Kategóriába helyeztelek. Súlyos és ormótlan lettél, mert elvettél tőlem valami fontosat. Büntetésből én is elveszem tőled azt, ami a miénk volt. A seszínű embermasszához tapasztalak és jól lelapogatom minden porcikádat, hogy minél jobban illeszkedj a masszív golyóbishoz. Ki fogod nyújtani a kezed, tudom. Várod majd, hogy kihúzzalak onnan, úgy érzed majd, hogy lehetetlen rémálomba csöppentél. De még ha ki is húzlak onnét, honnan fogod tudni; a valóságba érkeztél, vagy még mindig csak álmodsz?
GYŐRFFY ÁKOS: HAZA
„Ez a világ ott volt körülöttem, ez a világ bennem volt, mégsem lehettem jelen ebben a világban, mert olyan erőkkel kellett folyamatos, kíméletlen küzdelmet vívnom, amelyek ennek a világnak az elpusztítására törekedtek. (…) A sárkány, ahogy az angyal is, mindenki életébe betör, hogy felforgassa és szétzilálja az ember hamis és gyáva gondolatvilágát. Ezeket a találkozásokat nem kerülhetjük el.”
/Győrffy Ákos: Haza/
BRUCK ANDRÁS: A SZENT LÁSZLÓ KÓRHÁZ EGY LEPRATELEP, „LÁTTAM FOTÓKAT RÓLA”
Az önjelölt szakértőknél talán csak egy rosszabb embertípus van: a gyűlöletkeltő panaszkodók csoportja. Ők azok, akik apokalipszist vizionálnak világjárvány idején, akik lökdösődve markolják fel az utolsó guriga toalettpapírokat a boltokból, akik mindenben és mindenkiben csak a rosszat képesek látni és persze egyfolytában, minden negatív történésért a fő-fő ellenséget, a megtestesült ördögöt, Magyarország kormányát hibáztatják.
Így történt ez Bruck András esetében is, akinek március 14-i Facebook-posztját illetően (rá lehet keresni, nem jár neki ingyen reklám) nehezen dönthető el, hogy a rengeteg pontatlanság és általánosítás a gyomorforgatóbb benne, vagy a szöveget átitató konstans gyűlölet.
Írása első felében Bruck bírálja Orbán Viktor digitális oktatásra vonatkozó bejelentését – hiszen szerinte a digitális oktatásnak nálunk nincsenek meg a feltételei, főként azért, mert a pálinkafőzés fontosabb volt az egészségügynél és az oktatásnál (ezt nevezem én filmbe illő csavarnak), „aztán még a pálinkánál is fontosabb lett a migráns és Soros, meg az olimpia, vagyis a digitális oktatáshoz szükséges infrastruktúra helyett lettek stadionok dögivel”. Szinte felsorolni is képtelenség, hogy mennyi minden helyett épültek stadionok és mennyi minden helyett költhettünk volna lélegeztetőgépekre, de még egy kis migránsozás és Sorosozás is kellett, nehogy kimaradjon valami a ballib lózungáradatból.
Természetesen áldozatokat is kellett találni – hiszen ez kötelező elem liberáliséknál –, így az arcunkba van mondva, hogy „most egyszerre mindent rázúdítanának azokra az iskolákra és tanárokra, akiket ezerszer átvertek, akiktől a Nagy Központosításban minden pénzt, jogkört, hatáskört, oktatási és egyéb szabadságot elvettek, akiket zsarolnak, megaláznak”. Hogy mivel zsarolják vagy alázzák meg a tanárokat, az nem igazán derül ki, de nem baj, az ilyen kemény szavaktól nyilván ütősebbnek tűnhet e „magvas” gondolatokkal tarkított bekezdés.
