Publicisztikám január elején jelent meg a Reformátusok Lapjában.
Amikor megsimogat az Isten
NYARALNI CSAK TETŐTŐL TALPIG
Hunyorogva nyitom ki a szemem, hogy ne bántsa a tűző napsütés. Körülöttem a temérdek kék-fehér napernyő gombamód fut végig Lopar egyik strandján, a horvát tengerparton. Balra tőlem két nő beszélget. Kitűnnek a tömegből, mert testüket álltól lefelé búvárruhához hasonló, fekete kezeslábas takarja. Burkininek hívják, de pár éve még csak humoros ötletként emlegették az úszóruhát, amit a muszlim nőknek nyilvános helyen kell hordaniuk. Egyszer csak valaki hangosan szól, mire a nők jobbra fordulnak, és én is így teszek. Egy fiatalabb és egy idősebb férfi közeledik, nem nehéz kitalálni, hogy a burkinit viselő nők férjei azok. Láttukra a fekete ruhás nők áramütésszerűen felpattannak a napágyról, hogy átadják a helyüket nekik.
Nem tudom levenni a szememet róluk, miközben egyre nagyobb gombóc nő a torkomban. A két férfi kényelmesen, széttárt karokkal és lábakkal fekszik a napágyakon, szemérmetlenül megbámulva az előttük elsétáló, hagyományos bikinit viselő hölgyeket. Az egyik férfi mond valamit, mire a két nő elsétál. Bevásárolni mentek. A napágyakhoz visszaérve a fiatalabb férfi gyors, sürgető mozdulattal tépi ki a nő kezéből a szatyrot, aki ezután engedelmesen visszaül a földre.
A nyaralásból hazatérve sokszor eszembe jutott a muszlim család képe, és egyvalamiben biztos vagyok: hálás vagyok, hogy nem egy muszlim országban születtem.
Most, hogy mindenki az orosz–ukrán háborúra és az ennek következtében az aggasztóan alakuló nemzetközi folyamatokra figyel, mintha kezdenénk elfeledkezni arról, hogy vannak, akik háborút vívnak a mi civilizációnk eltörléséért. Sőt az iszlám „szent háborújának”, a dzsihádnak még kedvez is Európa elfordulása a migráció problémájától, hiszen így számos országban könnyebben jutnak át a fizikai és bürokratikus akadályokon.
Amit ott, a horvát tengerparton láttam, pillanatkép volt abból, ami kontinensünkre és a nyugati civilizációra vár. Arcul ütött ez a pillanatkép, mert nem tetszett, amit láttam. Nem tetszett, hogy milyennek kellene lennem és hogyan kellene élnem, ha végleg utat törne magának az iszlám. Márpedig ebbe az irányba tartunk, és erre nemcsak az európai városokban tömegekben felbukkanó, hidzsábot és burkát viselő nők látványából következtethetünk, hanem abból a nemtörődömségből is, ahogy Nyugat-Európa a problémát kezeli. Szerintük ugyanis nincs semmiféle probléma, így nem is keresik a megoldást.
Ha tényleg nem lenne probléma, akkor nem fordulhatott volna elő, hogy szeptemberben a 22 éves Masza Aminit, aki a szüleit látogatta meg Teheránban, az iszlamista erkölcsrendészet egy furgonban halálra verte (!), mert állításuk szerint nem megfelelően viselte a hidzsábját. Később, éppen a hidzsábviselés ellen tüntetni induló, húszéves Hadisz Nadzsafit is meggyilkolták. Brüsszel persze a szokásos nesze semmi, fogd meg jól módon teljes körű vizsgálatot követelt, valamint szankciókat vetett ki több iráni személyre és szervezetre, ami, mint jól tudjuk, körülbelül a semmivel egyenlő.
A kezdetben sok áldással járó Európai Gazdasági Közösség mára ideológiai hadszíntérré vált. Sem a felmerülő nehézségeket, sem a feladatait nem tudja megfelelően kezelni. Az együttműködés, harmonizáció szavakat aligha tudjuk gunyoros fintor nélkül kiejteni, ha az Európai Unióról beszélünk. A figyelmeztetésen, egy-egy szélsőségesnek bélyegzett állam karakán kiállásán kívül szinte tehetetlenek vagyunk abban a háborúban, ami a civilizációnkért folyik. Az európai bürokraták szerint ugyanis háború sem folyik, hacsak nem az LMBTQ-személyek jogaiért vagy az általuk fasisztának titulált nemzeti kormányok ellen.
Nem veszik észre, hogy van egy mindennél nagyobb, közös, lopkodó ellenség, az iszlám szakadatlanul tör ugyanis előre, fittyet hányva kultúránkra, törvényeinkre és egyáltalán mindenre, ami eltér alapelveiktől. Déli határunkon túlzás nélkül háborús állapotokig fajultak az események, naponta százak ostromolják erőszakos módon a magyar határkerítést, megtámadják, provokálják a szolgálatukat végző rendőröket, határőröket, egy határ menti szerbiai településen pedig már éles lőszerrel lövöldöznek a migránsok. Mi kell még Brüsszelnek, hogy végre komolyan vegye a drámai helyzetet?!
A sors fintora, hogy a nyaralásra éppen Oriana Fallaci A harag trilógiájának egy kötetét vittem, amelyben a 2006-ban elhunyt olasz írónő részletesen leírja, hogyan hódolt be Európa és intézményei már hosszú évtizedekkel ezelőtt az iszlámnak, és ő maga milyen keserves harcot folytatott azért, hogy erre felhívja a figyelmet. A nő, aki a baloldalnak túl jobboldali, a jobboldalnak túl liberális volt csak azért, mert ébredésre szólított fel. Nálunk hatalmasabb erők feszülnek egymásnak, ha az iszlám térnyerés elleni küzdelemről van szó, ezért aligha tehetünk mást, mint hogy szavaink és betűink által folyamatosan figyelünk és figyelmeztetünk a veszélyekre. Nem a „na, én megmondtam” érzésével, tétlenül várva a katasztrófát, hanem a civilizációnkért és hazánkért vállalt óriási felelősségünk tudatában próbálva megakadályozni azt.
