vélemény Archívum - Oldal 3 a 4-ből

BRUCK ANDRÁS: A SZENT LÁSZLÓ KÓRHÁZ EGY LEPRATELEP, „LÁTTAM FOTÓKAT RÓLA”

2020-04-29 Nincs hozzászólás

Az önjelölt szakértőknél talán csak egy rosszabb embertípus van: a gyűlöletkeltő panaszkodók csoportja. Ők azok, akik apokalipszist vizionálnak világjárvány idején, akik lökdösődve markolják fel az utolsó guriga toalettpapírokat a boltokból, akik mindenben és mindenkiben csak a rosszat képesek látni és persze egyfolytában, minden negatív történésért a fő-fő ellenséget, a megtestesült ördögöt, Magyarország kormányát hibáztatják.

Így történt ez Bruck András esetében is, akinek március 14-i Facebook-posztját illetően (rá lehet keresni, nem jár neki ingyen reklám) nehezen dönthető el, hogy a rengeteg pontatlanság és általánosítás a gyomorforgatóbb benne, vagy a szöveget átitató konstans gyűlölet.

Írása első felében Bruck bírálja Orbán Viktor digitális oktatásra vonatkozó bejelentését – hiszen szerinte a digitális oktatásnak nálunk nincsenek meg a feltételei, főként azért, mert a pálinkafőzés fontosabb volt az egészségügynél és az oktatásnál (ezt nevezem én filmbe illő csavarnak), „aztán még a pálinkánál is fontosabb lett a migráns és Soros, meg az olimpia, vagyis a digitális oktatáshoz szükséges infrastruktúra helyett lettek stadionok dögivel”. Szinte felsorolni is képtelenség, hogy mennyi minden helyett épültek stadionok és mennyi minden helyett költhettünk volna lélegeztetőgépekre, de még egy kis migránsozás és Sorosozás is kellett, nehogy kimaradjon valami a ballib lózungáradatból.

Természetesen áldozatokat is kellett találni – hiszen ez kötelező elem liberáliséknál –, így az arcunkba van mondva, hogy „most egyszerre mindent rázúdítanának azokra az iskolákra és tanárokra, akiket ezerszer átvertek, akiktől a Nagy Központosításban minden pénzt, jogkört, hatáskört, oktatási és egyéb szabadságot elvettek, akiket zsarolnak, megaláznak”. Hogy mivel zsarolják vagy alázzák meg a tanárokat, az nem igazán derül ki, de nem baj, az ilyen kemény szavaktól nyilván ütősebbnek tűnhet e „magvas” gondolatokkal tarkított bekezdés.

De itt jön a kedvenc részem! Asszongya: „a járványügyi hálózat és szakma Orbán alatt szétverve, beolvasztva, a képzett személyzete elcsapva, a koronavírus elleni harc központjának kinevezett Szent László kórház maga is egy lepratelep – láttam fotókat róla -, (…)”. Ó, hát én kérek elnézést! Kérem szépen, Bruck András látott fotókat a kórházról, hát nyilvánvalóan nevezhetünk lepratelepnek egy olyan épületet, amelybe be sem tettük soha a lábunkat. És bár akiben van némi belátás, az nem tagadhatja, hogy több budapesti kórház is felújításra szorul, azonban a kórházak külső állapotából kiindulva az épületekben folyó egészségügyi ellátás színvonalát, milyenségét, valamint a kormányt bírálni igen együgyű, sőt mi több, a magyar orvosok megfeszített munkáját semmibe vevő hozzáállásnak tűnik.

Bruck András posztja végén persze még belerúg egyet-kettőt a lelki szemei előtt vélhetően már saját szégyene és alkalmatlansága mocsarában fetrengő Orbán Viktorba, amikor azt írja: „Orbán és kompániája agyban, technikában, műveltségben, képzettségben kb. annyira kompetens, mint ez a birtokát kamerával védő gazda. Hiába minden, nehéz egy fosztogatásra, hazudozásra, megtévesztésre, manipulációra beállt apparátusnak valami egészen másra: szolgálatra és szolgáltatásra átállnia”.