De itt jön a kedvenc részem! Asszongya: „a járványügyi hálózat és szakma Orbán alatt szétverve, beolvasztva, a képzett személyzete elcsapva, a koronavírus elleni harc központjának kinevezett Szent László kórház maga is egy lepratelep – láttam fotókat róla -, (…)”. Ó, hát én kérek elnézést! Kérem szépen, Bruck András látott fotókat a kórházról, hát nyilvánvalóan nevezhetünk lepratelepnek egy olyan épületet, amelybe be sem tettük soha a lábunkat. És bár akiben van némi belátás, az nem tagadhatja, hogy több budapesti kórház is felújításra szorul, azonban a kórházak külső állapotából kiindulva az épületekben folyó egészségügyi ellátás színvonalát, milyenségét, valamint a kormányt bírálni igen együgyű, sőt mi több, a magyar orvosok megfeszített munkáját semmibe vevő hozzáállásnak tűnik.
Bruck András posztja végén persze még belerúg egyet-kettőt a lelki szemei előtt vélhetően már saját szégyene és alkalmatlansága mocsarában fetrengő Orbán Viktorba, amikor azt írja: „Orbán és kompániája agyban, technikában, műveltségben, képzettségben kb. annyira kompetens, mint ez a birtokát kamerával védő gazda. Hiába minden, nehéz egy fosztogatásra, hazudozásra, megtévesztésre, manipulációra beállt apparátusnak valami egészen másra: szolgálatra és szolgáltatásra átállnia”.
Bruck leírta az utolsó szót, majd vélhetően saját magával elégedetten rányomott a „küldés” gombra. Akár fel is háborodhatnánk, de tudjuk, a stílus maga az ember. Legalább két dologról a poszt írója azonban igencsak elfeledkezett. Az egyik, hogy ha valakinek, akkor a ballib ellenzéknek (s főként Gyurcsányék bukott társulatának) halvány lila gőze sincs arról, mit jelent szolgálni és szolgáltatást nyújtani. A másik, hogy bár a lejáratás, a fröcsögés és a semmitmondó, unalmas jelszavak puffogtatása a rengeteg gyűlölködő ember frusztrációjának levezetésére tökéletesen alkalmas, viszont éppen a butuska, értelmet és profizmust nélkülöző kommunikációja miatt a bejegyzés íróját komolyan senki nem veheti.
Egy valamit mindenképpen megtudtunk (hogy az „író” saját szavaival éljünk): Bruck András és kompániája agyban, technikában, műveltségben, képzettségben kb. annyira lehet kompetens, mint amennyire az itt kivesézett posztból kiviláglik. Csak sajnálat illeti azokat, akik egy egész világot megpróbáló helyzetben is csak gyűlölni, vádolni, bántani, megalázni és legfőképpen panaszkodni tudnak. És a legszomorúbb az, hogy ezen már meg sem lepődünk.
Bruck András posztja:
Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. március 17-én.
A BOLDOGSÁG MELANKÓLIÁJA
Állandóan keressük. Meg akarjuk találni, magunkénak akarjuk tudni, ameddig csak lehet. Sóvárgunk utána, belekapaszkodunk – bizonyságban, tévedésben, szenvedélyben, kiégésben. Amikor magasan szállunk, vagy a mélyben vegetálunk; egyszer türelmesen, másszor türelmetlenül. Érezzük hiányát a reggeli kávé minden egyes kortyában, vagy amikor ölelő karjaival álomba ringat minket a szürke bizonytalanság. Nem kapjuk meg gyermekeinkre pillantva, és szerelmünk sem olthatja szívünkbe.
A boldogság megtalálásának vágya: a legnagyobb kísértés, amelyet akkor is hajszolunk, ha már régen megértettük, hogy nincsen beteljesülés.
Balázs Zoltán így ír erről Homérosz napja című művében: „Mindenesetre úgy látszik, arra ítéltettünk, hogy a boldogságot csak időben távoli, bizonytalan dolog gyanánt szemlélhessük. Nem csoda, ha sokan a jelen örömeit értékelik a legtöbbre, s tudatosan félreteszik, mint haszontalant, a távoli reményt. Hiszen a jelen is olyan sokat nyújthat: az elragadtatás pillanatait, a testi gyönyör, a meghatódás, a dicsőség, a megkönnyebbülés, az ujjongás örömeit. Van aztán tartós elégedettség is, amikor az ember nem vágyik már többre. (…) Csakhogy ezek az örömök és gyönyörök a múlandóságnak vannak alávetve, s a szerencse legalább annyira kormányozza őket, mint mi magunk, így dőreség volna boldogságnak tartani őket”.