Ott, a napágyon feküdve tudatosult bennem, hogy nőként kell csak igazán kiállnunk nehezen kiharcolt jogainkért és pozícióinkért, én legalábbis nem szeretném a jövőben búvárruhában tölteni a ritka tengerparti nyaralásokat.
A cikk a Magyar Nemzet november 18-i számában jelent meg és a linkre kattintva olvasható.
HÁZASSÁG KUTYÁVAL
A házasságról sokan sokféleképpen gondolkodnak hitüktől, személyiségüktől, tapasztalataiktól és ideológiai nézeteiktől függően. Vannak, akik félnek tőle, mások csak egy darab papírnak tartják, és akadnak, akik halálosan komolyan viszonyulnak hozzá. „Amíg a halál el nem választ” – az esküvőkön elhangzó mondat magában hordozza az élet végességének tudatát és két ember kapcsolatának élethosszig tartó összefonódását. Alig telik el úgy nap, hogy ne olvasnánk furcsábbnál furcsább házasságok hírét szerte a világból. Miközben a Távol-Keleten egyre aszexuálisabbá válnak társadalmak, lassan demográfiai válságba sodorva egyes országokat, a magukat haladóként aposztrofáló országokat épp az ellenkezője jellemzi: fűvel-fával házasságot köthet bárki, mivel a szélsőségesen elfogadó jogrendszer és az uralkodó ideológiának behódoló, ahhoz idomuló egyházak erre korlátlan lehetőséget adnak.
Egy ausztrál férfi, Joseph Guiso saját kutyáját vette el, frigyüket csókkal pecsételve meg, egy tárgyakhoz vonzódó amerikai nő a Santa Fe-i vasútállomással „házasodott össze” nevét Carol Santa Fére változtatva, de volt, aki fához, többen saját magukhoz, Kitten Kay Sera influenszer a „pink színhez” ment hozzá – csak néhány példát említve. Nem tudhatjuk, hogy ezekhez a bizarr döntésekhez a feltűnési vágy, a túl sok egyedüllét, a szocializációs, esetleg külső hatások vagy milyen egyéb okok vezetnek, az azonban világosan látszik, hogy a házasság intézményének és az emberi jogoknak a szélsőségesen liberális kiterjesztése milyen kaotikus és abnormális következményekhez vezet. Az állam és az egyház lassú semlegesítése és kiiktatása, a liberális hegemóniára való törekvés az első hallásra viccesnek tűnő történeteken keresztül is megmutatkozik, a woke-, vagyis „felébredt” kultúra elvakult képviselői pedig még meg is tapsolják ezeket a segítségnyújtást igénylő embereket és groteszk tetteiket.
Az önzés, énközpontúság és felelőtlenség korában a hús-vér embereket állatok, növények, tárgyak és gépek váltják fel, hiszen ezek nem szólnak bele abba, hogyan éljek, nem illetnek kritikával, azt teszik, amit én szeretnék, és jóval kevesebb energiát kell rájuk pazarolni, mint embertársainkra. A menekülés kultúrája kitaszítja magából azt, ami a hagyománnyal, a kötelességgel vagy a véglegességgel „ijesztget”, utat engedve minden emberi hóbortból, mentális eltévelyedésből vagy szélsőséges gondolkodásmódból fakadó, abszurd ötlet megvalósításának. És ha már itt tartunk, a „haladó” ember már a halál felett is átvenné az uralmat. Svédországban 3D-nyomtatóval elkészíthető géppel a jövőben bárki legálisan hajthat végre eutanáziát, a feltaláló szerint gyorsan és fájdalommentesen. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy vajon mi a rémisztőbb. Görcsösen ragaszkodni a saját ösztöneink és korlátlan szabadságunk diktálta ad hoc döntések meghozatalához, vagy mulandóságunk tudatában, abból a maximumot kihozva kevesebbet, de annál értékesebbet birtokolni?
A korlátlan szabadság fékevesztett társadalmakhoz vezet. Mert ha valaki elveheti saját kutyáját, azonos nemű partnerét vagy bárkit, akit csak kíván, akkor mi akadálya van annak, hogy apa a lányával, fiú az anyjával, testvér a testvérével kössön házasságot? Mi alapján állítjuk fel morális korlátainkat, és kinek van joga azok felállításához? Mi számít tabunak, ha a szélsőséges liberalizmus korában a fehérek elnyomására, a pedofília elfogadására és a nők zsarnokságára is találnak magyarázatot? Újra és újra fel kell tennünk ezeket a kérdéseket a normalitás megőrzéséért folytatott harc során, amelyet a józan ész helyett politikai jelszavakkal vívnak.
A kultúra átformálásával a korábban magától értetődőnek számító, esküvel pecsételt, sírig tartó házasságok helyét az ideiglenes, átmeneti, az állandótól rettegő, bármikor felbontható kapcsolatok vették át. Mindannyiunkban ott van a félelem, amikor életre szóló döntés előtt állunk, azonban a visszavonhatatlanságtól való páni félelem a mai idők kulturális, ideológiai sajátossága. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy időről időre hallunk olyan sztárpárokról, akik harminc, negyven, ötven év házasság után, sok
esetben életük alkonyához közel döntenek a válás mellett. És bár nem tudjuk, mi áll ilyenkor a háttérben, ezek a hírek is azt sugallják, hogy a tartósnak hitt kötelékek is elértéktelenednek a mai, saját boldogságunkat középpontba állító korban. Nem beszélve arról, hogy míg a konzervatívnak számító európai országokban egyelőre nyomós indok kell az Isten színe előtt kötött egyházi házasság felbontásához, máshol egy szempillantás alatt semmissé tehetőek az örök életre szóló ígéretek.