Bruck leírta az utolsó szót, majd vélhetően saját magával elégedetten rányomott a „küldés” gombra. Akár fel is háborodhatnánk, de tudjuk, a stílus maga az ember. Legalább két dologról a poszt írója azonban igencsak elfeledkezett. Az egyik, hogy ha valakinek, akkor a ballib ellenzéknek (s főként Gyurcsányék bukott társulatának) halvány lila gőze sincs arról, mit jelent szolgálni és szolgáltatást nyújtani. A másik, hogy bár a lejáratás, a fröcsögés és a semmitmondó, unalmas jelszavak puffogtatása a rengeteg gyűlölködő ember frusztrációjának levezetésére tökéletesen alkalmas, viszont éppen a butuska, értelmet és profizmust nélkülöző kommunikációja miatt a bejegyzés íróját komolyan senki nem veheti.

Egy valamit mindenképpen megtudtunk (hogy az „író” saját szavaival éljünk): Bruck András és kompániája agyban, technikában, műveltségben, képzettségben kb. annyira lehet kompetens, mint amennyire az itt kivesézett posztból kiviláglik. Csak sajnálat illeti azokat, akik egy egész világot megpróbáló helyzetben is csak gyűlölni, vádolni, bántani, megalázni és legfőképpen panaszkodni tudnak. És a legszomorúbb az, hogy ezen már meg sem lepődünk.

Bruck András posztja:

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. március 17-én.

Vélemény

A BOLDOGSÁG MELANKÓLIÁJA

2020-04-26 Nincs hozzászólás

Állandóan keressük. Meg akarjuk találni, magunkénak akarjuk tudni, ameddig csak lehet. Sóvárgunk utána, belekapaszkodunk – bizonyságban, tévedésben, szenvedélyben, kiégésben. Amikor magasan szállunk, vagy a mélyben vegetálunk; egyszer türelmesen, másszor türelmetlenül. Érezzük hiányát a reggeli kávé minden egyes kortyában, vagy amikor ölelő karjaival álomba ringat minket a szürke bizonytalanság. Nem kapjuk meg gyermekeinkre pillantva, és szerelmünk sem olthatja szívünkbe.

A boldogság megtalálásának vágya: a legnagyobb kísértés, amelyet akkor is hajszolunk, ha már régen megértettük, hogy nincsen beteljesülés.

Balázs Zoltán így ír erről Homérosz napja című művében: „Mindenesetre úgy látszik, arra ítéltettünk, hogy a boldogságot csak időben távoli, bizonytalan dolog gyanánt szemlélhessük. Nem csoda, ha sokan a jelen örömeit értékelik a legtöbbre, s tudatosan félreteszik, mint haszontalant, a távoli reményt. Hiszen a jelen is olyan sokat nyújthat: az elragadtatás pillanatait, a testi gyönyör, a meghatódás, a dicsőség, a megkönnyebbülés, az ujjongás örömeit. Van aztán tartós elégedettség is, amikor az ember nem vágyik már többre. (…) Csakhogy ezek az örömök és gyönyörök a múlandóságnak vannak alávetve, s a szerencse legalább annyira kormányozza őket, mint mi magunk, így dőreség volna boldogságnak tartani őket”.

Mennyi mindent látunk magunk körül, ami csupaszon és hidegen ordítja arcunkba az ember leghatalmasabb vágyát, a boldogság megtalálását: az új, csinosabb feleség, egy nemátalakító műtét, pénz, amely sosem elég – alkohol és drogok által nem tudni semmiről. Homályba vezető döntések, életek a keresés útvesztőjében – hogy csak néhány dolgot említsünk. Rémisztő, persze, hiszen mindannyian érezzük. Betöltetlen üresség, melyről jobb nem is beszélni, de tompítani akarjuk, ki-ki amivel tudja. És miközben már „nagyon fejlettek vagyunk”, új világunk hipnotikus dallama csak még inkább felszínre hozza az Édenből kitaszított ember valóságos gyötrelmeit. Akaratlan utópia.

„A modern ember gyakran két reakció között őrlődik. Olykor úgy látja, hogy csak azokra az örömökre számíthat, amelyekről az imént volt szó: a gyönyör, az élvezet és elégedettség, valamint a derű örömeire. Minden további remény illúzió, öncsalás (…). De vannak pillanatok, amikor az a bizonyos mély sóvárgás föltör benne, s reméli vagy remélni szeretné, ha a boldogság nem ezekben állna; csak hát valójában nem tudja – honnan is tudná? –, hogy akkor miben. Nincs róla tapasztalata, hiszen azt »szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta«.”