Mennyi mindent látunk magunk körül, ami csupaszon és hidegen ordítja arcunkba az ember leghatalmasabb vágyát, a boldogság megtalálását: az új, csinosabb feleség, egy nemátalakító műtét, pénz, amely sosem elég – alkohol és drogok által nem tudni semmiről. Homályba vezető döntések, életek a keresés útvesztőjében – hogy csak néhány dolgot említsünk. Rémisztő, persze, hiszen mindannyian érezzük. Betöltetlen üresség, melyről jobb nem is beszélni, de tompítani akarjuk, ki-ki amivel tudja. És miközben már „nagyon fejlettek vagyunk”, új világunk hipnotikus dallama csak még inkább felszínre hozza az Édenből kitaszított ember valóságos gyötrelmeit. Akaratlan utópia.
„A modern ember gyakran két reakció között őrlődik. Olykor úgy látja, hogy csak azokra az örömökre számíthat, amelyekről az imént volt szó: a gyönyör, az élvezet és elégedettség, valamint a derű örömeire. Minden további remény illúzió, öncsalás (…). De vannak pillanatok, amikor az a bizonyos mély sóvárgás föltör benne, s reméli vagy remélni szeretné, ha a boldogság nem ezekben állna; csak hát valójában nem tudja – honnan is tudná? –, hogy akkor miben. Nincs róla tapasztalata, hiszen azt »szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta«.”
Talán itt lenne az ideje, hogy az ember, leoldva földi eszményképei béklyóit, végre ne az őrületben keresse, amit odafönt teljes egészében, itt a földön azonban csak ideig-óráig birtokolhatunk. Van abban valami szép, hogy az olyan elemi ösztönök szintjén, mint a félelem, a „valami utáni sóvárgás”, azért mindannyian közösségben vagyunk. Összefogni, ha jön a világjárvány (elemi ösztön) – hogy aztán újra egymás torkának ugorjon majd minden ellentétpár.
S ha megérzed a múlandóság fanyar-édes illatát, a lényedben lüktető bizonytalanság nem okoz többé lelki hipotermiát. Élesen figyelni, lágyan megélni, magad ellen lázadni. Hálásnak lenni örömöt találva – lélegezni, keskeny úton járva.
Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. február 28-án.
SÚLYOK A MELLKASON
Nem csodálkozom azon, hogy nem vagyok jól, hogy valaki öt tonna súlyt helyezett a mellkasomra és kárörvendő vigyorral figyeli küszködésem. Épp magamat bámulom az íriszed visszatükröződésében – a sok áldás által csak meg vagyok próbálva, elbírok-e azzal, ami nem a boldogtalanság. Tudod, sokkal könnyebb boldogtalannak lenni, erre akkor jöttem rá, amikor túl nehéz volt nem gondolni semmire. Azt mondják, az ördög kísért minket. Amikor az ágyam feletti lámpa pirosra festi a bőröm és gyorsan le kell kapcsolnom. A legegyszerűbbnek tűnő dolgokat kell a legtovább tanulni, ezért el ne hidd, hogy minden, ami jó, az könnyű. Átvernek, te pedig cipelheted a súlyaid egyedül, mert már megint nem bírtad ki, hogy a szikrázóan fehér friss havat nehéz bakancsoddal latyakká ne változtasd.
ÜDV A SZABADSÁG DIKTATÚRÁJÁBAN!
Történt egyszer, hogy a liberalizmust megalapozó gondolkodók a szabadságot, jobban mondva az egyén szabadságát az értékek fundamentumává kiáltották ki, s ezáltal szépen lassan minden, ami csak körülvesz bennünket, egészen sajátos megvilágításba került. Férfi és nő, család és társadalom, a média, a művészet, a politika, a kultúra, múlt és jelen – és még sorolhatnánk tovább a végtelenségig.