Érdekes, hogy azokban az országokban, ahol a család fogalma és értéke még nem lett a változó világnézetek martaléka, egyre népszerűbbé válik a házasságkötés és a gyermekvállalás (hazánkban például évről évre csúcsokat dönt a házasságra lépők száma, míg a válások számában csökkenés mutatkozik). Némi reményre ad okot, hogy akadnak még olyanok, akik nem csupán kiskedvenceiknek, tárgyaknak vagy egyéb élettelen dolgoknak és fogalmaknak merik kimondani a boldogító igent. Biztosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb akár társadalmi, akár gazdasági vagy demográfiai szinten súlyos károkat fog okozni a nemzetek alapegységeinek, a családoknak a szándékos bomlasztása – talán pozitív irányú ébredési fordulathoz vezetve az emberiséget.
A cikk a Magyar Nemzet január 29-i számának mellékletében jelent meg.
AKIKNEK SEMMI NEM ELÉG
Nem túlzás kijelenteni, hogy manapság sokkal nehezebb nőnek lenni, mint régen. Bár van szavazati jogunk, dolgozhatunk feleségként és édesanyaként, valamint sikerrel törtünk be számtalan, korábban férfiak uralta területre, mégsem éreztünk még soha a mostanihoz hasonló mértékű megfelelési kényszert. Nincs ez így jól – futhat át az agyunkon minden egyes reggel, amikor a gyors reggeli, a sebtében megivott kávé és valamelyik „hogyan készüljünk el öt perc alatt” című videó nyomán feldobott smink után kilépünk az ajtón.
Köztársasági elnöki jelölés ide vagy oda, valószínűleg sokan nem lennénk most Novák Katalin helyében, aki bár ékes példáját adja a feleség–anya–család–karrier négyes sokszor lehetetlennek tűnő összehangolásának, az utóbbi hetekben mégis támadások sorozata zúdul rá. Hiába lesz ugyanis ő Magyarország első női államfője, hiába örvend kimagasló népszerűségnek szinte minden generációban és hiába bizonyítja sok éve politikai rátermettségét, a balliberális megmondóembereknek mindez nem elég.
Míg korábban azért emelték fel hangjukat, hogy több női politikus ülhessen a parlamentben vagy kerüljön vezető pozícióba, az érvekkel alátámasztott, észszerű igények helyét mostanra a folyamatos elégedetlenség ideológiája vette át.
Ha valaki rászánja magát, hogy összegyűjtse a Novák Katalin jelölésével kapcsolatos, balliberális oldalról elhangzó pozitív és negatív kritikákat, az egyik oszlop jóval magasabb lesz a másiknál – és nem az előbbi. Tulajdonképpen az egyetlen pozitívnak mondható reakció részükről Novák Katalin nemére vonatkozik, ezen kívül azonban minden erejükkel igyekeznek meggyőzni minket, miért nem megfelelő választás a korábbi családokért felelős miniszter személye. Az érvek között szerepel alkalmatlansága (a legtöbbször bárminemű indoklás nélkül), párthűsége (ami a köztársasági elnökök esetében tudjuk, hogy soha, sehol nincs jelen) és a politikai önállóság hiánya, amely miatt nem tudná megfelelően betölteni a közjogi kontrollszerepet. A harcos feministák szerint továbbá az is főben járó bűnnek számít, hogy számára elfogadható, sőt támogatandó az is, ha egy nő a karrierépítés helyett a gyermeknevelést, a családot választja. De ezeknél jóval elrugaszkodottabb kritikákat is hallhatunk, például hogy Novák Katalin jelölése csupán gesztusértékű, valódi súlya nincs, hogy kizárólag azért választották őt, mert Kövér László házelnök nem vállalta a felkérést, valamint hogy Orbán Viktor egy beszédében Katának merte szólítani, miközben a férfi kormánytagokat „mindig teljes keresztnevükön szólítja”. Egyesek szőrszálhasogató módon már azt kérik számon, hogy mikor lesz női miniszterelnöke hazánknak és Orbán Viktor „kegyelmi ajándékaként” hivatkoznak a volt miniszter jelölésére.
Novák Katalin esete csak egy a sok közül, amely azt bizonyítja, hogy a haladó liberálisoknak magasztos céljaik csak addig fontosak, amíg meg nem valósulnak.
Hiszen éppen azáltal alacsonyítják le a szebbik nemet, hogy Novák Katalinról csak annyi pozitívumot tudnak elmondani, hogy nő. Miközben támadásaik nagy része ideológiai alapokon és nem objektív érveken vagy a valóságon alapszik, fröcsögésük lassan odáig fajul, hogy meg sem lepődnénk, ha szemrehányóan feltennék a kérdést: miért nem férfit jelöl a Fidesz–KDNP az államfői pozícióra? Nőként elért eredményeit semmire sem méltatják és állítólag elfogadó és szolidáris mentalitásukkal ellentétben a legkülönbözőbb módokon ócsárolják.
A negatív balliberális össztűz közepette egy másik dilemma is felmerül. Ha Novák Katalin nem, akkor mégis ki lenne a megfelelő jelölt számukra? Meg tudnak-e nevezni akár egyetlen olyan nőt, akit vélt vagy valós érdemei, hivatásában elért eredményei vagy akár személyes jellemvonásai alapján támogatni tudnának? Mert úgy tűnik, manapság már nemhogy az nem számít nekik, hogy valaki nő, de az ember összes meglévő erényét a (sokszor szélsőséges) liberalizmus szűrőjén szitálják át, és jaj annak, aki fennakad az ideológiai rostán.
