vélemény Archívum - Oldal 2 a 4-ből

VERSENYEZNI AZ ÜRESSÉGGEL

2021-02-06 Nincs hozzászólás

Az a megtiszteltetés ért, hogy a Reformátusok Lapja legutóbbi számában megjelenhetett első publicisztikám, amely online formában a lenti linken olvasható.

„A szemlélődő ember, aki az imént még nem legyőzendő akadályként érzékelte, hanem bölcsen elfogadta és megbecsülte az időt, hirtelenjében kevésnek találta a gyönyörködést, erőteljesebb, izgalmasabb ingerekre kezdett vágyakozni. (…) De csalódnunk kellett: nem érkezett el a várva várt lelki-szellemi kielégülés, sőt, minél több mindent fogadtunk be, öleltünk át, bizonyítottunk és digitalizáltunk, annál inkább üresnek és boldogtalannak éreztük magunkat. Talán érdemes lenne néha hátrafelé is nézni, miközben haladunk előre – hogy észrevegyük, mennyi értékes élményről mondtunk le az esztelen rohanásban.”

https://reformatus.hu/kuldetesunk/hirek/versenyezni-az-uresseggel/?fbclid=IwAR2Zm295e3jbnAPJGSWpD16FBuq2njgVtaWZuSgKivjxiLq_jrePNzuVDCY

Vélemény

MERT MI, NŐK, KÖSZÖNJÜK SZÉPEN, JÓL VAGYUNK

2021-01-01 Nincs hozzászólás

Valóságos aknamezőn érezhetjük magunkat mostanában, valahányszor a nőiségről és az anyaságról, a családról, ne adj’ isten a férfi- és a női nemhez kötődő szerepekről merészelünk beszélni. Elég egyetlen rossz mozdulat, óvatlan lépés, és máris vicsorgó látszatforradalmárok gyűlnek körénk, hogy aztán szigorú mantrájukkal győzködjenek bennünket arról, mit is jelent valójában nőnek lenni.

Persze az igazi harc már jó ideje a teremtés rendje ellen zajlik. A kezdetben még értékes és jogos emancipációs törekvések hamar a valóság meghamisításába torkollottak, az elnyomottak pedig elnyomókká váltak. Ezért fordulhat elő, hogy amikor Zorigt Burtejin, az Amnesty International Magyarország nemek közötti egyenlőséggel foglalkozó szakértője „emancipációs ismeretek” tárgyból oktatja olvasóit, úgyszólván teljesen elfelejti, hogy céljaik legnagyobb része réges-régen megvalósult. Az igazság ugyanis az, hogy ma Magyarországon a nők egyáltalán nincsenek elnyomva; munkaerőpiaci és tanulási lehetőségeik szinte korlátlanok, szakmailag megbecsültek, és szabad akaratukból dönthetnek arról, hogy életük középpontjául a karriert, a családot vagy éppen a kettő közti – kétségkívül nehezen megteremthető – egyensúlyt választják.

Nem, a valódi cél már jó ideje nem a nők helyzetének javítása vagy a nemek közötti egyenlőség kiharcolása. Inkább egy eltorzult, inverz irányba vágtatunk, egy olyan világ felé, ahol valaki alkalmatlansága ellenére is pozícióba kerülhet, csak azért, mert nő; szakmailag előnyt élvezhet egy férfival szemben, csak azért, mert nő; bármivel megvádolhatja a férfiakat, csak azért, mert nő; és ahol az anya akármikor és akárhányszor nemet mondhat magzata életére – csak azért, mert nő.
Zorigt Burtejin és társainak harca a nemek egyenlősége helyett a hatalom megragadásáról szól. Legfőbb fegyverük a jog, ugyanaz a megfoghatatlan, épp ezért korlátlanul formálható massza, amelyre hivatkozva a Nyugat a kulturális és vallási hagyományok lerombolásába kezdett. És bizony jaj annak, aki családról, anyaságról és kiteljesedésről mint egymáshoz kötődő fogalmakról beszél: erőszakos felszabadítóink a „szolidaritás” és a „tolerancia” szivárványos lándzsahadával sietnek felénk.

A legnagyobb ellentmondás, ami a radikális feminizmus és a nemek „új egyenlőségét” hirdetők rendszerében rejlik, hogy bár szüntelenül az egyéni döntés szabadságáról szónokolnak, mégis megkövezik azt, aki bármilyen felületen arról beszél, hogy számára a családanyaság jelenti a kiteljesedést. Mert az nem menő, nem haladó, az nem a mi narratívánk; rendelkezz úgy a méhedről, ahogyan mi akarjuk! Férfiként pedig álmodni se merj róla, hogy bármit is mondhatsz – hacsak nem válsz a női mozgalmak engedelmes kiszolgálójává.

A kérdés nem világnézetekről szól. A normalitás és az abnormalitás küzdelmének vagyunk szemtanúi – a fogantatáskor belénk teremtett, nemiségünkből adódó vágyak és késztetések elnyomásának és deformálásának nyelvbe, kultúrába, oktatásba és politikába oltása zajlik. Emiatt indulhatott azonnal rágalomhadjárat a családokért felelős miniszter ellen, miután kijelentette: nőként nem kell versenyeznünk a férfiakkal; nem kell választanunk a gyermekvállalás és a komoly szakmai munka, a felelősségteljes beosztás között. És igen, felesleges életünk minden pillanatában azért küzdeni, hogy legalább olyan jelentős beosztással és legalább akkora fizetéssel rendelkezzünk, mint a másik. Ugyanis ez mind egyéni élethelyzet, tudás, képesség, akarat – és döntés kérdése, amelynek szabadságát a női mozgalmak egyébként oly elszántan hirdetik.