A gond ott kezdődik, hogy ha „az ember felettit” egyszerűen fogjuk, bevágjuk a sufniba és helyébe odabiggyesztjük az egyént mint az igazság és értelem egyedüli birtokosát, akkor kapunk valami egészen üres, alakját és tartalmát folyamatosan változtató, a semlegesség látszatát keltő, a vágyott világrend és persze a haladás érdekében akármit mágnesként magába szippantó elgondolást – emberi jogi köntösbe bújtatva.
Csakhogy mivel az ember önmagával a középpontban igen nehezen dönti el, mi a jó és mi a rossz – és mert az ebből adódó nézetkülönbségek általában káoszhoz, de mindenképpen konfliktushoz vezetnek –, a liberalizmus megalkotta a maga kánonját, amely készségesen segít eligazodni bárkinek, akinek kétségei lennének afelől, hogy miről és hogyan ildomos gondolkodni.
Ennek következtében aztán hamar elnyomókká váltak állítólagos felszabadítóink: szabadság és emberi jogok ide vagy oda, bizony nem kívánatossá vált minden olyan dolog, ami nem illeszkedik a „haladók kézikönyvébe”.
Az emberi jogok, a nők és elesettek védelme, a rasszizmus elleni küzdelem, a harc az esélyegyenlőségért – hogy csak néhány példát említsünk – mind olyan fogalmak, amelyek csakis a liberális értékek és érdekek mentén érvényesíthetők.
Egyáltalán nem kell mélyre ásnunk, hogy példákkal is alátámasszuk ezt az állítást. Gondoljunk csak a tanárbántalmazások ügyében áldozatként bemutatott erőszakos diákokra, vagy a gyöngyöspatai roma kisebbséget az ordító visszaélések ellenére is kitartóan védelmező balliberális pártok attitűdjére. A Me Too kampány csak addig üdvözlendő, amíg nem liberális művészeket vagy közszereplőket állítanak pellengérre, és simán kicsavarható az esélyegyenlőség fogalma, ha a virtus női kvótáért kiált (emlékszünk rá, amikor kizárták a férfiak jelentkezését egy eindhoveni egyetemen a nemek közti egyensúly eléréséért?).
A minap a liberális tábor saját kiskatonájába, Rékasi Zsigmondba is beleszállt, csak mert az oktondi fiú szóvá merte tenni, hogy a roma kisebbség egy része bandákba verődve bizony gyakran inzultálja a többségi társadalom tagjait (szegényke, azóta törölte is a kicsit sem haladó posztját, nehogy számkivetetté váljon; kár érte, kiváló ügynök volt). Nemrég egy fekete bőrű diáklány panaszkodott a virginiai egyetemen, hogy nem érzi jól magát, mert túl sok a fehér ember körülötte – a Golden Globe-on teljes nyugalommal lehet promotálni az abortuszt, New Jerseyben pedig ferences szerzeteseket hurcoltak el a rendőrök pusztán azért, mert rózsafüzéreket és életvédő mondatokat tartalmazó kártyákat osztogattak a Planned Parenthood „abortuszgyára” előtt.
A képlet persze nagyon egyszerű:
ha nincs igazság, nem tévedhetünk. Ha nincsenek erkölcsi normák, nincs min megbotránkozni. Egy Isten nélküli világban bárki játszhat mindenhatót. A szabad akarat bölcs béklyói eltűntek, helyette a korlátlan szabadság tobzódását látjuk mindenütt. A vélemény? Felülír mindent. S persze minden semleges, minden relatív.
S hogy ezeket miért mondtam most el? Mert a fent említett elvek szinte észrevétlenül kúsznak be életünk minden területére – nap mint nap, a legkülönfélébb formákban. S bár a konzervatívok már rég félkegyelműeknek számítanak a liberális közbeszédben, tehát kívánatos megvonni tőlünk a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát, azért mi csak kongassuk a vészharangokat. Mindaddig, amíg van miért és van kiért. És talán még azután is.
Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent mg 2020. február 22-én.