Novák Katalin lehetne Nobel-díjas, háromszoros olimpiai bajnok, vagy beszélhetne akár száz idegen nyelven is (a jelenlegi négy mellett), valószínűleg soha nem fog tudni megfelelni a magukat az igazság bajnokainak, a haladás képviselőinek, az emberi jogok szószólóinak titulálók csoportjának.
Már csak azért sem, mert neki sokkal több adatott: szerető társ, egy fárasztó munkanap után őt hazaváró gyermekek, a nőkért és a társadalomért, családpolitikai eredményekben is megnyilvánuló erőfeszítések megtétele.
Mi, akik mindezt láttuk, nem is várunk tőle mást, mint hogy az eddig tanúsított tettrekészségével, profizmusával és lelkesedésével őrködjön államunk demokratikus működése felett és szolgálja az egész magyar nemzetet.
A cikk a Magyar Nemzet január 12-i számában jelent meg.
Link: https://magyarnemzet.hu/velemeny/2022/01/amiert-nem-eleg-jo-novak-katalin-a-balliberalisoknak
MŰVÉSZET KÍNPADON
Kialakult egy új reflexünk. Az elsőre abszurdnak, komikusnak tűnő hírek hallatán nem kacagunk fel azonnal, azt gondolva, mennyire jó, hogy ilyen dolgok a valóságban nem léteznek. Már nem nevetünk, sőt mosoly helyett megkeményedett arcvonásaink jelzik, hogy egyre tragikomikusabb a világ, amelyben élünk.
Manapság négyéves gyerekek dönthetnek saját nemátalakító műtétjükről, klasszikus könyveket, meséket, filmeket cenzúráznak vagy írnak át, ha azok nem megfelelő mértékben „érzékenyek”, és bizony már a történelemhamisítástól sem riadnak vissza az elszánt társadalomalakítók. Így fordulhat elő, hogy a Cambridge-i Egyetem régészeti múzeuma új rasszizmusellenes stratégiát fogadott el nemrég, amely gyakorlatilag utat nyitott az európai művészettörténet eltorzításának.
A stratégia részeként jelzésekkel látják el a múzeumban található szobormásolatokat, megmagyarázva azok „fehérségét”. A gipszszobrok fehérsége ugyanis „félrevezető benyomást” kelt az ókori „sokszínűség hiányáról”. Az akcióterv benyújtóinak célja rávilágítani a klasszikus szobrászat szerepére a rasszizmus történetében, amely teória terjesztésére, illetve „tartalmi figyelmeztetések” megtételére az egyetemi oktatók figyelmét is felhívták. És mielőtt azt hinnénk, hogy csupán elszigetelt esetről van szó, Olaszországban nemrég nőjogi aktivisták nyilvánítottak szexistának egy bronzszobrot, mivel annak áttetsző ruhája láthatóvá tette testének vonalait.
Érdemes belegondolni abba, hová jutunk így, hiszen lassan már csak amorf, felismerhetetlen vagy ideológiailag erősen behatárolt alkotások születhetnek majd, ha a művészek minden szélsőséges elvárásnak meg kívánnak felelni.
A szobrokkal kapcsolatos legújabb hóbort is azt bizonyítja, hogy a különböző lobbicsoportok és döntéshozók a szolidaritás köntösében, emberi jogokból font ostorral kényszerítik rá a többséget arra, hogy rendeljék alá magukat azoknak a csoportoknak, amelyeket szerintük éppen elnyomás fenyeget.
Ilyenek például a feketék, a homoszexuálisok vagy a nők, és minél több kategóriába esik valaki, annál nagyobb esélye van a boldogulásra és a fősodor tiszteletének kivívására – érdemeitől függetlenül.
A történelem meghamisítása szintén nem új keletű jelenség. Az érzékenyítő lobbi miatt számos olyan film és sorozat lát napvilágot, amelyekben hamisan ábrázolják a feketék, a nők, a férfiak és a szexuális kisebbségek történelmi szerepét és helyzetét. A Netflix és a nyugati, liberális művészelit futószalagon gyártja az ilyen alkotásokat. Mert a haladáspártiaknak nem elég küzdeniük a rasszizmus és az elnyomás ellen, történelmi megalapozottságot kell találniuk a „gonosz”, heteroszexuális, fehér emberek elleni vádjaikhoz és ellenszenvükhöz. Ha pedig nincs elég muníció, kitalálnak valamit ők maguk, és erőszakkal lenyomják azoknak a társadalmaknak a torkán, amelyeknek van hozzá gyomruk.
De vajon hogy jutottunk idáig? Hogyan lehetséges, hogy az ember már fel sem kapja a fejét a nyilvánvaló hazugságok hallatán? Úgy, hogy a liberalizmus egyik alapja a haladás folytonosságának kényszere. Nincs megállás, nincs nyugvópont.
Az új csak akkor igazán új, ha további újdonságokat indít útjára, az eszme képviselőit a megtorpanástól való örökös félelem és gyanú hajtja előre és készteti a legabszurdabb elméletek és igazságok „kitalálására”.
Csakhogy éppen az ő igazságuk az, amelyik ingatag, hiszen gyurmaként alakítják a tényeket, a történelmet és a valóságot. A legvadabb liberalizmus fundamentuma, hogy nincs igazság, azt csak keresni tudjuk, éppen ezért mindenki véleményét tisztelni kell és el kell fogadni, hangozzék az bármennyire abszurdnak. A liberalizmus követeli, hogy képviselői állapítsák meg, ki az ostoba és ki a bölcs – így válik egy semleges, szabadságot hirdető elv az elnyomás eszközévé és fegyverévé.