Sosem volt még olyan stresszes nőnek lenni, mint manapság. Azt sugallják nekünk, hogy folyamatosan mérjük össze tudásunkat, pozíciónkat, képességeinket a férfiakéval, küzdjünk meg velük, harcoljunk ki magunknak és valósítsunk meg mindent, folyamatosan álljunk ki magunkért. Csakhogy mire észbe kapunk, rájövünk: nincs olyan, hogy a negyven az új húsz. Halálosan egyedül maradunk, rosszabb esetben társ és gyermekek nélkül, a ránk kényszerített „magasztos” ideológiák fojtogató börtönében. Minden hideg, üres és visszafordíthatatlan.

Novák Katalin semmi mást nem mondott, mint ami az emancipációs törekvések lényege kellene hogy legyen: a te életed, a te döntéseid – ne hagyd, hogy beleszóljanak! Attól még, hogy valami nehéz és kihívásokkal jár, nem kell a könnyebb utat választani, elhitetve magaddal, hogy a nőiség nem több mint egy hátráltató tényező.

Mert mi, nők, köszönjük szépen, jól vagyunk. Csetlünk-botlunk, messze a tökéletességtől. Vágyunk a társra és tovább akarjuk adni az életet. Azért lehetünk erősek, mert meg tudjuk hozni a saját döntéseinket az életünk minden területére sunyin belopózó ideológiai mozgalmak manipulációja nélkül is. A férfiakat nem elnyomni, hanem kiegészíteni akarjuk. Elég szabadok vagyunk ahhoz, hogy ne csak magunkra gondoljunk. És ha ez valakinek nem tetszik, akkor az tényleg nem érti, hogy mit jelent nőnek lenni.

Publicisztikám a Magyar Nemzet december 17-i számában jelent meg, eredeti helyén a linkre kattintva olvasható.

A Vasárnap.hu szemléje ide, a Mandiner.hu szemléje ide kattintva tekinthető meg.

Keskeny Körökben, Vélemény

KARON FOGNI MINDAZT

2020-08-31 Nincs hozzászólás

Fásultan nyugtázom a napi szenzációt, vigyázva, ne legyen túl árulkodó a kétségbeesés. A harmadik kávé már marja a gyomrot, de kell ez az inger, az erőltetett kilengés. Ingerképtelenné válni egy sarkaiból kifordított korban…ezen gondolkodom, meg azon, hogy mennyi cukorral igyam a negyedik feketét.

A térre lemenve mindig elundorodom, ha megpillantom az utcafrontos éttermek teraszain fogyasztók sokaságát. Vizelet, kosz, madárürülék és számtalan járókelő közt tömik képükbe a zsíros szószoktól csöpögő falatokat. Mintha az éttermek csinos kis asztalai meg az a néhány kókadozó virág elválaszthatná őket mindattól, amiről nem vesznek tudomást.

Tökéletes látlelet: eltartott kisujjal üdvözölni a kárhozatos folyamatokat. A mocsok közepén is önfeledten táplálni a testet. Valóságtól eltartott lélekkel elégíteni ki ösztöneinket. A normalitás halála a tét, de van-e normálisabb dolog az emberi közönynél? Az enyémnél, s a tiédnél. Amikor a test elkezd tiltakozni a lelki apátiáért.

Elment az étvágyam, visszafordulok. Karon fogom mindazt, amit a légkondi zajában, a papírsercegésben, otthagyott pillantásotokban keresek. Csak azt ne veszítsem el, amit már megtaláltam – sóhajtok, és letörlöm az asztalról a rászáradt kávényomot.

Vélemény

A PÁZSITOS DISZKÓ

2020-05-16 Nincs hozzászólás

Eleinte romantikus meghatottsággal töltött el, amikor a szomorkás lakótelepi háztömbök között felhangzott a nyolcórai taps, megköszönve az egészségügyi dolgozók és mindazok munkáját, akik a koronavírus-járvány elleni nehéz küzdelemben helytállnak értünk.

Én csak Béla bácsinak hívom. Pedig azt se tudom, férfi-e vagy nő. Az életkoráról? Fogalmam sincs. Béla bácsi, a lakótelep önjelölt megváltója. Először csupán egy kisteljesítményű masinából játszotta le a Szállj, szállj sólyom szárnyán refrénű közismert magyar slágert, mintegy jólesően elnyújtva az erkélyeken összegyűlő és egyként érző sokaság közös pillanatát. De túlságosan előreszaladtam.

Szóval a kezdetben szolid és rövid taps a kijárási tilalom márciusi bevezetése után napról napra erőteljesebb lett, hossza és intenzitása az emberek kétségbeesésével egyenes arányban nőtt. Először mindössze néhány fütty meg kósza kurjongatás vegyült bele; igazán semmi zavaró. És akkor jött a Béla.

Mint már mondtam, Béla elsőként bevetett hangszórója nem ontotta úgy igazán a hangot – de ebbe ő egyáltalán nem törődött bele.