ÁLLIG KIFEJEZETT BÁNATOK
A tömött busz esőtől párás ablakán a mandula alakú folt olyan volt, mint egy emberi szem. Nem vicc, amikor egyszer csak kigördült belőle egy csepp, az mintha torz tükörképe lett volna saját szememnek, amelyből a könny épp az állam irányába tartott. Ott aztán azonnali halálra ítélve pottyant a földre, a groteszk másolatból azonban megállíthatatlanul folyt lefelé a gúnyolódó csepp, sőt, közben megindult körötte még vagy négy másik is. Mintha csak azon kacagnának, hogy lám, mi emberek csak az állunkig fejezhetjük ki bánatunkat. Mire tíz perc múlva leszálltam, már újra egyenletes páraréteg fedte az üveget, a komisz foltnak sótlan könnyivel nyoma sem volt. Csak az én arcom maradt csíkos – láttam meg otthon a tükörbe pillantva. Ez a tükörkép azonban cseppet sem volt gúnyos: a bőrömre száradt barázdák hús-vér voltomra emlékeztettek.
AZ OKÉ, HOGY NŐ VAGY, DE ALKALMASNAK IS KÉNE LENNI…
A minap a Facebook-hírfolyam monoton görgetése közben egyszer csak Donáth Anna képe sunnyogott elém. Elgondolkodtam – vajon milyen oldalt sikerült véletlenül belájkolnom már megint, hogy súlyos arcába ily direkt módon bele kellett ütköznöm.
De csak egy hirdetés volt. Megosztom a tartalmát a Kedves Olvasóval, no nem mintha szadista volnék, de érdekes szöveg, főként annak fényében, hogy a momentumos hölgyeményt épp a napokban jelölték az év EP-képviselője díjra, legjobb közösségi médiahasználó kategóriában:
„Ma a magyar politikából egy férfiklubot látnak a magyar nők. A parlamentbe bekerült nők számát tekintve Magyarország Európában sereghajtó, a világranglistán pedig az óceániai Palauval osztozik a 150. helyen. Ennek nem kell így lennie! Hiszem, hogy rengeteg nő vállal szerepet a közéletben, ha erős női politikusok példáját láthatja. Állj ki magadért, álljunk ki egymásért! Az erős Magyarországhoz erős nők kellenek.”
Ellenzéki politikusnőink nagy részének megszólalásait, akcióit és szerepléseit figyelve az a benyomásunk támadhat, hogy ha a női politikusok ilyenek, akkor inkább nem akarunk belőlük egyet sem. Nemzetközi színtéren történő akcióik, zsé-kategóriás MTVA-székházas színészkedésük, parlamenti, közösségi médiás szerepléseik láttán sajnos jó néhányan az egész női nem nevében érzünk konstans szégyenérzetet miattuk. (Gondoljunk csak Kunhalmi ajtós incidensére, vagy hogy a minap szemrebbenés nélkül Gyulázta le Nyírő Józsefet, hogy Cseh Katalin és Donáth Anna az EP-ben palástolni sem tudják Magyarországot gyalázó képviselőtársuk szavai iránt érzett szimpátiájukat, hogy olyan nők akarnának kormányozni, akik alapvető nyelvtani szabályokkal sincsenek tisztában és akik vélhetően sohase gondolkodtak el azon, milyen a politikushoz és az Országházhoz illő viselkedés. Hogy Bangóné patkányozásáról már ne is beszéljünk.)
Születhet valaki nőnek, de ettől még nem válik automatikusan alkalmassá az általa áhított pozícióra. Csak azért ne legyenek nők a parlamentben, hogy elmondhassuk: lám, nálunk mennyire rendben van minden ilyen téren!
Az alkalmasság, a szaktudás, a politikushoz méltó(!) attitűd mind felette kell hogy álljanak a nemi kérdéseknek, mindenkor.
Érdekes továbbá az is, hogy az amúgy fröcsögő, sokszor férfiakat is megszégyenítő módon gyalázkodni képes nőnemű egyedek, ha jogaikról van szó, milyen ájtatos képpel tudják sajnáltatni magukat.
