erre azért volt szükség, mert szavakba önteni a valamivel kapcsolatos rossz érzésünket sokkal fontosabb és hasznosabb a jövő tekintetében, mint szabadjára engedni elkeseredett és gyűlöletet ontó énünket. A tanulságokat korrekten, őszintén és pontosan levonó cikkek az utóbbi héten pedig jócskán születtek már.

Éppen ezért ez nem egy gyűlölködő vagy összegző írás, legalábbis nem annak szánom. Csupán szeretném szavakba önteni, hogy miért van bennem gyanakvó aggodalom a következő öt évre nézve, miközben a legtöbben tudjuk, az október 13-i eredményekből a jobboldalnak is épülnie kell: kicsit olyan ez, mint amikor hosszú idő után számítógépünk asztaláról annak lomtárába dobáljuk azokat a fájlokat, amelyek nem odavalók, amelyek elavultak, vagy csupán feltartanak minket abban, hogy jobb, hasznosabb és értékesebb dolgokkal pótoljuk helyüket.

Próbáljuk csak meg beleképzelni magunkat a budapesti „győztes” oldal helyzetébe: jogos az örömük, hiszen ugyanígy érezhették magukat azok a meggyőződéses baloldaliak (hol vagytok?), akiknek végig kellett nézniük a Fidesz mindent elsöprő győzelmét 2010-ben, még ha titkon ők is belátták, hogy abban a helyzetben ez elkerülhetetlen volt.

Ami a legjobban aggaszt a liberális baloldal budapesti térnyerése kapcsán az az, hogy egy olyan politikai erő kap teret, amelyet nem tudok elv- és értékrendszerhez kötni.

Nincsenek olyan kapaszkodói, gyökerei, amelyek az embernek biztos pontként, egyfajta bójaként szolgálhatnának.

Konzervatív keresztényként megvannak az identitásomban azok a biztos alapok, amelyek által soha nem leszek elveszett a világban. Amelyek a magánéletben, a szakmai életben, politikai téren, de minden más területen is segítenek döntéseket hozni. Amelyek segítségével akármi történik körülöttem, mindig el fogom tudni helyezni, lesz értelmezési keretem, legyenek azok a klímaválsággal, a melegházassággal, a politikai folyamatokkal, a média különböző „húzásaival” kapcsolatos, vagy akár nemzetközi, technológiai, globális történések.

A mindenre igent mondó, „haladó Nyugat” után rohanó liberális baloldal számomra nem tud olyan kapaszkodókat nyújtani, amelyek által biztonságban érezném magam. Azt mondják, egy dologról úgy tudjuk leginkább eldönteni, hogy jó vagy sem, ha látjuk a kifutását. Az örökké változó, válogatás nélkül minden – sokszor igen szélsőséges – gondolatot integrálni akaró liberális oldalnál ezt nem látom. Ahogyan nem látom azt sem, hogy ne katasztrófa lenne a vége a mágnesként mindent magába szippantani kívánó politikának.

„Amikor az emberek már nem hisznek Istenben, akkor nem semmiben sem hisznek, hanem bármiben.” /Chesterton/

Lehet ugyan hinni a haladásban, csakhogy az mindenkinek mást jelent. Azt vallom, hogy azoknak a dolgoknak van jövője, amelyek erős talapzaton állnak, az az ember erős, akinek jelleme, elvei, erkölcsei és hite van, épp ezért gondolom úgy, hogy amit a Budapestet „visszafoglalók” képviselnek nem más, mint a Nyugat átgondolatlan, feltétel nélküli hajszolása, amivel egy szempillantás alatt elveszíthetjük és szétverhetjük azt, amit olyan nehezen felépítettünk. Nem is beszélve arról, hogy úgy tűnik, a magyar lakosság egy része valóban kezdi elfelejteni, mitől kellett megszabadulnunk a kétezres évek végén.

Az igazság az, hogy az utóbbi majdnem tíz évben nemigen volt a jobboldal olyan pozícióban, mint amibe most Budapesten kerültünk: kisebbségként kell megvédenünk értékeinket és elveinket a többségi, általunk károsnak vélt szemléletmódok ellen. Kicsit olyan ez, mint mikor imával és együttérzéssel gondolunk azokra a keresztény társainkra, akiket hitükért üldöznek, sok esetben mártírhalált halnak, mégis néha feltesszük magunknak az őszinte kérdést: ha én lennék ilyen helyzetben, mennyire tudnék kiállni Jézus mellett, érte életemet is adni? 

Tudunk-e harcolni akkor, amikor megtörténik, amitől féltünk? Tudunk-e nemet mondani arra, akire mindenki más igent mond? Tudunk-e erősek lenni akkor, amikor egyszerűbb és biztonságosabb lenne gyengének lenni? 

Meg tudjuk-e védeni keresztény kultúránkat, a kereszténydemokráciát, amikor a (közel)múlt botrányai, politikusok megkérdőjelezhető tettei, életvitele és szavai által az egész jobboldalról alkotnak képet az „Orbán-rendszert” leváltani akarók és – ami még szomorúbb – maguk a jobboldaliak?

Abban reménykedem, hogy akinek kell, az most a mérlegelést és a helyes konklúzió levonását választja a méltatlan gyűlöletkeltés és ingerkedő, sokszor acsarkodó mondatok formájában felbuzgó elkeseredett támadássorozatok indítása helyett. Márpedig sajnos ebből is akad bőven.

Őszintén remélem, hogy meglátva a szivárvány-mozgalmak egyértelműen előrevetíthető budapesti térnyerését, lesz elég bátorságunk méltó módon küzdeni és kiállni a magunk értékei mellett, rámutatva arra, miért károsak, normalitást mellőzők és Istennek nem tetszők a társadalom torkán lenyomni kívánt ideológiák. Kapaszkodók nélkül elveszettek vagyunk. De még elveszettebb az, aki szerint nincs is rájuk szükség.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. október 21-én.

Continue Reading