Hamar profi sztereó hangszóróra váltott, és a három percig tartó köszönetnyilvánítás tízpercesre dagadt – Béla bácsi ugyanis számos olyan magyar slágerre bukkant a „zinterneten”, ami, hát, amacskarúgjameg! – éppen a mi jelenlegi nyomorúságos, bezárt helyzetünkre illik. A dolog végül odáig fajult, hogy ma, ezen a májusi napon, amikor ezt az írást fogalmazom, a Béla bácsi szabadságvágyunkat kifejező zeneszámaival megtoldott este nyolcas taps már kereken húsz percen át tart. A stílusban, műfajban és kifejezésmódban egymástól teljesen eltérő zenék olyan hangerővel szólnak, hogy a relaxáló fürdődből bosszankodva ugrasz ki, a filmedet dühödten állítod meg, a beszélgetést félbehagyod, a füledet bedugod, s mikor kimész Anyádhoz a nappaliba, egymásra néztek, és lemondóan csak annyit mondotok: …de inkább nem is idézem, mit szoktunk mondani ilyenkor.

Úgy képzelem, Béla bácsi egész álló nap az este nyolc órát várja, mint koronavírus-járványban a fény, aki az embereket boldogsággal, önmagát pedig mélységes elégedettséggel ajándékozza meg. S hogy én mit gondolok?

Mielőtt bárki is gonosznak tartana, leszögezem, hogy az első pár hétben büszkén gyarapítottam az aktív tapsolók táborát. Később azonban egyre kevésbé tudtam azonosulni Béla bácsi törekvéseivel.

K. Krisztina, kerületi lakos, T. J. mint „túlcsorduló jóakarat” Béla kiábrándult ex-szimpatizánsa.

Így csusszanunk át az empátiából a giccsbe, a giccsből a fásult közönybe. Pedig a hétköznapi giccsnél kevés rosszabb dolog van. És elhasználódik a Nélküled, a ritkaság gyakorisággá, a csoda unalmassá válik.

De hát Béla bácsi csak jót akar! – mondanák erre azok, akik minden este kitartóan integetnek lámpásnak használt telefonjaikkal az erkélyen állva. Mert sok Béla bácsi van ám a kerületben. És persze sok gyerek, aki minden este a Pázsitos-diszkót várja. De talán még többen vagyunk mi, akik türelmesen és csendesen, a közösségi érzelmek megerőszakolásának forró vágya nélkül, inkább a magunk tempójában és módján várnánk, hogy vége legyen. Morzsolunk el egy-egy imát. Az egészségügyi dolgozókért és sokakért. És most már a Béla bácsiért is. Aki biztosan bele fog roppani, ha többé már nem lesz rá szükség.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. május 16-án.

Vélemény

„MIT BÁMULSZ, TE B@ROM?”

2020-05-01 Nincs hozzászólás

Saját ürülékükben fetrengő részeg hontalanok, különböző kérdéses szerektől bódultan bolyongó punkok, villamosok előtt átrohangáló, roppant mód siető személyek, a meki előtt bandázó, céltalanul lődörgő fiatalok. A zsúfolt megállóban a telefonképernyők fölé görnyedt emberek között egy csapzott férfi a buszra várakozók valamelyikére förmed: „Mit bámulsz, te barom?” Csak úgy. Talán nem is a látkép igazán groteszk, mint inkább az, hogy

a legtöbbször már teljesen érzéketlenek vagyunk a magunk körül látottakra, egyáltalán nem kavarnak fel minket az egyébként cseppet sem szokványos utcaképek.

Nem kellene, hogy szokványosak legyenek.

Szóval a fentebb leírt, intenzív sokkhatást maga után hagyó látvány fogadott, amikor a szerkesztőségből egy kevéske friss levegőért és a „kedvenchelyrőlkávéért” leugrottam a Móricz Zsigmond körtérre. Az ilyen „sokkhatások” azonban csak akkor válnak megtapasztalhatóvá, ha nem csupán nézünk ki a fejünkből – célirányosan juttatva érvényre gyalogosforgalmi akaratunkat embertársaink irányába –, hanem elkezdünk igazán figyelni arra, mi is zajlik körülöttünk. Mi történt hát velünk, hogy egy kábultan a földön heverő ember láttán hezitálunk, egyáltalán odamenjünk-e (jobb esetben, rosszabb esetben azon vacillálunk, lefotózzuk/videózzuk-e)?

Olyan fontos számunkra saját életünk, hozzá tartozó problémáink sokaságával, hogy vakok vagyunk minden és mindenki másra.

És mielőtt a legtöbben szokásukhoz híven a Fidesz-kormányt vagy Orbán Viktort kezdenék el hibáztatni, jelentem: ennek a jelenségnek semmi köze a politikához. Hozzánk, emberekhez van köze. Hogy mit árasztunk magunkból a világba, hogy hogyan tekintünk a másikra. Mert nincs sem társadalmi, sem szociális, sem politikai kifogás a vállalhatatlan, lélekromboló és agresszív attitűdre, az „ő ezért és ezért jutott idáig, érthető a viselkedése” kimagyarázás sem legitimálja azt a konstans szennyet, melybe nap mint nap beleütközünk és sokszor sajnos mi magunk is okozói vagyunk. Egy olyan kortalan jelenségről van szó, amelynek megállításához sem új törvényekre, sem kormányváltásra, sem eget rengető csodákra nincs szükség. Csupán ránk, emberekre…. és talán egy kis önvizsgálatra.