Hogy a cambridge-i múzeum milyen adatokkal tervezi igazolni a római és görög szobrok „kínos” fehérségét, azt nem tudjuk, azonban tudatos, bevett kommunikációs eszközeikről érdemes ejteni pár szót. Mint fogalmaztak, szükség van az egyetemen belüli rasszizmus problémájának nyilvános beismerésére.
Beismerés, vezeklés, kárpótlás, bocsánatkérés – a haladás képviselői a bölcsek és okosak meghatározása mellett azt is eldöntik, hogy kik az áldozatok, és pontosan kiknek a bűnei miatt váltak azzá. Nem marad más hátra, mint ideológiai ellenségeiken behajtani a vélt történelmi adósságot, amely csak nyomokban tartalmaz őszinte együttérzést és szolidaritást.
A fentebbi folyamatok arra is rámutatnak, hogy a valóság, a klasszikus formák helyét a szubjektivizmus korszaka veszi át, a modernség ilyesfajta eldurvulása pedig természetszerűen magával hordozza a kultúra hanyatlását is. A kultúra klasszikus fogalmának és tartalmának eltorzítása és haladó gondolkodásba illesztése a társadalom minden területét uralma alá kívánja hajtani. Mindezek után felmerül a kérdés, mennyire kell még felforgatni a világot ahhoz, hogy belássuk: nem vagyunk jobbak ókori őseinknél, csupán nekünk is megvannak korunkhoz tartozó bolondságaink.
A publicisztika megjelent a Magyar nemzet október 30-i számának Lugas című mellékletében, eredeti helyén, online formában a linkre kattintva elérhető.
A NYÁR PARADOXONA
Résnyire nyitottam a szemem, hagytam, hogy arcomra tapasztott kezeim között belopózzon a tűző napsugár. Közel tíz másodpercig tartott, mire megszoktam a fényt – fölöttem, a magasban egymásra hajló ágak mintázatai rajzolódtak ki. A jobb lábfejemen egy hangya szaladt át, mire lesöpörhettem volna, már el is tűnt. Lágy szellő futott végig ott, ahol feküdtem, nem harcoltam a sugarakkal tovább: kezeimet a hasamon összekulcsolva pihentettem.
Minden eddigi nyaramból ilyen, és ehhez hasonló pillanatokat őrzök. Nem tudnék kiemelni egy-egy felejthetetlen emléket – ha voltak is ilyenek, már képtelen lennék felidézni, mikor történtek és miért gondoltam őket maradandóknak. De bármikor felelevenítem az érzést, ahogy lábujjamat a jéghideg víztükörbe mártva az egész testemet elönti a libabőr, ahogy a jéghideg korty egy kánikulai napon végigfut a mellkasomon, vagy a pillanatot, amikor egy langyos esti sétán leszakítom az első édes meggyeket az út menti fákról.
Érzékeink játéka a nyár. Nincs évszak, amely erősebb szimbiózist teremtene az emberrel: beköltözik zsigereinkbe, létéről nem megváltozott mindennapjaink miatt, hanem azok ellenére tudunk, mintegy indoklásaként annak a melankolikus nyugalomnak, amellyel ebben az időszakban napról napra betakarózunk.
Talpam a tűzforró homokba süpped, a murván már lábujjhegyen futok. Egyszer régen darázsba léptem, mégsem szívesen veszek fel papucsot a füves részeken. Az ezerszínű naplementék képe egy nagy egészbe olvad, miközben egyre beljebb lököm magam a vízben.
Azt hiszem, hogy nem a nyár türelmetlen velünk. Mi rohanunk el mellette, nem is sejtve, hogy mennyi mozzanatról maradunk le így, bágyadtan beletörődve megfoghatatlan és mulandó voltába. Pillanatok, amelyek bár gyönyörűek, mégis szinte befogadhatatlanok: azt is mondhatnánk, ez a nyár paradoxona.
Érzékeink játéka a nyár. Hogy ez valóban így van, azt Hamvas Béla A Jóisten uzsonnája című írásának részlete briliánsan érzékelteti. „Júniusban kell enni. Az ember körülbelül fél kiló teljesen érett eperre számítson tizenkét-tizenöt deka porcukrot. Az általános vélemény, hogy a gyümölcsöt és a cukrot legjobb rétegesen elhelyezni és az epret kicsit megtörni, csak azért, mert így bővebb levet ereszt. Mikor ez elkészült, két deci tejfölt kell ráönteni. A mennyiség lehet valamivel több vagy kevesebb, ízlés szerint. A túlzástól tartózkodni kell. Sokan a tejszínt részesítik előnyben, de ezek az emberek az étel lényegét félreértik. A június nem az átható cukor, hanem a gyengéden friss és enyhén savas gyümölcs hónapja. A tejszín alkalmazása tévedés. Később, a hónap végén a szamócához már megengedhető, és vannak, akik a málnához, főként a tejberizshez készített friss málnakompóthoz nem hajlandók mást enni, mint tejszínt. Ez így helyes, de a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez vezet, ezért ilyesmit kerülni kell.”
Amíg gyermek voltam, minden nyár egy örökkévalóságig tartott, azonban most, mint a markomban tartott víz – cseppenként folyik ki kezeim közül, míg az ősz könyörtelen huzata fel nem itatja a maradék sugarakat is. Ha most a mutatóujjam a bőrömhöz nyomom, fehér foltok jelennek meg nyomában, amelyekbe aztán igazán könnyű belefeledkezni.
Fehér foltok a karomon, a friss epreken fehér porcukor. Nem az emlékeimmel őrzöm a nyarat, már nem próbálom erőszakkal dunsztos üvegbe zárni. Csak érzékeim játszadoznak vele, csak zsigereim képesek felidézni az évszak ajándékait. Nem sietek és nem siet a nyár sem, egymás tempójában haladunk. A cipőm orrában megbúvó homokszemek körtánca még ősszel is a fejemben jár.