Talán itt lenne az ideje, hogy az ember, leoldva földi eszményképei béklyóit, végre ne az őrületben keresse, amit odafönt teljes egészében, itt a földön azonban csak ideig-óráig birtokolhatunk. Van abban valami szép, hogy az olyan elemi ösztönök szintjén, mint a félelem, a „valami utáni sóvárgás”, azért mindannyian közösségben vagyunk. Összefogni, ha jön a világjárvány (elemi ösztön) – hogy aztán újra egymás torkának ugorjon majd minden ellentétpár.

S ha megérzed a múlandóság fanyar-édes illatát, a lényedben lüktető bizonytalanság nem okoz többé lelki hipotermiát. Élesen figyelni, lágyan megélni, magad ellen lázadni. Hálásnak lenni örömöt találva – lélegezni, keskeny úton járva.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. február 28-án.

Vélemény

ÜDV A SZABADSÁG DIKTATÚRÁJÁBAN!

2020-04-25 Nincs hozzászólás

Történt egyszer, hogy a liberalizmust megalapozó gondolkodók a szabadságot, jobban mondva az egyén szabadságát az értékek fundamentumává kiáltották ki, s ezáltal szépen lassan minden, ami csak körülvesz bennünket, egészen sajátos megvilágításba került. Férfi és nő, család és társadalom, a média, a művészet, a politika, a kultúra, múlt és jelen – és még sorolhatnánk tovább a végtelenségig.

A gond ott kezdődik, hogy ha „az ember felettit” egyszerűen fogjuk, bevágjuk a sufniba és helyébe odabiggyesztjük az egyént mint az igazság és értelem egyedüli birtokosát, akkor kapunk valami egészen üres, alakját és tartalmát folyamatosan változtató, a semlegesség látszatát keltő, a vágyott világrend és persze a haladás érdekében akármit mágnesként magába szippantó elgondolást – emberi jogi köntösbe bújtatva.

Csakhogy mivel az ember önmagával a középpontban igen nehezen dönti el, mi a jó és mi a rossz – és mert az ebből adódó nézetkülönbségek általában káoszhoz, de mindenképpen konfliktushoz vezetnek –, a liberalizmus megalkotta a maga kánonját, amely készségesen segít eligazodni bárkinek, akinek kétségei lennének afelől, hogy miről és hogyan ildomos gondolkodni.

Ennek következtében aztán hamar elnyomókká váltak állítólagos felszabadítóink: szabadság és emberi jogok ide vagy oda, bizony nem kívánatossá vált minden olyan dolog, ami nem illeszkedik a „haladók kézikönyvébe”.

Az emberi jogok, a nők és elesettek védelme, a rasszizmus elleni küzdelem, a harc az esélyegyenlőségért – hogy csak néhány példát említsünk – mind olyan fogalmak, amelyek csakis a liberális értékek és érdekek mentén érvényesíthetők.

Egyáltalán nem kell mélyre ásnunk, hogy példákkal is alátámasszuk ezt az állítást. Gondoljunk csak a tanárbántalmazások ügyében áldozatként bemutatott erőszakos diákokra, vagy a gyöngyöspatai roma kisebbséget az ordító visszaélések ellenére is kitartóan védelmező balliberális pártok attitűdjére. A Me Too kampány csak addig üdvözlendő, amíg nem liberális művészeket vagy közszereplőket állítanak pellengérre, és simán kicsavarható az esélyegyenlőség fogalma, ha a virtus női kvótáért kiált (emlékszünk rá, amikor kizárták a férfiak jelentkezését egy eindhoveni egyetemen a nemek közti egyensúly eléréséért?).

A minap a liberális tábor saját kiskatonájába, Rékasi Zsigmondba is beleszállt, csak mert az oktondi fiú szóvá merte tenni, hogy a roma kisebbség egy része bandákba verődve bizony gyakran inzultálja a többségi társadalom tagjait (szegényke, azóta törölte is a kicsit sem haladó posztját, nehogy számkivetetté váljon; kár érte, kiváló ügynök volt). Nemrég egy fekete bőrű diáklány panaszkodott a virginiai egyetemen, hogy nem érzi jól magát, mert túl sok a fehér ember körülötte – a Golden Globe-on teljes nyugalommal lehet promotálni az abortuszt, New Jerseyben pedig ferences szerzeteseket hurcoltak el a rendőrök pusztán azért, mert rózsafüzéreket és életvédő mondatokat tartalmazó kártyákat osztogattak a Planned Parenthood „abortuszgyára” előtt.