Természetesen vannak kivételek. Épp a napokban két olyan esetet is láttam, amikor az utcán, illetve a villamosmegállóban magatehetetlenül fekvő két személyhez többen is odamentek segítséget nyújtani, és biztos vagyok benne, hogy mások is tudnának szívet melengető példákat mondani. De valljuk be: ez a ritkábbik eset. A többi általában harag, gyűlölet, odamondás, tolakodás, tapintatlanság és egy hatalmas adag közöny. Másra árasztom a bennem felgyülemlett feszkót. Ismerős mindünknek, ugye?

„Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” – írták le kétezer éve, az ember pedig azóta sem változott.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. november 22-én.

Vélemény

HALJUNK MEG LASSAN

2020-05-01 Nincs hozzászólás

Emlékszem, azt mondtad, ne siessünk el semmit, de én nem tudtam, milyen érzés lázadni az ösztön ellen.

A sietség – modern ösztön: senki nem tanítja nekünk, nem szívjuk magunkba az anyatejjel és nem szerepel semmilyen tantervben. És nem csak úgy megyünk előre, mint akik tudják, merre tartanak: rohanunk, pusztán azért, mert hajt minket a megmagyarázhatatlan, belső késztetés.

Könnyebb harcolni, ha tudod, ki az ellenséged – de mit kezdjünk egy olyan fenevaddal, amely észrevétlenül idomít minket?

A XXI. századi ember démona a gyorsaság. Figyelemelterelés és menekülés. A mindent most és azonnal akarok, az engem senki ne várasson meg, az én átugrom ezt és ezt a lépést, a mindenki menjen az utamból hozzáállás. Gyorsabban akarunk közlekedni, gyorsabban akarunk fizetni, gyorsabban étkezünk, gyorsabban szeretünk, gyorsabban szeretkezünk és gyorsabban halunk meg. Még hibáinkat is sietünk elkövetni, hogy aztán legyen időnk megbánni és jóvá tenni őket, mielőtt újabbakat követnénk el. Sietünk nyomot hagyni a világban, legyen az bármi, mondjuk egy falra ragasztott banán.

Ha jobban belegondolunk, a haladó Nyugat egy igen mókás kifejezés. Mert mégis, mi felé halad a Nyugat? Hová siet még a Nyugat is, vagy mit haladott meg? Mi a kitűzött cél, kinek van mersze kimondani az abszolút jót, a legek legjét, az eszmét, mely minden eszközt legitimál és amely nem tűr meg más alternatívát? Bolondok vagyunk, akik az ideák, ideológiák, s a létezés értelmének hajhászása közben csak épp élni felejtünk el. De vigyázzunk, mire észbe kapunk, már mindent feláldoztunk és tönkretettünk magunk körül roppant sietségünkben. (Érdekes belegondolni, hogy a legújabb jelszavak, mint például a klímaválság, a klímavészhelyzet vagy a klímakatasztrófa is valamiért mind a gyors, azonnali beavatkozás szükségességét sugallják.)

Persze, ami leginkább aggasztó, hogy szépen lassan, észrevétlenül, lelkünkre is átragadt a Nagy Sietség:

rohamtempóban modernizálódó pszichék.

Város és ember kölcsönhatásban sietteti egymást, az egyik azonban ki fog égni a folyamatos hergeléstől, mintha csak egy groteszk románc résztvevői lennénk. Csakhogy az ember ritkán éli túl könyörtelen alkotását. Mindennek, ami élő, számolnia kell az elmúlással, hisz mi más adná eleven létünk bizonyítékát?

Lassúnak lenni: lázadás.

Akit megrémiszt, elbukott. Sokan menekülnek előle: egy hajlott hátú öregúr, aki mintha mindig késésben volna. Halálosan komolyan hitettük el magunkkal, hogy az embernek több és fontosabb dolga van, mint valaha. De vajon miféle küldetéstudat hajtja a modern embert?

A megállás: eszméltet.

A végén csak le fogunk maradni, amikor ránk talál a sosem érhetjük utol magunkat tudata. Rájövünk, hogy nem mindegy, hogyan vagyunk az egész részei. Akkor majd megtorpanunk és körbenézünk – igazolni kell az elvesztegetett időt. S minden mozgólépcsőn lökdösődő, kasszánál ciccegő, minden piroson átrohangáló, akinek nincs öt perce és akinek egy sincs és minden ember, akinek kedvenc függősége a gyorsaság, eszmél majd: bizony nincs más út, át kell programoznunk magunkat. Ne tekintsünk pótolhatóként a pótolhatatlanra, miközben korszerű, elfoglalt gépekké válunk.

Azt mondtad, ne siessünk el semmit, és én azt hiszem, eszemben sincs.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. január 18-án.

Vélemény

BELEHALOK A ZORBÁNBA!

2020-05-01 Nincs hozzászólás

Döcögve, lassacskán halad a vonatpótló busz Hatvanból a Keleti pályaudvar felé. Mindenki nyűgös, fáradt, odakint hideg van, érjünk már haza, mi az, hogy pótlóbusz meg amúgy is, csak embereket ne… Mögöttem italtól bűzlő, a cigaretta hosszú évek kitartó, fáradhatatlan munkájától érdes hangú, szedett-vedett bácsi. Az a fajta, akiről első látásra nem tudjuk eldönteni, hajléktalan-e, vagy csak végtelenül szegény.