Reformátusok Lapja online lapszám: https://issuu.com/digireflap/docs/28as_szam
Mandiner-link: https://mandiner.hu/cikk/20210708_a_nyar_paradoxona
AZ ÉS BELEBOTLOTT AZ ÚJ REFORMÁTUS BÁLVÁNYOKBA
„…és ezzel ki is derül, hogy éppen Monostori az, akinek le kellene számolnia saját bálványaival.”
Ritkán kerül a kezembe az Élet és Irodalom című hetilap. Döntésemet nem olyan nehéz megindokolni: az újság címlapján sorakozó, nagybetűs címekből rögtön látja az ember, hogy nagyjából mire számítson. Nemrég azonban – gyakorló reformátusként – mégis megakadt a szemem a címlapon, egy Monostori Tibor által jegyzett cikk címén: Új református bálványok. Nocsak! Kíváncsian kerestem ki a lapban az irományt, hogy megtudjam, mégis milyen bálványokat imádok manapság, tudtomon kívül.
A szerző a cikkében igyekszik a mai reformátusok – általa károsnak vélt – attitűdjeit történelmi folyamatokra és csoportokra visszavezetni, még a látszatát is mellőzve az objektivitásnak, és kerüli (a cikk többi részében olyannyira előnyösnek tartott látásmódként) a református egyház működését az adott politikai és történelmi korszak valósága alapján értékelni.
Monostori Tibor az írása elején infúzióval kezdi csöpögtetni a prekoncepciója alátámasztására szolgáló részleteket, hogy aztán a „nagyívű” történelmi visszatekintés után végre megtudjuk, mit is nevez ő új református bálványnak. Nem csigázom tovább az olvasó kíváncsiságát:
Monostori szerint az állandó, mesterségesen kialakított ellenségkép elleni harc a mi bálványunk, miközben a hősök, a rejtőzködő, elnyomott megmentőink azok az „underground reformátusok”, akik „elszigetelve vagy belső száműzetésbe vonulva, a tudományba menekülve, magánkörökben és -beszélgetésekben próbálják menteni a menthetőt, az ellenségkép elleni küzdelmet bálványozó vezetés okozta károkat”.
Érdemes itt megállni egy pillanatra. Azok a reformátusok, akiket Monostori Tibor a cikk további részében radikálisnak, sőt fundamentalistának bélyegez, valójában azok a keresztények, akik a „nyugatos”, alkalmazkodó, liberalizmusnak behódoló, kifordított dogmák helyett a Biblia örök törvényeihez és hitvallásához ragaszkodnak. A szerző egyébként erre is gondolt, és nem is titkolja, hogy számára az evangélium „hagyományos” értelmezése már elavulttá és meghaladottá vált. Így fogalmaz: „Ha a radikális reformátusok már azonosították az új ellenségképet, vajon mi a bálványimádásuk eszköze? Az nem változott: Isten igéjének öröknek gondolt, de valójában nagyon is korhoz kötött, a XXI. században pedig posztmodernnek tekinthető értelmezése.” Értjük, ugye? A mai radikális (?) reformátusok bálványimádása, hogy ragaszkodnak a Biblia kétezer éves, változatlan útmutatásához. Monostori Tibornak ugyanakkor az már nem jut eszébe, hogy talán éppen azért létezik még ma is kereszténység, mert tanai kétezer év után is érvényesek, sőt mi több, szentek. Ha azokat minden korban, minden uralkodó ideológia hatására átformálták volna, már rég nem lennének a világon keresztények.
Az igazság az, hogy Monostori maga aggat ideológiai jelzőket a református egyházra, ami mindennél jobban mutatja, hogy a vallást csupán egy ideológiai-politikai cél vagy csoport kiszolgálása eszközének tekinti.
A szerző a számára szimpatikus „progresszív keresztény alkotókat” idézve azt mondja, az általa fundamentalistának nevezett reformátusok gondolkodása „a modern gondolkodás mellékterméke, pontosabban a modern gondolkodással szembeni védekező ideológia”.
Vagyis szerinte azok a keresztények, akik nem hajlandók a fősodratú, sokszor szélsőségesen liberális, Biblia-ellenes, Nyugaton dívó fancy egyházak mögé felsorakozni (ezek a szerző szerint a modern, bátor, főként a másságot támogató, haladó egyházak), azok valójában mintegy makacsul védekeznek az elkerülhetetlen modernitás ellen.
Szögezzünk le valamit: amikor a „radikális, fundamentalista” reformátusok megfogalmazzák (pontosabban meg merik fogalmazni) mindazokat a tényezőket, amelyek a keresztény Európára veszélyt jelentenek – ilyen az illegális migráció, az azonos neműek házassága, az LMBTQ-csoportok lobbitevékenysége, a szélsőséges abortuszliberalizáció –, akkor nem holmi ellenségképeket kreálnak fennmaradásuk érdekében, hanem egészen egyszerűen kiállnak a Biblia öröktől fogva érvényes törvényei mellett.
Ezzel szemben a szerző abba a langymeleg álomba ringatja magát, hogy a református egyháznak holmi pipogya, ideológiailag formálható, megfélemlíthető és megalkuvó, akármihez alkalmazkodó, értelmiségi hobbikörnek kellene lennie, és ezzel ki is derül, hogy éppen Monostori az, akinek le kellene számolnia saját bálványaival.