A képlet persze nagyon egyszerű:

ha nincs igazság, nem tévedhetünk. Ha nincsenek erkölcsi normák, nincs min megbotránkozni. Egy Isten nélküli világban bárki játszhat mindenhatót. A szabad akarat bölcs béklyói eltűntek, helyette a korlátlan szabadság tobzódását látjuk mindenütt. A vélemény? Felülír mindent. S persze minden semleges, minden relatív.

S hogy ezeket miért mondtam most el? Mert a fent említett elvek szinte észrevétlenül kúsznak be életünk minden területére – nap mint nap, a legkülönfélébb formákban. S bár a konzervatívok már rég félkegyelműeknek számítanak a liberális közbeszédben, tehát kívánatos megvonni tőlünk a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát, azért mi csak kongassuk a vészharangokat. Mindaddig, amíg van miért és van kiért. És talán még azután is.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent mg 2020. február 22-én.

Vélemény

AZ OKÉ, HOGY NŐ VAGY, DE ALKALMASNAK IS KÉNE LENNI…

2020-04-25 Nincs hozzászólás

A minap a Facebook-hírfolyam monoton görgetése közben egyszer csak Donáth Anna képe sunnyogott elém. Elgondolkodtam – vajon milyen oldalt sikerült véletlenül belájkolnom már megint, hogy súlyos arcába ily direkt módon bele kellett ütköznöm.

De csak egy hirdetés volt. Megosztom a tartalmát a Kedves Olvasóval, no nem mintha szadista volnék, de érdekes szöveg, főként annak fényében, hogy a momentumos hölgyeményt épp a napokban jelölték az év EP-képviselője díjra, legjobb közösségi médiahasználó kategóriában:

„Ma a magyar politikából egy férfiklubot látnak a magyar nők. A parlamentbe bekerült nők számát tekintve Magyarország Európában sereghajtó, a világranglistán pedig az óceániai Palauval osztozik a 150. helyen. Ennek nem kell így lennie! Hiszem, hogy rengeteg nő vállal szerepet a közéletben, ha erős női politikusok példáját láthatja. Állj ki magadért, álljunk ki egymásért! Az erős Magyarországhoz erős nők kellenek.”

Ellenzéki politikusnőink nagy részének megszólalásait, akcióit és szerepléseit figyelve az a benyomásunk támadhat, hogy ha a női politikusok ilyenek, akkor inkább nem akarunk belőlük egyet sem. Nemzetközi színtéren történő akcióik, zsé-kategóriás MTVA-székházas színészkedésük, parlamenti, közösségi médiás szerepléseik láttán sajnos jó néhányan az egész női nem nevében érzünk konstans szégyenérzetet miattuk. (Gondoljunk csak Kunhalmi ajtós incidensére, vagy hogy a minap szemrebbenés nélkül Gyulázta le Nyírő Józsefet, hogy Cseh Katalin és Donáth Anna az EP-ben palástolni sem tudják Magyarországot gyalázó képviselőtársuk szavai iránt érzett szimpátiájukat, hogy olyan nők akarnának kormányozni, akik alapvető nyelvtani szabályokkal sincsenek tisztában és akik vélhetően sohase gondolkodtak el azon, milyen a politikushoz és az Országházhoz illő viselkedés. Hogy Bangóné patkányozásáról már ne is beszéljünk.)

Születhet valaki nőnek, de ettől még nem válik automatikusan alkalmassá az általa áhított pozícióra. Csak azért ne legyenek nők a parlamentben, hogy elmondhassuk: lám, nálunk mennyire rendben van minden ilyen téren!

Az alkalmasság, a szaktudás, a politikushoz méltó(!) attitűd mind felette kell hogy álljanak a nemi kérdéseknek, mindenkor.

