AZ OKÉ, HOGY NŐ VAGY, DE ALKALMASNAK IS KÉNE LENNI…

A minap a Facebook-hírfolyam monoton görgetése közben egyszer csak Donáth Anna képe sunnyogott elém. Elgondolkodtam – vajon milyen oldalt sikerült véletlenül belájkolnom már megint, hogy súlyos arcába ily direkt módon bele kellett ütköznöm.

De csak egy hirdetés volt. Megosztom a tartalmát a Kedves Olvasóval, no nem mintha szadista volnék, de érdekes szöveg, főként annak fényében, hogy a momentumos hölgyeményt épp a napokban jelölték az év EP-képviselője díjra, legjobb közösségi médiahasználó kategóriában:

Ma a magyar politikából egy férfiklubot látnak a magyar nők. A parlamentbe bekerült nők számát tekintve Magyarország Európában sereghajtó, a világranglistán pedig az óceániai Palauval osztozik a 150. helyen. Ennek nem kell így lennie! Hiszem, hogy rengeteg nő vállal szerepet a közéletben, ha erős női politikusok példáját láthatja. Állj ki magadért, álljunk ki egymásért! Az erős Magyarországhoz erős nők kellenek.

Ellenzéki politikusnőink nagy részének megszólalásait, akcióit és szerepléseit figyelve az a benyomásunk támadhat, hogy ha a női politikusok ilyenek, akkor inkább nem akarunk belőlük egyet sem. Nemzetközi színtéren történő akcióik, zsé-kategóriás MTVA-székházas színészkedésük, parlamenti, közösségi médiás szerepléseik láttán sajnos jó néhányan az egész női nem nevében érzünk konstans szégyenérzetet miattuk. (Gondoljunk csak Kunhalmi ajtós incidensére, vagy hogy a minap szemrebbenés nélkül Gyulázta le Nyírő Józsefet, hogy Cseh Katalin és Donáth Anna az EP-ben palástolni sem tudják Magyarországot gyalázó képviselőtársuk szavai iránt érzett szimpátiájukat, hogy olyan nők akarnának kormányozni, akik alapvető nyelvtani szabályokkal sincsenek tisztában és akik vélhetően sohase gondolkodtak el azon, milyen a politikushoz és az Országházhoz illő viselkedés. Hogy Bangóné patkányozásáról már ne is beszéljünk.)

Születhet valaki nőnek, de ettől még nem válik automatikusan alkalmassá az általa áhított pozícióra. Csak azért ne legyenek nők a parlamentben, hogy elmondhassuk: lám, nálunk mennyire rendben van minden ilyen téren!

Az alkalmasság, a szaktudás, a politikushoz méltó(!) attitűd mind felette kell hogy álljanak a nemi kérdéseknek, mindenkor.

Érdekes továbbá az is, hogy az amúgy fröcsögő, sokszor férfiakat is megszégyenítő módon gyalázkodni képes nőnemű egyedek, ha jogaikról van szó, milyen ájtatos képpel tudják sajnáltatni magukat.

Szeretném üzenni az összes, magát haladó, erős, független, 21. századi nőnek tituláló személynek, hogy sajnos baromira nem elég pusztán az, hogy nők vagyunk. Nem illet meg ezért minket semmi jobban, mint egy férfit, semmi nem jár automatikusan azért, mert nők vagyunk.

Nem tisztelnek ezért minket jobban, ha a tiszteletért nem dolgozunk meg, és nem jár kitüntetett figyelem sem számunkra csak úgy.

Hogy a Momentum kedvenc politikusát, Gyurcsány Ferencet idézzem: „Az Ember érdekel. Ahogy van. A többi mehet a pokolra”.

Tulajdonképpen egy kezem is sok, hogy megszámoljam, hány olyan női politikus van a magyar politikai színtéren jelenleg, akire joggal lehetünk büszkék, de – talán nem véletlenül – szinte egyikük sem az ellenzéki térfelet erősíti. Szóval, még ha első helyen is szerepelnénk a „női kvóta listán”, semmit sem érne, ha ezzel párhuzamosan a parlament nem kellően rátermett képviselők sokaságával lenne tele.