Mikor jutunk el végre oda, hogy elfogadjuk (mert mégiscsak ez lenne a hit alapja) az igét, és nem akarjuk azt „a Szentírás gazdag értelmezési hagyománya” alapján megfogni? Mikor jutunk el oda, hogy az igen igent, a nem nemet jelent, és elfogadjuk, hogy ha a korok változnak is, az örök igazságok, az evangélium sohasem? Ha Monostori Tibort elriasztják a „magukra egyszerű evangéliumi keresztényként hivatkozó radikális reformátusok”, akkor jobb lesz, ha megalapítja saját felekezetét, egy vallást a neki kedves ideológia mentén, amely bármit belemagyarázhat a Szentírásba annak „gazdag értelmezési kerete miatt”. Tegyük hozzá, a Bibliának valóban gazdag az értelmezési kerete, csakhogy egyáltalán nem olyan módon, ahogy Monostori és a hozzá hasonló elveket vallók azt gondolják. Amit ők képviselnek, annak sajnos nem sok köze van a kereszténységhez.
A szerző még indít egy támadást Szilvay Gergely A genderelmélet kritikája című könyve ellen is, amelyben a genderlobbi általánosan hangoztatott frázisaival operál, mint például: ellenkező neműek kapcsolatában felnövekvő gyermekek is szenvedhetnek károkat, majd
a gondolatsor végén az általa példának tekintett, a református gyülekezeteket belülről jól ismerő (sic!) György Andrea Szingliszótárából olvashatunk idézetet, már-már egy kevésbé színvonalas női blog olvasójának érezve magunkat.
Monostori az írása végén még megpróbálja ellopni a normalitás fogalmát, amikor azt mondja, reménykedik, hogy a jövőben a normalitás hangvétele lesz az uralkodó, „ha a fundamentalista oldalon nem is, de a konzervatívon igen”. Látható, hogy a szerző mind a normalitás, mind a konzervativizmus fogalma környékén a sötétben tapogatózik, de anélkül, hogy útmutatást nyújtanánk neki, hadd idézzem Székely János (radikális? fundamentalista?) katolikus püspök szavait: „Az evangélium nem modern, nem is konzervatív, hanem örök.”
A cikk a Magyar Nemzetben jelent meg május 31-én, online a linkre kattintva olvasható.
Mandiner link: https://mandiner.hu/cikk/20210531_kincses_krisztina_velemeny_balvanyok
A KISISKOLÁSOKAT TÁMADNÁ AZ LMBTQ-LOBBI
Általános iskolásokat nevelnének az LMBTQ-ideológia alapján különböző liberális szervezetek – a minap megjelent hír önmagában nem új keletű, mégis, érdemes elgondolkodni, hogy milyen küldetéstudat állhat a legfiatalabbakat célzó érzékenyítő kampányok mögött.
A Demokratikus Nevelésért és Tanulásért Közhasznú Egyesület pedagógusokat, illetve más, kisiskolás korú fiatalokkal foglalkozó szakembereket igyekszik rávenni, hogy tanórákon ismertessék meg az LMBTQ-ideológiát. Azt javasolják, hogy ehhez elsősorban a Meseország mindenkié című mesekönyvet és az ahhoz készült foglalkozásterveket, óravázlatokat használják fel. Helyben vagyunk: a híres-hírhedt mesekönyv, a gyermekérzékenyítés kézikönyvéül is szolgáló Meseország mindenkié a liberális szervezetek szerint tökéletes eszköz arra, hogy támogassa a „véleményüket felvállaló, önmagukért és másokért kiálló állampolgárok nevelését”.
Az már rejtély, hogy a „vélemény felvállalásától” miként jutunk el odáig, hogy azt az oktatási rendszerbe ágyazva még nem kialakult identitású és gondolkodásmódú fiataloknak tényként, sőt mi több, tananyagként adagolják. Ugyanis ezen szervezetek nem titkolt célja, hogy olyan fogalmakkal ismertessék meg az óvodás és iskoláskorú gyermekeket, mint a homofóbia, a hetero-, a bi- és a homoszexualitás, a transzneműség, a transzvesztita, a nemi identitás, a nemi orientáció, illetve a coming out. Ennek a lobbitevékenységnek volt az egyik legnagyobb port kavaró lépése a Labrisz Leszbikus Egyesület által kiadott Meseország mindenkié című „mesekönyv”, amely a legkisebb korosztály politikai (!) és szexuális ideológiai érzékenyítésére szolgál, és amelyben kilenc szerző ismert meséket kifacsarva többek között meleg, leszbikus és transznemű mesehősöket ábrázol. A kötetben a transzgender nemváltásokat megjelenítő mesék mellett homoszexuális esküvőt és házasságot bemutató történetek is helyet kaptak.
A Demokratikus Nevelésért és Tanulásért Közhasznú Egyesület Mesés óratervekről szóló levele azonban rámutat egy sokkal nagyobb problémára, amelyről igen kevés szó esik. Mint írják, „olyan szakemberekhez fordulnak, akik gyerekcsoportokkal, fiatalokkal foglalkoznak, például pedagógusok, pszichológusok, iskolai szociális munkások, hitoktatók, ifjúsági segítők stb”.
Manapság a pszichológus- és tanártársadalom olyan mértékű megosztottságát tapasztaljuk, amelynek legnagyobb vesztesei azok a fiatalok, akik életkorukból adódóan az egyik legbefolyásolhatóbb társadalmi réteget jelentik. (Hogy egy hitoktató, ha vallását, hitét és munkáját komolyan veszi, miként jut oda, hogy genderérzékenyítést folytasson, már egy másik kérdés…)
Nem titok, hogy a nyugatos, liberális kánonba be nem tagozódó, két lábbal a földön járó, józan ésszel, a biológiát figyelembe véve gondolkozó szakemberek napjainkban kisebbségben vannak az agresszív érzékenyítést, a másság erőszakos elfogadását hirdető társaikhoz képest. A kiközösítés, szakmai reputációjuk rontása egyenes következménye álláspontjuk felvállalásának, ami mára odáig vezetett, hogy sokszor a pszichológusok, tanárok és egyéb szakemberek inkább meg sem nyilvánulnak ezekben a megosztó kérdésekben, a különböző megkeresésekre szabadkozva teszik le a telefont (tisztelet a néhány kivételnek).
