Eleinte romantikus meghatottsággal töltött el, amikor a szomorkás lakótelepi háztömbök között felhangzott a nyolcórai taps, megköszönve az egészségügyi dolgozók és mindazok munkáját, akik a koronavírus-járvány elleni nehéz küzdelemben helytállnak értünk.

Én csak Béla bácsinak hívom. Pedig azt se tudom, férfi-e vagy nő. Az életkoráról? Fogalmam sincs. Béla bácsi, a lakótelep önjelölt megváltója. Először csupán egy kisteljesítményű masinából játszotta le a Szállj, szállj sólyom szárnyán refrénű közismert magyar slágert, mintegy jólesően elnyújtva az erkélyeken összegyűlő és egyként érző sokaság közös pillanatát. De túlságosan előreszaladtam.

Szóval a kezdetben szolid és rövid taps a kijárási tilalom márciusi bevezetése után napról napra erőteljesebb lett, hossza és intenzitása az emberek kétségbeesésével egyenes arányban nőtt. Először mindössze néhány fütty meg kósza kurjongatás vegyült bele; igazán semmi zavaró. És akkor jött a Béla.

Mint már mondtam, Béla elsőként bevetett hangszórója nem ontotta úgy igazán a hangot – de ebbe ő egyáltalán nem törődött bele.

Hamar profi sztereó hangszóróra váltott, és a három percig tartó köszönetnyilvánítás tízpercesre dagadt – Béla bácsi ugyanis számos olyan magyar slágerre bukkant a „zinterneten”, ami, hát, amacskarúgjameg! – éppen a mi jelenlegi nyomorúságos, bezárt helyzetünkre illik. A dolog végül odáig fajult, hogy ma, ezen a májusi napon, amikor ezt az írást fogalmazom, a Béla bácsi szabadságvágyunkat kifejező zeneszámaival megtoldott este nyolcas taps már kereken húsz percen át tart. A stílusban, műfajban és kifejezésmódban egymástól teljesen eltérő zenék olyan hangerővel szólnak, hogy a relaxáló fürdődből bosszankodva ugrasz ki, a filmedet dühödten állítod meg, a beszélgetést félbehagyod, a füledet bedugod, s mikor kimész Anyádhoz a nappaliba, egymásra néztek, és lemondóan csak annyit mondotok: …de inkább nem is idézem, mit szoktunk mondani ilyenkor.

Úgy képzelem, Béla bácsi egész álló nap az este nyolc órát várja, mint koronavírus-járványban a fény, aki az embereket boldogsággal, önmagát pedig mélységes elégedettséggel ajándékozza meg. S hogy én mit gondolok?

Mielőtt bárki is gonosznak tartana, leszögezem, hogy az első pár hétben büszkén gyarapítottam az aktív tapsolók táborát. Később azonban egyre kevésbé tudtam azonosulni Béla bácsi törekvéseivel.

K. Krisztina, kerületi lakos, T. J. mint „túlcsorduló jóakarat” Béla kiábrándult ex-szimpatizánsa.

Így csusszanunk át az empátiából a giccsbe, a giccsből a fásult közönybe. Pedig a hétköznapi giccsnél kevés rosszabb dolog van. És elhasználódik a Nélküled, a ritkaság gyakorisággá, a csoda unalmassá válik.

De hát Béla bácsi csak jót akar! – mondanák erre azok, akik minden este kitartóan integetnek lámpásnak használt telefonjaikkal az erkélyen állva. Mert sok Béla bácsi van ám a kerületben. És persze sok gyerek, aki minden este a Pázsitos-diszkót várja. De talán még többen vagyunk mi, akik türelmesen és csendesen, a közösségi érzelmek megerőszakolásának forró vágya nélkül, inkább a magunk tempójában és módján várnánk, hogy vége legyen. Morzsolunk el egy-egy imát. Az egészségügyi dolgozókért és sokakért. És most már a Béla bácsiért is. Aki biztosan bele fog roppani, ha többé már nem lesz rá szükség.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. május 16-án.

Úgy éreztem magam, mint aki épp egy felfedezésre váró földrészen teszi meg legelső lépéseit. A több napja tartó kényszerű otthonmaradás után már a szokásos, boltba vezető séta gondolatára is valósággal repestem az örömtől. Ólomsúllyal ránk nehezedő felismerés: akkor kezdjük igazán értékelni az élet apró örömeit, amikor már megfosztattunk tőlük. Kiváltképp így van ez belénk ivódott szokásainkkal (de erről majd máskor).