Szeretném üzenni az összes, magát haladó, erős, független, 21. századi nőnek tituláló személynek, hogy sajnos baromira nem elég pusztán az, hogy nők vagyunk. Nem illet meg ezért minket semmi jobban, mint egy férfit, semmi nem jár automatikusan azért, mert nők vagyunk.
Nem tisztelnek ezért minket jobban, ha a tiszteletért nem dolgozunk meg, és nem jár kitüntetett figyelem sem számunkra csak úgy.
Hogy a Momentum kedvenc politikusát, Gyurcsány Ferencet idézzem: „Az Ember érdekel. Ahogy van. A többi mehet a pokolra”.
Tulajdonképpen egy kezem is sok, hogy megszámoljam, hány olyan női politikus van a magyar politikai színtéren jelenleg, akire joggal lehetünk büszkék, de – talán nem véletlenül – szinte egyikük sem az ellenzéki térfelet erősíti. Szóval, még ha első helyen is szerepelnénk a „női kvóta listán”, semmit sem érne, ha ezzel párhuzamosan a parlament nem kellően rátermett képviselők sokaságával lenne tele.
Hiszem, hogy rengeteg nő vállal szerepet a közéletben, ha erős női politikusok példáját láthatja – írja Donáth Anna, aki valójában sajnos nemigen lehetne büszke képviselője a kategóriának, melybe saját magát sorolta. Az EP-ben hőbörögni bárki tud: nem az az erős nő, aki feminista és nemzetgyűlölő lózungokkal próbál operálni időről időre érdemleges üzenetek híján, hanem, mondjuk, aki két-három gyereket nevel, családjában helyt áll és e mellett 0-24-ben a haza ügyét viszi. Bár a momentumos lányok az utóbbi kritériumok hallatán biztosan sikoltozva rohannak ki a világból… Az erős Magyarországhoz erős nők kellenek – tromfol rá mondandójára a hirdetés végén Donáth, aki két hazaárulás között azért mindenféle női lobbihoz nagyon szívesen használja fel országunk nevét.
Egy erős Magyarországhoz erős nők – és férfiak kellenek. Ketten, együtt.
Halálosan unalmasak a tartalom nélküli sápítozások, a valódi, 21. századi problémákról történő figyelemelterelés.
Hogy a nők alanyi jogon követelnek minden olyan dolgot, mely lassan jócskán meghaladja az észszerűség és sokszor sajnos személyes képességeik határát is.
Donáth Anna, Cseh Katalin, Kunhalmi, Bangóné, Vadai, Gy. Németh, Bősz, Szél és még sokan mások pedig továbbra is úgy állnak majd előttünk, mint rossz példák: általuk mindig fogjuk tudni, milyen nők nem akarunk lenni sosem.
Az eredei írás a VASÁRNAP.HU-N jelent meg 2020. február 15-én.
Závada Péter: Bűnjel (2) – részlet
„Könnyű összetéveszteni két hasonló szerkezetű csöndet,
viszont a miénk már a cselekvésképtelenek némasága. Feleslegesen próbálom túlordítani a húst: ennyi hallatszik át a testből egy tagadáson.”
/Závada Péter: Bűnjel (2)/
Erkölcsi tévutak az egyetemes moralitás köntösében
Az utóbbi hetekben két olyan esetre is felfigyelhettünk a médiában, amelyek során középiskolás diákok a tanóra keretében inzultálták tanáraikat. Ez „csupán” két eset volt, azonban vélhetően ennél jóval több hasonló történés rejtve marad. Barkóczi Balázs, a DK szóvivője a tanárbántalmazások kapcsán úgy nyilatkozott, „az iskolák nem börtönök, tehát a gyerek, még hogyha elkövető is, valahol áldozat. Áldozata ennek az iskolarendszernek, a lerohasztott iskolarendszernek (…)”.
Itt most meg kell állnunk egy pillanatra, no nem azért, hogy hangot adjunk magától értetődő(?) felháborodásunknak, hanem hogy leszögezzük: a DK szóvivője nem tett mást, mint tankönyvbe illő módon mutatta be a baloldali, minden helyzetben az áldozatot kereső, bűntudatkeltésre építő gondolkodásmódot. Állam és nép, férfi és nő, elnyomók és elnyomottak, kizsákmányolók és kizsákmányoltak. A bibi jelen esetben ott csúszik a képletükbe, hogy
ha valaki egy embertársát bántalmazza, ott nem lehet csak áldozatokról beszélni.