Nagyon hangosan beszél. Meg van róla győződve, hogy életigazságok birtokában van, és egy kis itóka után ezt nem is rejti véka alá. Az óvatlanul mellé ülő türelmes, ám ódzkodó középkorú hölgynek beszél fennhangon arról, hogy kapott munkát, elég jó munkásszálláson alszik, Istenről is beszél, meg halálról, életének azon történéseiről, melyekből nem sok mindent értünk. Kis szünet… és akkor jött a roham! Hogy a Zorbán milyen egy mocsok, borzasztó ember, no meg a pereputtya! És amúgy is miatta nyomorog, miatta siklott ki az élete, minden rossz, az egész ország, alávaló Fidesz, de a legalávalóbb a Zorbán, és undorító minden, hát nézzünk azonnal körbe, a rendszerváltás mocskai, hümm, hümm. Emlékszem, olyan szavakat használt, melyeket nem illene leírnom, szelektív memóriám pedig azóta is kitartóan dolgozik a pontos szószerkezetek radírozásán, hála légyen a Teremtőnek e képességünkért.

Az igazság az, hogy a megkeseredett bácsi csupán része annak az igen nagy társadalmi halmaznak, amely zorbán-szindrómában szenved. Én ezt nem értem. Körös-körül vagyunk véve agresszív, gyűlölködő, acsarkodó emberekkel, akik életük minden kudarcáért, minden rossz döntésükért, minden függőségükért, pótcselekvésükért, minden fájdalmukért a kormányt és Orbán Viktort okolják. Fel sem kell mennünk olyan portálokra, amelyeknek e mocskolódástól a megélhetésük függ, a villamoson, a boltban, a kávézóban, a taxiban, a piacon, az orvosi rendelőben és – hát hogyan is hagyhattam ki a szindróma tüneteinek legfőbb jelentkezési helyét – természetesen a közösségi médiában is az arcunkba tolják.

Tegyük fel a kérdést: egy esetleges kormányváltás után ezek az emberek ki a jó eget fognak okolni sanyarú sorsukért? (És 2010 előtt kit hibáztattak?) Ha nem lesznek elégedettek az orvosukkal, ha a delegáció miatt késnek a munkából, ha nem viszik el a szemetüket, ha a pedagógusok nem keresnek majd többet, ha a lakásárak nem csökkennek, ellenben a forint értéke igen, a benzinár meg csak növekszik?

Ők maguk teszik istenné Orbán Viktort, mert csalódnak megváltó mivoltában, miközben sosem volt az. Politikaivá tesznek mindent, ami sosem volt az.

Vegyük észre, hogy életünk legalább nyolcvan százalékáért csakis mi magunk vagyunk felelősek, senki más. Hogy mi történik a lelkemmel, hogy hogyan élek, hogyan viselkedem a másikkal, hogy tudok-e takarékoskodni, hogy mibe menekülök az élet elől és mibe nem, hogy mik a prioritásaim, leszek-e saját gyötrelmeim martaléka vagy mindent megteszek azért, hogy újra és újra talpra álljak, és még milliónyi dologért.

Az embernek nem szabadna bárkit, akárkit felelőssé tennie azért, hogy a kapott életidővel hogyan sáfárkodott.

Mert ez történik: hárítunk, bűnbakot keresünk, csak beismerni ne kelljen, csak önvizsgálat ne legyen, csak ne kelljen térdre roskadnom, csak ne kelljen megalázkodnom senki előtt. Akkor kit hibáztassak? A kormányt. Meg Orbánt. Meg azt a sok „prolit” körülöttem. Az ellátást. Meg mindenki mást. Félünk a felelősségtől. Minél nagyobb, annál jobban. Márpedig az életünk elég nagy dolog ahhoz, hogy rettegjünk hordozni, ezért egy viszonylag magasan lévő szervet kell hibáztatnunk, hát mégiscsak jobban elhiszik, hogy a kormány tett tönkre, mintsem a bolond Juliska néni a szomszédból; csak a saját nevemet sunnyogom le mindig a bűnbak-listáról.

Vigyázzunk, mire észbe kapunk, sokkal többet veszítettünk egy lekésett villamosnál, Fletó meg egy feles és egy hazaárulás között nyom nekünk egy szelfit: töröljük ki vele, aminket csak szeretnénk.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. december 7-én.

Vélemény

NYUGATI FÉNNYEL GYÓGYÍTÓ FÜGGETLEN-OBJEKTÍV MEGVÁLTÓINK

2020-04-29 Nincs hozzászólás

„Szájmaszkért és kesztyűért esedeznek a gyógyszertárak”, „Senki sem segít a koronavírus miatt kétségbeesett szülőknek egy érintett budapesti gimnáziumban”, „Gulyás Gergely szerint a 65 éven aluliak nyugodtan megfertőzhetik egymást. Ne hallgassanak rá!”, „Ezek az emberek Magyarországon élnek, itt fizetnek adót, most 60-an összezárva alhatnak a földön a reptéren” – csak egy kis ízelítő a független-objektív ellenzéki média utóbbi időben olvasható írásainak címeiből.