Hiszem, hogy rengeteg nő vállal szerepet a közéletben, ha erős női politikusok példáját láthatja – írja Donáth Anna, aki valójában sajnos nemigen lehetne büszke képviselője a kategóriának, melybe saját magát sorolta. Az EP-ben hőbörögni bárki tud: nem az az erős nő, aki feminista és nemzetgyűlölő lózungokkal próbál operálni időről időre érdemleges üzenetek híján, hanem, mondjuk, aki két-három gyereket nevel, családjában helyt áll és e mellett 0-24-ben a haza ügyét viszi. Bár a momentumos lányok az utóbbi kritériumok hallatán biztosan sikoltozva rohannak ki a világból… Az erős Magyarországhoz erős nők kellenek – tromfol rá mondandójára a hirdetés végén Donáth, aki két hazaárulás között azért mindenféle női lobbihoz nagyon szívesen használja fel országunk nevét.

Egy erős Magyarországhoz erős nők – és férfiak kellenek. Ketten, együtt.

Halálosan unalmasak a tartalom nélküli sápítozások, a valódi, 21. századi problémákról történő figyelemelterelés.

Hogy a nők alanyi jogon követelnek minden olyan dolgot, mely lassan jócskán meghaladja az észszerűség és sokszor sajnos személyes képességeik határát is.

Donáth Anna, Cseh Katalin, Kunhalmi, Bangóné, Vadai, Gy. Németh, Bősz, Szél és még sokan mások pedig továbbra is úgy állnak majd előttünk, mint rossz példák: általuk mindig fogjuk tudni, milyen nők nem akarunk lenni sosem.

Az eredei írás a VASÁRNAP.HU-N jelent meg 2020. február 15-én.

Continue Reading

Erkölcsi tévutak az egyetemes moralitás köntösében

Az utóbbi hetekben két olyan esetre is felfigyelhettünk a médiában, amelyek során középiskolás diákok a tanóra keretében inzultálták tanáraikat. Ez „csupán” két eset volt, azonban vélhetően ennél jóval több hasonló történés rejtve marad. Barkóczi Balázs, a DK szóvivője a tanárbántalmazások kapcsán úgy nyilatkozott, „az iskolák nem börtönök, tehát a gyerek, még hogyha elkövető is, valahol áldozat. Áldozata ennek az iskolarendszernek, a lerohasztott iskolarendszernek (…)”.

Itt most meg kell állnunk egy pillanatra, no nem azért, hogy hangot adjunk magától értetődő(?) felháborodásunknak, hanem hogy leszögezzük: a DK szóvivője nem tett mást, mint tankönyvbe illő módon mutatta be a baloldali, minden helyzetben az áldozatot kereső, bűntudatkeltésre építő gondolkodásmódot. Állam és nép, férfi és nő, elnyomók és elnyomottak, kizsákmányolók és kizsákmányoltak. A bibi jelen esetben ott csúszik a képletükbe, hogy

ha valaki egy embertársát bántalmazza, ott nem lehet csak áldozatokról beszélni.

(Megfigyelhetjük, milyen szépen bukik bele a ballib oldal a magyarázkodásba: bűnösről nem, rossz iskolarendszerről és csúnya kormányról annál inkább beszélnek, miközben a tanárokat és a diákokat egyaránt védelmükbe kívánják venni).

Ha jobban belegondolunk, ezzel a logikával gyakorlatilag bármilyen bűntett (erőszak, inzultálás, lopás, rablás, gyújtogatás, gyilkosság stb.) elkövetője morálisan felmenthető, hiszen minden, amit tesz, kizárólag annak a Nagy Egésznek a hibája (vagyis elnyomó, gonosz autoriter rendszerünké), amely a nem megfelelő működés miatt „kitermeli” a bűnelkövetőket. Ugyan már!