Érdekes továbbá az is, hogy az amúgy fröcsögő, sokszor férfiakat is megszégyenítő módon gyalázkodni képes nőnemű egyedek, ha jogaikról van szó, milyen ájtatos képpel tudják sajnáltatni magukat.

Szeretném üzenni az összes, magát haladó, erős, független, 21. századi nőnek tituláló személynek, hogy sajnos baromira nem elég pusztán az, hogy nők vagyunk. Nem illet meg ezért minket semmi jobban, mint egy férfit, semmi nem jár automatikusan azért, mert nők vagyunk.

Nem tisztelnek ezért minket jobban, ha a tiszteletért nem dolgozunk meg, és nem jár kitüntetett figyelem sem számunkra csak úgy.

Hogy a Momentum kedvenc politikusát, Gyurcsány Ferencet idézzem: „Az Ember érdekel. Ahogy van. A többi mehet a pokolra”.

Tulajdonképpen egy kezem is sok, hogy megszámoljam, hány olyan női politikus van a magyar politikai színtéren jelenleg, akire joggal lehetünk büszkék, de – talán nem véletlenül – szinte egyikük sem az ellenzéki térfelet erősíti. Szóval, még ha első helyen is szerepelnénk a „női kvóta listán”, semmit sem érne, ha ezzel párhuzamosan a parlament nem kellően rátermett képviselők sokaságával lenne tele.

Hiszem, hogy rengeteg nő vállal szerepet a közéletben, ha erős női politikusok példáját láthatja – írja Donáth Anna, aki valójában sajnos nemigen lehetne büszke képviselője a kategóriának, melybe saját magát sorolta. Az EP-ben hőbörögni bárki tud: nem az az erős nő, aki feminista és nemzetgyűlölő lózungokkal próbál operálni időről időre érdemleges üzenetek híján, hanem, mondjuk, aki két-három gyereket nevel, családjában helyt áll és e mellett 0-24-ben a haza ügyét viszi. Bár a momentumos lányok az utóbbi kritériumok hallatán biztosan sikoltozva rohannak ki a világból… Az erős Magyarországhoz erős nők kellenek – tromfol rá mondandójára a hirdetés végén Donáth, aki két hazaárulás között azért mindenféle női lobbihoz nagyon szívesen használja fel országunk nevét.

Egy erős Magyarországhoz erős nők – és férfiak kellenek. Ketten, együtt.

Halálosan unalmasak a tartalom nélküli sápítozások, a valódi, 21. századi problémákról történő figyelemelterelés.

Hogy a nők alanyi jogon követelnek minden olyan dolgot, mely lassan jócskán meghaladja az észszerűség és sokszor sajnos személyes képességeik határát is.

Donáth Anna, Cseh Katalin, Kunhalmi, Bangóné, Vadai, Gy. Németh, Bősz, Szél és még sokan mások pedig továbbra is úgy állnak majd előttünk, mint rossz példák: általuk mindig fogjuk tudni, milyen nők nem akarunk lenni sosem.

Az eredei írás a VASÁRNAP.HU-N jelent meg 2020. február 15-én.

Vélemény

Erkölcsi tévutak az egyetemes moralitás köntösében

2020-04-25 Nincs hozzászólás

Az utóbbi hetekben két olyan esetre is felfigyelhettünk a médiában, amelyek során középiskolás diákok a tanóra keretében inzultálták tanáraikat. Ez „csupán” két eset volt, azonban vélhetően ennél jóval több hasonló történés rejtve marad. Barkóczi Balázs, a DK szóvivője a tanárbántalmazások kapcsán úgy nyilatkozott, „az iskolák nem börtönök, tehát a gyerek, még hogyha elkövető is, valahol áldozat. Áldozata ennek az iskolarendszernek, a lerohasztott iskolarendszernek (…)”.

Itt most meg kell állnunk egy pillanatra, no nem azért, hogy hangot adjunk magától értetődő(?) felháborodásunknak, hanem hogy leszögezzük: a DK szóvivője nem tett mást, mint tankönyvbe illő módon mutatta be a baloldali, minden helyzetben az áldozatot kereső, bűntudatkeltésre építő gondolkodásmódot. Állam és nép, férfi és nő, elnyomók és elnyomottak, kizsákmányolók és kizsákmányoltak. A bibi jelen esetben ott csúszik a képletükbe, hogy

ha valaki egy embertársát bántalmazza, ott nem lehet csak áldozatokról beszélni.