Hiába az Operatív Törzstől és a kormánytól, sőt a média számos képviselőjétől érkező kritikák, az Index, a 444 és a többi ballib oldal szemmel láthatóan eltökélte, hogy még a saját olvasótáborukból érkező negatív visszajelzések ellenére is mindent megtesz országunk és a koronavírussal kapcsolatos hivatalos intézkedéseink lejáratása érdekében. Ha rajtuk múlna, már az egész ország tele lenne ordítozva-pánikolva fel-alá rohangáló, agresszív, egymással acsarkodó emberekkel, a boltok teljesen kifosztva állnának, s az ember bárkivel összeverekedne, hogy egy kis kézfertőtlenítőhöz vagy C-vitaminhoz jusson.

Elképzelem, ahogy a szerkesztőségekben arra licitálnak, vajon ki tud megrendítőbb-teátrálisabb címet kreálni adott anyaghoz – aki a leghajmeresztőbb ötlettel áll elő, annak egy napra odaadják az arany O1G-szobrot, hogy aztán megindultságtól kigördülő könnyeiket törölgetve közösen rányomjanak a beteljesülést ígérő közzététel gombra.

Manipuláció, pánikkeltés, megtévesztés – sokkal aljasabb dolgok ezek, mint amikkel a jobboldali médiát vádolni szokás.

Olyan szívesen leülnék beszélgetni ezekkel a magukat független és objektív újságírónak nevező, olvasói adományokból élő egyedekkel (oké, nem tetézem, ez már így is éppen elég nevetséges) – és megkérdezném tőlük, pontosan milyen az a kormány meg az a politikai berendezkedés, amelyről kegyelmi ajándék gyanánt hajlandóak lennének nem csak ízléstelen ferdítések használatával írni.

Még elkeserítőbb és szégyenteljesebb, ami az Operatív Törzs tájékoztatóin zajlott: irreleváns, nonszensz, vagy épp már megválaszolt kérdések nyökögve, makogva történő feltétele, csakazértis, nehogymárne, hamárittülök, mirőlfröcsögökmajdhanemérthetekfélresemmit – hiába röhögött rajtuk a fél ország.

Eszükbe se jut, hogy az a néhány tucat újságíró, aki azon fáradozik, hogy a szakma még megmaradt tekintélyét és nívóját megmentse, akcióik és írásaik láttán legszívesebben rituális öngyilkosságot követne el Ady Endre portréja előtt.

Az objektív, elfogulatlan újságírás, a történések tökéletes visszaadása csupán illúzió, s a 21. században magát tünteti fel bolondként (vagy inkább szélhámosként), aki erre a „nemes” célra hivatkozva kunyerál pénzt vagy kelt gyűlöletet írásaival. Bármit is mondjon a kormány vagy a hozzá köthető intézmények és szereplők, azt csakis pejoratívan hajlandók tálalni, míg az ellenzéki pártok, balliberális szakértők és nemzetközi szervezetek véleményét bírálatok nélkül, az általuk preferált megszólalók „bölcs” gondolatait pedig áhítatos felvezetőkkel posztolják.

Az Index, a 444, a HVG, a 24.hu és a többi a jelen helyzetben tulajdonképpen egyedül azt bizonyítja, hogy még egy egész nemzetet, sőt a teljes világot megpróbáló és húsba vágó változtatásokra késztető világjárvány idején se képes összetartást, pozitivitást, de ami a legfontosabb: igaz szavakat közvetíteni. Ennél ugyanis sokkal fontosabb nekik, hogy vesszen a zorbán meg a mocskos „kompániája”, akik persze totálisan együgyűnek nézik a népet.

Éppen ezért nem tesznek mást, mint önjelölt megváltókként mutatják nekünk a helyes utat – infúzión kapjuk a „nyugati fényt”.

Szégyenkezek és értetlenül állok a tény előtt, hogy az említett oldalak Magyarország vezető hírportáljai. Azért reménykedjünk benne, hogy nincs még minden veszve, és egyszer visszatalálunk majd az írás és tájékoztatás magasabb szintű formáihoz – ehhez azonban a társadalom magasabb szintű igényeire is szükség lesz.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelenet meg 2020. március 22-én.

Vélemény

NÉNIK ÉS BÁCSIK, MUTASSANAK PÉLDÁT!

2020-04-29 Nincs hozzászólás

Úgy éreztem magam, mint aki épp egy felfedezésre váró földrészen teszi meg legelső lépéseit. A több napja tartó kényszerű otthonmaradás után már a szokásos, boltba vezető séta gondolatára is valósággal repestem az örömtől. Ólomsúllyal ránk nehezedő felismerés: akkor kezdjük igazán értékelni az élet apró örömeit, amikor már megfosztattunk tőlük. Kiváltképp így van ez belénk ivódott szokásainkkal (de erről majd máskor).

A bolthoz vezető út egy kis parkon vezet át, amelyet a környező panelekben lakók általában kutyasétáltatásra használnak. Bármikor jár arra az ember, biztos lehet benne, hogy néhány beszélgető, kutyáját sétáltató nyugdíjasba botlik, akik mellett munkába rohanva a legtöbb esetben enyhe bosszúsággal haladunk el, mert éppen a járda kellős közepén kell megbeszélniük, hogyan sikerült a kis blöki hatodik hályogműtétje, miközben mi a tíz méter hosszan kiengedett pórázok között folytatunk Mission Impossible-féle lézerlabirintus-harcot.