A bolthoz vezető út egy kis parkon vezet át, amelyet a környező panelekben lakók általában kutyasétáltatásra használnak. Bármikor jár arra az ember, biztos lehet benne, hogy néhány beszélgető, kutyáját sétáltató nyugdíjasba botlik, akik mellett munkába rohanva a legtöbb esetben enyhe bosszúsággal haladunk el, mert éppen a járda kellős közepén kell megbeszélniük, hogyan sikerült a kis blöki hatodik hályogműtétje, miközben mi a tíz méter hosszan kiengedett pórázok között folytatunk Mission Impossible-féle lézerlabirintus-harcot.  

Az utcára lépve rögtön eszembe jutott, hogy már-már hiányozni fog a sok idős néni és bácsi megszokott trécselése, de hamar jött az ocsúdás pillanata, korai nosztalgiámat nyomban röhejessé téve. A parkon áthaladva ugyanis egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, vagyis a megszokotthoz képest rekordszámú nyugdíjas sétáltatta kutyáit és beszélgetett egy nagy csoportba verődve. Vélhetően úgy gondolták, a belvárosból csak nem villamosozik ki egy külső kerületbe az a fránya koronavírus, hát mit aggasszuk mi itt magunkat!

A bolt aztán szintén telis-tele volt hatalmas gurulós szatyrokkal szlalomozó, türelmetlenül manőverező nyugdíjassal, én meg azon gondolkodtam, hogy most akkor mit értettem félre a hivatalos tájékoztatásból, amiért azt gondolom, nem idős emberekkel kellene tele lennie az üzleteknek (igaz, másokkal sem…).

Több hírportál is közzétette azokat a képeket, amelyeken többségében idős emberek a tömegközlekedési eszközök első üléseit lezáró szalagon átbújva, a figyelmeztetésre fittyet hányva ülnek le megszokott helyeikre. Mert az nekik jár, mert attól senki nem lesz koronavírusos, ha ők oda márpedig leülnek. Számos ismerősöm boltokban tapasztalt negatív élményeit olvasom nap mint nap hitetlenkedve, amelyek arról számolnak be, hogy a nyugdíjasok veszekedve, lökdösődve próbálnak előre jutni a kasszáknál, és úgymond „parancsolgatnak” a többi vásárlónak, például, hogy engedjék őket előre.

Az igazság az, hogy a nyugdíjasokat korukból kifolyólag megillető tisztelet hamar értékét veszíti, ha alapvető hatósági, közösségi és illemszabályokat képtelenek betartani. Például hogy a hozzátartozói segítség hiányában történő vásárláson, kutyasétáltatáson, legfontosabb elintéznivalókon kívül maradjanak otthon, mert most ennek van az ideje. És jogosan néznek rájuk szúrós szemmel, amikor a parkban összegyűlve beszélgetnek, vagy versenyt gurulnak a boltban a tojásért. Mert sajnos – talán éppen korukból kifolyólag – úgy tűnik nem hajlandók tudomásul venni, hogy mekkora veszélynek teszik ki magukat, ha felelőtlenül járkálnak ide-oda, miközben a társadalom éppen őket igyekszik a leginkább óvni. A nyugdíjas-sztereotípiák igazolása nem éppen a legjobb fegyver koronavírus idején…

De vajon mi lehet az oka az idősek körében tapasztalható viselkedésnek? A járványügyi kommunikáció nem szólítja meg őket megfelelően? Vagy a társadalom többi korcsoportjához képest gyengének és elesettnek érzik magukat, amelyet ezzel a fajta viselkedéssel kompenzálnak? Esetleg nincsen mellettük egy olyan, valamire való fiatal, aki segítené őket ügyes-bajos dolgaik intézésében? Vajon az egyházak nem nyújtanak elegendő szellemi-lelki támogatást az idősek irányába? Vagy egyszerűen csak erősen él bennük még a kommunizmus ügyeskedésre és leleményességre épülő rendszerének emlékképe? A szabadságuk korlátozásaként élik meg a hatóságok utasításait? Nem tudhatjuk.

Mindenesetre megnyugtató, hogy bőven akadnak kivételek: ők nem küzdenek a boltokban és nem másznak be a buszok és villamosok lezárt üléseire, hanem otthon pihennek, várnak, türelemmel. A kényszerű karantén mindenkiből mást hoz ki, így a legtöbb, amit tehetünk, hogy a tőlünk telhető legnagyobb mértékben igyekszünk elnézőek és empatikusak lenni egymással.

Ha a járvány véget ér, számos pozitív, de talán még több negatív tanulság levonása következik majd a gazdasági, politikai és társadalmi vetület mellett saját emberségünket illetően is. A felelőtlenül viselkedő idős embereken túl ugyanis a járdára csulázó, arcunkba prüszkölő, „törvény felett álló”, pofátlanul raktározó, világvégét vizionáló, pánikkeltésből hasznot húzó, politikai gyűlöletkeltéssel operáló embertársainkat nem lesz az a COVID-19, amely eltakarná.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. március 18-án.