Egyesek rutinos mozdulattal galacsinba gyúrják és nyomban elhajítják, mások a sarkon befordulva szabadulnak meg tőle. A lapocska tartalma jóformán senkit se érdekel; a hatalmas, neonszínű betűk, a hivalkodó grafika és a frappáns üzenetek kacérkodása hidegen hagyja a kihűlt kezeket. Engem is elfog az unalom, ahogy tekintetem a fehér papírtömbre siklik – mintha csak megérezné, sorsába beletörődve, fásultan kántálja tovább mondanivalóját.
Magas, szikár testalkatú, idős férfi, rövidnadrágot visel, pólót és mellényt, összeragadt ősz tincsei itt-ott kilógnak zöld halászsapkája alól – kukoricacsuhéból készült madárijesztő. Őt veszem észre legelőször; a szűk aluljáró közepén, az örökké rohanó embertömeg kontrasztjaként ácsorog, tükröződik rajta valami szent bizonytalanság.
A szórólapozás igazi kuriózumnak számít a digitális korban, az internet végleg legyőzte ezt a marketingtechnikát, ahogy ennél jóval fontosabb dolgokat is maga alá gyűrt már. Ugyan ki fáradozna manapság azzal, hogy cédulán őrizgessen egy címet vagy telefonszámot? Ismeretlenül is csodálom tehát a „VÉGKIÁRUSÍTÁS! 80% KEDVEZMÉNY CSAK A MAI NAPON – OLCSÓ VEZETÉK NÉLKÜLI FÜLHALLGATÓK!” reklámszöveget kigondoló üzlettulajdonost kétséges hatékonyságú, ám annál bátrabb ötletéért.
Nem is miatta veszem el a papírt. Ahogy senki sem azért veszi el, mert hirtelen „okosórára” vagy „kerámia késekre” vágyna. Az idős férfi az oka. Ott áll abban a halászsapkában, és minden tolakodás nélkül nyújtja lapocskáit a mellette elhaladóknak; félig lehajtott fejjel, türelmesen végzi a vélhetően csekély anyagi haszonnal kecsegtető munkát. Furcsa – nem is néz szembe a hömpölygő tömeggel, az oldalát fordítja felé, groteszk bójaként időzik az áradat közepén. Az előttem haladó öt-hat ember mind elveszi kezéből a papírt, talán ugyanazért, mint én, talán teljesen más okból. De én nem akarom látni, mit tesznek vele! Magasba emelt tekintettel szaladok el mellettük, fel az aluljáró lépcsőjén.
Mert vágyakozunk a kizökkenésre, hozza el azt akár egy futó zápor, vagy a tömegben felbukkanó szürke szempár. Kincseinket magunkhoz szorítva száguldunk át az életen, csak fel, fel a lépcsőn – már rohanunk is tovább. Nincs idő megilletődni. Te nem szólsz, én nem szólok. Az akarat hiánya születése előtt öli meg a gondolatot.
Nem látom őt soha többé – a bölcs, türelmes szemek nem sarkallnak ocsúdásra többé. De ne légy túl csalódott! Keresünk majd mást, ha nem találnak minket.
Beszürkült cédulák kántálják az életet.