Az utcára lépve rögtön eszembe jutott, hogy már-már hiányozni fog a sok idős néni és bácsi megszokott trécselése, de hamar jött az ocsúdás pillanata, korai nosztalgiámat nyomban röhejessé téve. A parkon áthaladva ugyanis egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, vagyis a megszokotthoz képest rekordszámú nyugdíjas sétáltatta kutyáit és beszélgetett egy nagy csoportba verődve. Vélhetően úgy gondolták, a belvárosból csak nem villamosozik ki egy külső kerületbe az a fránya koronavírus, hát mit aggasszuk mi itt magunkat!

A bolt aztán szintén telis-tele volt hatalmas gurulós szatyrokkal szlalomozó, türelmetlenül manőverező nyugdíjassal, én meg azon gondolkodtam, hogy most akkor mit értettem félre a hivatalos tájékoztatásból, amiért azt gondolom, nem idős emberekkel kellene tele lennie az üzleteknek (igaz, másokkal sem…).

Több hírportál is közzétette azokat a képeket, amelyeken többségében idős emberek a tömegközlekedési eszközök első üléseit lezáró szalagon átbújva, a figyelmeztetésre fittyet hányva ülnek le megszokott helyeikre. Mert az nekik jár, mert attól senki nem lesz koronavírusos, ha ők oda márpedig leülnek. Számos ismerősöm boltokban tapasztalt negatív élményeit olvasom nap mint nap hitetlenkedve, amelyek arról számolnak be, hogy a nyugdíjasok veszekedve, lökdösődve próbálnak előre jutni a kasszáknál, és úgymond „parancsolgatnak” a többi vásárlónak, például, hogy engedjék őket előre.

Az igazság az, hogy a nyugdíjasokat korukból kifolyólag megillető tisztelet hamar értékét veszíti, ha alapvető hatósági, közösségi és illemszabályokat képtelenek betartani. Például hogy a hozzátartozói segítség hiányában történő vásárláson, kutyasétáltatáson, legfontosabb elintéznivalókon kívül maradjanak otthon, mert most ennek van az ideje. És jogosan néznek rájuk szúrós szemmel, amikor a parkban összegyűlve beszélgetnek, vagy versenyt gurulnak a boltban a tojásért. Mert sajnos – talán éppen korukból kifolyólag – úgy tűnik nem hajlandók tudomásul venni, hogy mekkora veszélynek teszik ki magukat, ha felelőtlenül járkálnak ide-oda, miközben a társadalom éppen őket igyekszik a leginkább óvni. A nyugdíjas-sztereotípiák igazolása nem éppen a legjobb fegyver koronavírus idején…

De vajon mi lehet az oka az idősek körében tapasztalható viselkedésnek? A járványügyi kommunikáció nem szólítja meg őket megfelelően? Vagy a társadalom többi korcsoportjához képest gyengének és elesettnek érzik magukat, amelyet ezzel a fajta viselkedéssel kompenzálnak? Esetleg nincsen mellettük egy olyan, valamire való fiatal, aki segítené őket ügyes-bajos dolgaik intézésében? Vajon az egyházak nem nyújtanak elegendő szellemi-lelki támogatást az idősek irányába? Vagy egyszerűen csak erősen él bennük még a kommunizmus ügyeskedésre és leleményességre épülő rendszerének emlékképe? A szabadságuk korlátozásaként élik meg a hatóságok utasításait? Nem tudhatjuk.

Mindenesetre megnyugtató, hogy bőven akadnak kivételek: ők nem küzdenek a boltokban és nem másznak be a buszok és villamosok lezárt üléseire, hanem otthon pihennek, várnak, türelemmel. A kényszerű karantén mindenkiből mást hoz ki, így a legtöbb, amit tehetünk, hogy a tőlünk telhető legnagyobb mértékben igyekszünk elnézőek és empatikusak lenni egymással.

Ha a járvány véget ér, számos pozitív, de talán még több negatív tanulság levonása következik majd a gazdasági, politikai és társadalmi vetület mellett saját emberségünket illetően is. A felelőtlenül viselkedő idős embereken túl ugyanis a járdára csulázó, arcunkba prüszkölő, „törvény felett álló”, pofátlanul raktározó, világvégét vizionáló, pánikkeltésből hasznot húzó, politikai gyűlöletkeltéssel operáló embertársainkat nem lesz az a COVID-19, amely eltakarná.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. március 18-án.

Vélemény

NAT-RA HÚZOTT FRUSZTRÁCIÓK

2020-04-29 Nincs hozzászólás

A NAT körül az utóbbi időben kialakult csatározást aligha nevezhetjük vitának – amely kifejezés alapvetően személyek szóban vagy írásban történő szellemi küzdelmét jelenti érvek és ellenérvek felsorakoztatásával egy kérdés eldöntésére, egy álláspont kialakítására, rögzítésére. A megújított alaptanterv ügye szakmai érvek ütköztetése helyett sokkal inkább politikai meggyőződések és oldalak polémiájává silányult: a hozzá nem értők, vagy ami még rosszabb, kizárólag egyes médiumokból tájékozódók sokaságának álláspontja szépen lassan alaktalan gyűlölethalmazzá eszkalálódott.

