Muslincák fuldokolnak a poharamban,
minden korttyal közelebb a halál.
A fehér rózsák sem maradnak fehérek,
tűzfalak között kergetőzünk.
TÁNCOLNI KÖRBE
Csak egy pillanatra akadt meg a levegővétel, amikor méreg-szavaid kéjesen megforgattad bennem. Ti mind az én poklomban élősködtök – ne csodálkozzatok hát, ha néha kilök magából titeket, mint az epét. Annyira fázom. Keresem az anyai testet, ahová egy kis időre visszakuporodhatnék. Most pedig ölj meg, űzz ki magadból, szívj ki mint a mérget őrjítő magányodból. Őrületesen nagy öröm megszabadulni tőlem. Lábamnál a víz körbe-körbe táncol a fekete mélységbe.
VISSZASZÁMLÁLÁS
Így ülök ott lent, monoton csempe-magányban, várva a két megállóm, földalattival. Körülöttem piros kijelzők számolnak vissza; a világból tikktakkolják ki azt, aki néma táncukon mereng. Oldalra nézek; egy plakát gúnyolódva kérdi, „hol szorít a cipő?” – alatta a játékszabály, de elolvasni már nincs időm. Ahol tévedek, ott időzített bomba vár. Megtalálod-e a kulcsot hozzánk, mielőtt ránk kacag a visszafordíthatatlan?
CSAK JÁTÉKAI VAGYUNK
Csak játékai vagyunk a Nagy Egésznek, mely néha engedi, hogy elhiggyük, azok vagyunk, amik sosem lehetünk. Egyszer hallgat, máskor szörnyülködve pöcköli szikráit mulandó javainkra. Gyertyát a sötétben szoktunk gyújtani, így hát még drasztikusabb a kép szimbolikája: a komikusan ható, élő fáklyák halálos komolysággal sarkallnak alázatra, fényes nappal sikongatnak felénk: ébredj ember és hagyd el már hiábavalóságaid! Csak játékai vagyunk a Nagy Egésznek.
A képen a Las Vegas-i Cosmopolitan szálloda-kaszínó tűzesete 2015. július 25-én. Fotó: Justin Michael, Facebook.
Nathaniel Hawthorne: A skarlátbetű
„Hiszen a legmúlandóbbak éppen azok a jellemvonások, amelyek egy emberi lélek szépségét megadják. A természet az emberi romot nem ruházza fel új szépséggel, mint ahogy a ledőlt falakat repkénnyel és virággal díszíti.”
/Nathaniel Hawthorne: A skarlátbetű/
Oriana Fallaci: Ha meghal a Nap
„És akkor megértettem, hogy ez nem közöny volt bennük, nem ridegség volt. Még csak nem is szemérem: az élet egyfajta elfogadása. Mert csak az élet elfogadásával lehet elfogadni a halált, és a halált el kell fogadni, bárhogyan is jön, bármelyik pillanatban jön is, a halál része az életnek, a halál az ár, amit az életért fizetünk, és siránkozni ezen gyerekes dolog. Gyengékhez méltó. És irracionális emberekhez. Öregekhez. És jó emberekhez méltó, ha akarod, de a jövőnek nincs szüksége jó emberekre, akik megvásárolnak egy fát, hogy ki ne vágják (…).”
/Oriana Fallaci: Ha meghal a Nap/