(Megfigyelhetjük, milyen szépen bukik bele a ballib oldal a magyarázkodásba: bűnösről nem, rossz iskolarendszerről és csúnya kormányról annál inkább beszélnek, miközben a tanárokat és a diákokat egyaránt védelmükbe kívánják venni).

Ha jobban belegondolunk, ezzel a logikával gyakorlatilag bármilyen bűntett (erőszak, inzultálás, lopás, rablás, gyújtogatás, gyilkosság stb.) elkövetője morálisan felmenthető, hiszen minden, amit tesz, kizárólag annak a Nagy Egésznek a hibája (vagyis elnyomó, gonosz autoriter rendszerünké), amely a nem megfelelő működés miatt „kitermeli” a bűnelkövetőket. Ugyan már!

Hiába hódítgat századunkban a relativizmus lelkiismeret kiiktatására törekvő mechanizmusa, objektív jó és objektív rossz márpedig létezik. Ez nem az elfogadáson múlik, így nem is képezheti vita tárgyát: emberi mivoltunk velejárója a jó és rossz felismerése, érzékelése.

Annak az abszurd és paradox helyzetnek a szemlélői vagyunk, amelyben a liberális politika a moralitást mint uralkodó eszmét a relativizmus, valamint igencsak sajátos erkölcsi elvei mentén mindenek fölé emeli, miközben nemet mond mindenfajta ordítóan reális és józan ítéletre.

Szemekre és fülekre tapasztott kezekkel mantrázzák a hatalmi törekvéseiknek leginkább megfelelő jelszavakat: az igazságot hazugságnak, az abnormálist normálisnak láttatják, így szépen lassan maguk is elhiszik, hogy a káoszon és züllöttségen kívül máshová is vezethet e kóros csapongás.

A baj csak az, hogy a lelkiismeret és bűnérzet nem kiiktatható. Tiltakozhatunk, elnyomhatjuk, sőt lázadozhatunk is ellene, de megszüntetni nem tudjuk – ez egyáltalán nem „valami keresztény dolog”, mely alól az ateisták, a vallás nélküliek vagy bárki más felmenthetné magát. Ott van ez mindünkben.

Ezért aztán őszintén elbeszélgetnék azokkal, akik a tanárbántalmazásokról készült felvételeket látva az erőszakos, tanárokra kezet emelő, őket megalázó gimnazistákat az áldozat szerepében vélik felfedezni.

Miközben egyébként a „csínytevő” diákok osztálytársai mindkét videóban jól hallhatóan röhögnek a helyzeten, sőt, tovább hergelik a tanárra kezet emelő társukat.

Hol van az ember az embertelenségben? Egy olyan korban, ahol állítólag napról napra „tökéletesebbek vagyunk”, mi marad majd meg, ha szépen lassan mindent levetkőzünk? Ne hagyjuk, hogy félrevezessenek és ne maradjunk némák, elfogadva az erkölcsi relativizmus egyetemes moralitásba bújtatott fertőjét.

Nem szégyen megbotránkozni, nem szégyen megszólalni – megmutatja emberségünket egy hamis ember- és áldozatképpel rendelkező korban.

Aki tanárára kezet emel – sem morálisan, sem jogilag nem felmenthető. S még akkor is, ha szociokulturális közegünk erős hatást gyakorol ránk, tetteinkért, magatartásunkért és döntéseinkért csakis mi vagyunk felelősek. Nem az állam, nem Orbán Viktor és nem az iskolarendszer. Ha pedig ezt beláttuk, elkezdhetünk azon is dilemmázni, vajon miért törődünk bele, hogy bármi fajta kisebbség a többségi társadalom elnyomójává váljon.

Az eredeti írás a VASÁRAP.HU-n jelent meg 2020. február 8-án.

Vélemény

Fénynek lenni, hő nélkül

2020-04-25 Nincs hozzászólás

A LED lámpa valami szokatlan, kékesfehér fénnyel borította be a fürdőszobát. A sampon, a fogkefék, de még saját tükörképem is új megvilágításba került. „Ezentúl csakis LED-et tessék használni – intett a villanyszerelő –, tudniillik az hőt nem bocsát ki, csak fényt.”