(Megfigyelhetjük, milyen szépen bukik bele a ballib oldal a magyarázkodásba: bűnösről nem, rossz iskolarendszerről és csúnya kormányról annál inkább beszélnek, miközben a tanárokat és a diákokat egyaránt védelmükbe kívánják venni).
Ha jobban belegondolunk, ezzel a logikával gyakorlatilag bármilyen bűntett (erőszak, inzultálás, lopás, rablás, gyújtogatás, gyilkosság stb.) elkövetője morálisan felmenthető, hiszen minden, amit tesz, kizárólag annak a Nagy Egésznek a hibája (vagyis elnyomó, gonosz autoriter rendszerünké), amely a nem megfelelő működés miatt „kitermeli” a bűnelkövetőket. Ugyan már!
Hiába hódítgat századunkban a relativizmus lelkiismeret kiiktatására törekvő mechanizmusa, objektív jó és objektív rossz márpedig létezik. Ez nem az elfogadáson múlik, így nem is képezheti vita tárgyát: emberi mivoltunk velejárója a jó és rossz felismerése, érzékelése.
Annak az abszurd és paradox helyzetnek a szemlélői vagyunk, amelyben a liberális politika a moralitást mint uralkodó eszmét a relativizmus, valamint igencsak sajátos erkölcsi elvei mentén mindenek fölé emeli, miközben nemet mond mindenfajta ordítóan reális és józan ítéletre.
Szemekre és fülekre tapasztott kezekkel mantrázzák a hatalmi törekvéseiknek leginkább megfelelő jelszavakat: az igazságot hazugságnak, az abnormálist normálisnak láttatják, így szépen lassan maguk is elhiszik, hogy a káoszon és züllöttségen kívül máshová is vezethet e kóros csapongás.
A baj csak az, hogy a lelkiismeret és bűnérzet nem kiiktatható. Tiltakozhatunk, elnyomhatjuk, sőt lázadozhatunk is ellene, de megszüntetni nem tudjuk – ez egyáltalán nem „valami keresztény dolog”, mely alól az ateisták, a vallás nélküliek vagy bárki más felmenthetné magát. Ott van ez mindünkben.
Ezért aztán őszintén elbeszélgetnék azokkal, akik a tanárbántalmazásokról készült felvételeket látva az erőszakos, tanárokra kezet emelő, őket megalázó gimnazistákat az áldozat szerepében vélik felfedezni.
Miközben egyébként a „csínytevő” diákok osztálytársai mindkét videóban jól hallhatóan röhögnek a helyzeten, sőt, tovább hergelik a tanárra kezet emelő társukat.
Hol van az ember az embertelenségben? Egy olyan korban, ahol állítólag napról napra „tökéletesebbek vagyunk”, mi marad majd meg, ha szépen lassan mindent levetkőzünk? Ne hagyjuk, hogy félrevezessenek és ne maradjunk némák, elfogadva az erkölcsi relativizmus egyetemes moralitásba bújtatott fertőjét.
Nem szégyen megbotránkozni, nem szégyen megszólalni – megmutatja emberségünket egy hamis ember- és áldozatképpel rendelkező korban.
Aki tanárára kezet emel – sem morálisan, sem jogilag nem felmenthető. S még akkor is, ha szociokulturális közegünk erős hatást gyakorol ránk, tetteinkért, magatartásunkért és döntéseinkért csakis mi vagyunk felelősek. Nem az állam, nem Orbán Viktor és nem az iskolarendszer. Ha pedig ezt beláttuk, elkezdhetünk azon is dilemmázni, vajon miért törődünk bele, hogy bármi fajta kisebbség a többségi társadalom elnyomójává váljon.
Az eredeti írás a VASÁRAP.HU-n jelent meg 2020. február 8-án.