„Kisétált a tornaóráról, és felakasztotta magát egy negyedikes fiú Kozármislenyben” – olvashatjuk a 444.hu minap megjelent írásának címét, a cikk alatt pedig az alábbi hozzászólásokat találjuk (például): „Az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény – értjük, kedves Takaró… itt az eredmény”. Vagy: „Az új NAT még keményebben és pszichésen is megterhelő munkát követel az iskolás gyerekektől, akik közül a gyengébbek könnyen lehet, hogy több ilyen esetet is megpróbálnak (…). Túl vannak terhelve mind a tanárok, mind a diákok, és itt az eredménye a túlzott elvárásoknak és a Takaró-féle görények agyrém hozzáállásának”. Világos, ugye? A valószínűleg mentális problémákkal küzdő fiatal tettéért a még be sem vezetett Nemzeti alaptanterv és személyesen Takaró Mihály a felelős.

A fent idézett hozzászólások szellemi színvonalát most nem minősítve azért érdemes néhány dolgot helyretenni, mielőtt még elhinnénk, hogy a valódi problémákat tényleg a NAT-ban kell keresni. A gyűlöletkeltők Takaró Mihály ballib média által szétcincált, Magyar Nemzetben megjelent interjújának egyetlen fent említett mondatát szajkózzák, amelyben – ha igazán őszinték vagyunk magunkkal, és igyekszünk legalább lábujjhegyen a józanság talaján maradni – valójában nem sok kivetnivalót találhatunk.

Mert nem tudom, mikor vagy milyen indíttatásból kezdtünk el hirtelen a diákok mindenféle igényeiről beszélni, nekem anno annyi volt az igényem, hogy ne csak kakaó legyen az iskolai reggelihez, mert azt nem szeretem, és hogy kimehessünk az udvarra a húsz perces szünetben. Nem a diákok igényeit kell szem előtt tartani, hanem azt, hogy valójában mire van szükségük az ismeretátadás mellett. Az iskola – egyelőre legalábbis – nem kívánságműsor.

A Nemzeti alaptantervről többségében olyan emberek fröcsögnek és mondják el (pontosabban ordítják a képünkbe) véleményüket, akik nemcsak, hogy nem olvasták, de fogalmuk sincs róla, valójában mi szerepel a kerettantervekben, vagy hogy kik, miért és hogyan állították azt össze.

Valójában végtelenül szomorú, hogy eljutottunk idáig: elég kimondani a nemzeti kultúra, a magyar identitás és az átörökítés szavakat ahhoz, hogy az ellenoldal képviselői valóságos agyérgörcsöt kapva köpjenek maguk elé.

De talán még ennél is elkeserítőbb az a totálisan tébolyodott hozzáállás, amely napjainkban a gyermeket, a diákot mindenek fölé emeli. És mielőtt még a kormányt, a miniszterelnököt vagy a NAT-ot kezdenénk szidni az oktatás hibáiért, jó lenne elgondolkodni például azon, hogy a szülők mégis milyen képet közvetítenek gyermekeik felé tanáraikról és magáról az iskola intézményéről. (Egyébként is, miért teszünk úgy, mintha egészen idáig kedvenc időtöltésünk az alaptanterv tanulmányozása lett volna? Valójában körülbelül senki nem foglalkozik a NAT-tal a „háborús időszakokon” kívül, ami elég szomorú.)

A 21. századi gyerekek nagy része túlféltett, határtalanul elkényeztetett, s a legtöbben amellett, hogy alapvető illemszabályokkal és viselkedési normákkal sincsenek tisztában, szüleik által istenné avanzsálva nézik le saját tanáraikat és kérik ki maguknak a felnőttek döntéseit. Kár, hogy eredményeik általában közel sincsenek arányban saját elvárásaikkal.

Ez az alaphelyzet, és lassan meglepődéssel konstatáljuk, ha némi tiszteletfélét vélünk felfedezni egy fiatal magatartásában. Totális tévedésben létezik a szülő, a gyerek és az iskola hármasa, és persze vagy a tanár, vagy az oktatás, vagy a kormány a hibás mindenért.

Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy esetleges kormányváltás esetén ez a rengeteg szülő, tanár és mindenki, aki a társadalomra ontja negatív véleményét, hirtelen megkönnyebbült sóhajjal, mindennel elégedetten dől majd hátra. Akkor majd ki lesz a hibás, kit fogunk okolni azért, hogy a Janika egyest kapott, vagy hogy szegény gyerek nem tud játszani, mert bizony házit kell csinálni, hogy délután háromig tanórákon kell ülni, és hogy igen, sajnos vannak bizonyos alapvető elvárások a diákokkal szemben?

Sebaj, addig is ott van az elkorcsosult magyar oktatási rendszer, a gonosz, gyerekgyűlölő Takaró Mihály, meg a „sok hülye”, akinél mi persze mindent jobban tudunk. Az igazság az, hogy sokkal komolyabb problémák gyűrűznek a mélyben, mint a Nemzeti alaptanterv kérdése.

Személyes és politikai frusztrációk kerülnek felszínre egy-egy konstruktív vitát igénylő kérdésben, szétfeszítve és ellehetetlenítve ezzel az érdemi diskurzus kereteit és lehetőségét.

Legyünk egy kicsit józanabbak, mert végül tényleg nem marad az égvilágon semmink sem – s akkor leszünk majd csak igazán frusztráltak!

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. március 9-én.