Hiába hódítgat századunkban a relativizmus lelkiismeret kiiktatására törekvő mechanizmusa, objektív jó és objektív rossz márpedig létezik. Ez nem az elfogadáson múlik, így nem is képezheti vita tárgyát: emberi mivoltunk velejárója a jó és rossz felismerése, érzékelése.

Annak az abszurd és paradox helyzetnek a szemlélői vagyunk, amelyben a liberális politika a moralitást mint uralkodó eszmét a relativizmus, valamint igencsak sajátos erkölcsi elvei mentén mindenek fölé emeli, miközben nemet mond mindenfajta ordítóan reális és józan ítéletre.

Szemekre és fülekre tapasztott kezekkel mantrázzák a hatalmi törekvéseiknek leginkább megfelelő jelszavakat: az igazságot hazugságnak, az abnormálist normálisnak láttatják, így szépen lassan maguk is elhiszik, hogy a káoszon és züllöttségen kívül máshová is vezethet e kóros csapongás.

A baj csak az, hogy a lelkiismeret és bűnérzet nem kiiktatható. Tiltakozhatunk, elnyomhatjuk, sőt lázadozhatunk is ellene, de megszüntetni nem tudjuk – ez egyáltalán nem „valami keresztény dolog”, mely alól az ateisták, a vallás nélküliek vagy bárki más felmenthetné magát. Ott van ez mindünkben.

Ezért aztán őszintén elbeszélgetnék azokkal, akik a tanárbántalmazásokról készült felvételeket látva az erőszakos, tanárokra kezet emelő, őket megalázó gimnazistákat az áldozat szerepében vélik felfedezni.

Miközben egyébként a „csínytevő” diákok osztálytársai mindkét videóban jól hallhatóan röhögnek a helyzeten, sőt, tovább hergelik a tanárra kezet emelő társukat.

Hol van az ember az embertelenségben? Egy olyan korban, ahol állítólag napról napra „tökéletesebbek vagyunk”, mi marad majd meg, ha szépen lassan mindent levetkőzünk? Ne hagyjuk, hogy félrevezessenek és ne maradjunk némák, elfogadva az erkölcsi relativizmus egyetemes moralitásba bújtatott fertőjét.

Nem szégyen megbotránkozni, nem szégyen megszólalni – megmutatja emberségünket egy hamis ember- és áldozatképpel rendelkező korban.

Aki tanárára kezet emel – sem morálisan, sem jogilag nem felmenthető. S még akkor is, ha szociokulturális közegünk erős hatást gyakorol ránk, tetteinkért, magatartásunkért és döntéseinkért csakis mi vagyunk felelősek. Nem az állam, nem Orbán Viktor és nem az iskolarendszer. Ha pedig ezt beláttuk, elkezdhetünk azon is dilemmázni, vajon miért törődünk bele, hogy bármi fajta kisebbség a többségi társadalom elnyomójává váljon.

Az eredeti írás a VASÁRAP.HU-n jelent meg 2020. február 8-án.

Continue Reading

PSSZT!

Különös érzés fog el, amikor a városban járva elkapom a kávézók teraszán trécselők, vagy a járműveken összezsúfolódók eszmecseréjét a politikáról. Mert hát, politika létezik, tudjuk mind, körülvesz, de néha meg úgy tűnik, ez is csak valami olyasmi, amit az újságokban, a közösségi oldalakon olvasunk, vagy a képernyőkön látunk, közvetett módon. Megfoghatatlan, és csak olykor-olykor hiteti el velünk létezését. Így amikor a minap elhaladtam két, ebéd utáni kávéját szürcsölő férfi mellett és elkaptam egy egyértelműen politikai félmondatot, hátrapillantottam. Hátrapillantottam csupán, holott legszívesebben odarohantam volna hozzájuk és tenyeremet a szájukra tapasztva súgtam volna a fülükbe: psszt!, hát nem tudjátok, hogy tilos beszélni az elképzelt valóságunkról? Tovább menve úgy éreztem magam, olyan megilletődve, mint aki szerelmesek meghitt nászát hallja meg véletlenül a vékony falakon át; politika, te társadalmak mocskos, titkos szeretője.

Continue Reading