A macskakövön lépkedve éreztem, hogy a forró levegő a maradék energiámat is magával ragadja, és viszi, ki tudja, hová, talán a keskeny utcák egyikébe. Ilyen volt Róma: forró, olyan forró, hogy délután mindenki visszahúzódott a hűvös lakásokba, hogy aztán este, miután lement a nap, a kitóduló embertömeg hullámokban árassza el a járdákat.
Rómában jöttem rá arra, hogy még soha nem láttam pálmafát a valóságban. Micsoda szégyen! – gondoltam –, de aztán arra jutottam, hogy ez nem is törvényszerű. Nem vagyok már gyermek, de talán még felnőtt sem – újra és újra meglepődök, hogy mennyi mindent nem láttam még. Igaz, a szemem és az elmém sokszor még azt a rengeteg mindent is nehezen tudja befogadni, ami közvetlenül körülöttem van.
Ez jutott eszembe, amikor a városba érkezve a vonat ablakából megláttam a korábban nem ismert hosszú, karcsú fákat és a gyönyörű, impozáns épületeket; mintha csak egymással versenyeztek volna, melyikük tud magasabbra nyújtózni. Utánanéztem, Róma kerületeit főként európai, más néven olasz ciprusok és mandulafenyők tarkítják. Utóbbi törzse egészen csupasz, lombkoronája viszont lapos és oldalra terjeszkedő, egészen más, mint azok a fenyők, amelyeket otthon megszoktam.
Óriási a hőség, negyven fok, érzem, ahogy hátamon végigfolynak a cseppek a bő felső takarásában. A nyakamat törölgetem, de nem sokat használ. Így telnek a napok Rómában, a macskakövek városában, miközben a mediterrán hangulat és a robusztus kövekben rejlő történelem a maguk sajátos módján fonódik össze.
Egyik délután lementem egy közeli étterembe. Már nem volt hőség, de még a szieszta sem ért véget, így szinte egyedül ültem az estére zsúfolásig megtelő, utcafrontos étterem egyik asztalánál. Néhány, a pincérrel váltott szó után ismét egyedül voltam. Miközben az ételre várva nézelődtem, rájöttem, hogy van valami közös Rómában és Budapestben: a galambok, varjak és a verebek jelenléte. Noha tele van a város türkiz színekben pompázó, vadon élő papagájokkal, az itthon megszokott madárfajták úgy tűnik, délen is szívesen választanak lakhelyet.
Az ott látott madarak mégis különböztek az itthoniaktól: előszeretettel választották repülés helyett a totyogást apró lábaikon. Így aztán furcsa, alacsony járókelőknek tűntek, akik sikerrel alkalmazkodtak a civilizált lakossághoz, néhány elhagyott falat reményében.
Ahogy ezen tűnődtem, akaratlan vigyorral az arcomon figyeltem őket és arra jutottam, hogy kihasználatlan lehetőségeik okozhatják a zavart. Hiszen miért akarnának a madarak két lábon járni, mikor szárnyaik a közlekedés felfoghatatlan szabadságát nyújtják számukra? A madarak számára megadatott a lehetőség, amely nekünk, embereknek nem: egy elegáns mozdulattal maguk mögött hagyni a zajt, a nyüzsgést, a koszos sarkokat és csak szállni, szállni messzire, ameddig a szem ellát vagy még annál is tovább, egészen addig, amíg meg nem szomjaznak, vagy egy leszállásra érdemes, kényelmes ágat nem találnak.
Hogy miért döntenek mégis az totyogás mellett, azt rögtön egyértelművé tette egy pimasz kis veréb, aki először egy székre, majd a mellettem lévő asztalra ugrott, hogy vékony lábacskáival az üveglapon csúszkálva igyekezzen összegyűjteni néhány ott maradt bagettmorzsát.
Persze, a madarak egyszerű életet élnek a maguk állati ösztöneivel, amelyek apró-cseprő döntéseiket vezetik. Lemondanak a repülés lehetőségéről a túlélésért.
De mi, emberek vajon le tudunk-e mondani az övékéhez mérten óriási lehetőségeinkről? Vajon tudunk-e két lábbal a földön járni, és nem mindig engedni szárnyakat adó kísértéseinknek?
Talán van valami, amit ezektől az apró teremtményektől is el lehet tanulni – futott át az agyamon, miközben a Marinara pizza ropogós széléből egy nagyobbacska morzsát az asztalom körül masírozó, kíváncsi veréb elé dobtam.
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 36. lapszámában.