És hogy végül mi marad? Szivárványos zászlók az óvodában, a hagyományos értékekre épülő mesék és tananyagok fokozatos kiszorítása, a másként gondolkodók erőszakos elnyomása, nevetségessé tétele. A tolerancia és kisebbség zsarnoksága már iskoláink ajtaján kopogtat, a véleményformálás itt már nem elég. Nagy szükség lenne azokra a szakmabeliekre, akik rámutatnak a manapság szélsőségekig fajuló érzékenyítés veszélyeire, de legfőképpen annak hosszú távú hatásaira.
A cikk a Magyar Nemzet online felületén jelent meg, a linkre kattintva olvasható.
Mandineren ITT elérhető.
A FEMINIZMUS KUDARCAI
Eltökélt, kihívó szempárral találom szembe magam, amint a villamos döccenve a megállóba ér. A plakát szinte egészét ennek a céltudatos hölgynek az arca foglalja el; műszempillái sűrű erdőként meredezve veszik körbe tekintetét. Erős, piros rúzst visel, arcát hullámos, sötétbarna haj keretezi.
Függőlegesen lefelé, a plakát tetejétől az aljáig vastag, fehér betűkkel egy weboldal neve fut, alul pedig egy mondat, amely még a bizonytalankodók számára is egyértelművé teszi az üzenetet: „Találd meg a tökéletes sugar partnert.” Hitetlenkedő mosolyom hamar szörnyülködő grimasszá torzul, mire elhagyjuk a megállót. Szóval a sugar daddy után itt a sugar partner. Végül is – mondhatnánk – a partner szó valamiféle előrelépést színlel a nemek egyenlősége felé, a gazdag, főként idős férfiak „támogatására” és pénzére apelláló párkereső helyett.
Azonban a helyzet valójában szörnyű. Miközben a feminista mozgalmak folyamatos, agresszív, de javarészt látszólagos tettekben és hangzatos jelszavakban kimerülő küzdelmet folytatnak a nemek egyenlőségéért, a nők helyzetére, sokszor kiszolgáltatottságára támaszkodó cégek és applikációk virágkorát éljük. Így fordulhat elő, hogy a beköltözős műsorban szexuális tárgyként kezelik az ezzel egyébként teljesen egyetértő nőket vagy hogy a luxusfeleségek életébe pillantva számtalan nő akar hasonló életet, mit sem sejtve arról, hogy mi rejtőzik a csillogás mögött.
Azért jobb, ha néhány kérdést fölteszünk a jelenség kapcsán, akármennyire is kezdünk hozzászokni, hogy a liberálfeminista véleményterror a valódi, létező problémák helyett folyamatosan a hagyományos értékeket, a normalitásból és biológiából fakadó egyértelműségeket támadja.
A rengeteg családellenes törekvés mellett a nemek egyenlőségéért küzdő mozgalmak miért nem szólalnak fel például a nők egyértelmű kihasználására építkező „társkereső” oldalakkal szemben? Ugyanezek a mozgalmak miért a különböző LMBTQ-csoportok jogainak szélsőséges kiterjesztésén fáradoznak, mikor szemmel láthatóan még a női nemet érintő alapvető problémákat sem sikerült megoldaniuk? Ha a feminista mozgalmak szerint egyedül a nő döntése, hogy mit kezd az életével – amelybe beletartozik, hogy sugar daddyt vagy sugar partnert keres magának –, akkor az, akinek legnagyobb vágya, hogy családanya legyen, miért támadást, megvetést és lenézést kap válaszul?
Az igazság az, hogy miközben a nőket magasztaló (sokszor szélsőségesen férfiellenes) Instagram-posztok, reklámok és önsegítő kiadványok tömkelege áraszt el minket nap mint nap, az alapvető mentalitásbeli problémák ugyanúgy velünk élnek, csupán a XXI. század korszellemére adaptálva. A jól hangzó, „nyugatos” szlogenek pedig üres, félrevezető, a valódi problémákat szőnyeg alá söprő próbálkozások csupán. Aki valóban fontosnak tartja a nők és a nőiség szélsőségektől mentes kibontakozását, az nem dőlhet be ennek az ócska, felszínes propagandának, amikor a húsba vágó valóság nap mint nap beleröhög az arcunkba.
A körúton végigvillamosozva még jó néhányszor szembetalálkoztam a milliomosok karjaiba (vagy inkább luxusautóiba) vágyó hölgy képével, aki vélhetően még jó néhány hétig fogja szuggesztív tekintetével csábítgatni az arra kaphatókat egy könnyebb, ám annál hamisabb út felé.
Az írás a Magyar Nemzet május 12-i számában jelent meg, valamint a lap online felületén.
Mandineren ITT olvasható.
SÉTA
„Csak úgy” nem lehet sétára menni. A sétának ugyanis külön misztériuma van; nem arról szól, nagyon nem, hogy akkor én most „kiszellőztetem a fejemet”, vagy „járok egyet”, esetleg „egészségügyi sétára indulok”. Egy valódi séta során az ember mindig többé válik annál, mint aki előtte volt. Legalábbis más lesz. Ha pedig mégsem, akkor kár volt egyáltalán elindulnia. Elpazarolt idő. Levegőzni a gangon is lehet.
Legújabb publicisztikám a Reformátusok Lapja legfrissebb számában olvasható. Link:https://issuu.com/digireflap/docs/2021_13szam