Hőt nem bocsát ki, csak fényt. Azt hiszem, valahol itt siklanak félre a dolgaink – és talán itt lehet a kulcsa keresztény életünknek is. Lámpásnak lenni anélkül, hogy lényünkkel másokat perzselnénk. Minden más csak megtévesztés. Hiszen melyikünk ne próbált volna már farkasszemet nézni a Nappal – mert dacolnunk kell mindennel, ami hatalmasabb nálunk –, hogy aztán szemünket behunyva kísértsenek fantomköreink?

Önző a fény, mely megéget, kiszárít, elvakít másokat. Tele van tapintatlansággal, az én burkolt előrenyomulásával. Félresiklott fényeink a be nem tölthető hiányainkat és boldogtalanságunkat akarják pillanatnyi kielégülések sorozatával tompítani.

Hatásvadász túlfűtöttség, amely valamely torz látszatszerénységgel párosulva életveszélyes kisüléseket eredményez. „Tetszik tudni, a csap fölötti izzó azért égett ki folyton, mert a hagyományos körte hője által lecsapódó pára égette a vezetékeket.”

Az emberi fények közül a legszebbek csöndesek, nem hivalkodóak: állandó feszültségük abban rejlik, hogy fegyelmezi őket a folyamatos megértés iránti nyughatatlan bizonytalanság. A magáért való fény puszta hazugsággá silányul, képtelen világosságot teremteni.

De a LED, a maga hideg fényével a modern kor groteszk, égő csipkebokraként végez állapotfelmérést; üdvözítő kékesfehér melankólia…

S hogyan válunk jó fénnyé? Ha jelen vagyunk, de nem kísértünk. Ha adunk, mikor elvennénk. Elégedetté válni – katarzisok nélkül. Fénynek lenni, hő nélkül.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg, 2020. február 1-jén.

Vélemény

Ha nem szeretsz, úgy is jó

2020-04-25 Nincs hozzászólás

Sosem jelentett számomra szinte semmit a szilveszter és az újév, noha elismerem, hogy valamilyen várakozással és előretekintéssel vegyes hangulat azért áthatja az új esztendők első pár napját. Ez a hangulat sokszor igen frusztrálóan valamiféle megújulást, előrehaladást, valami mást kívánna éreztetni velünk akkor, amikor az ünnepi mámorból fájó gyorsasággal józanítanak ki minket a január mindenfajta különlegességet nélkülöző napjai. Érdektelenségem az évkezdetek iránt csak erősödött, amikor teljesen bizonyossá vált számomra, hogy

életünket megújító változás csak a lélekből indulhat ki, nem parancsra, nem időre, nem külső kényszerből,

s az is biztos, hogy csak az ilyen változás igazi.

Azonban minden mértékű önmegismerés dacára (vagy talán éppen amiatt), az embert mégiscsak hatalmába tudja keríteni a romantikus elmerengés igénye, melyet az idő múlása ébreszt bennünk, s ez az igény esetemben emberi kapcsolataimra irányult. Érdekes dolog ez, mintha valójában igényeink birtokolnának minket, nem pedig fordítva.

Szóval sokáig azt hittem, akkor vagyok jó ember, ha nincsenek konfliktusaim. Sem magammal, sem embertársaimmal. Ezzel az elképzelésemmel roppant kínos gyorsasággal kellett szakítanom, mikor is egyre világosabban láttam.

nemcsak személyes, de keresztény hitéletünk is konfliktusok összegabalyodott hálóját próbálja kibogozni egy egész életen át.

Konfliktusok magammal, a másikkal, Istennel és a világgal. Olyan csomók keletkeznek, azok a legrosszabb fajták, melyeknél egy idő után már azt sem tudjuk, hol volt a zsinór eleje és hol van a vége. Hiába, a rendre törekvés örök igénye uralkodik rajtunk.

Óvakodtam tőle, nehogy ellentétbe, nézeteltérésbe keveredjek másokkal apróbb-cseprőbb, ne adj’ Isten komolyabb témákat, olyan igazi emberi dolgokat illetően. Amikor ez mégis megtörtént – hiszen szinte teljességgel elkerülhetetlen, hogy ne így legyen –, általában úgy éreztem, valamit elrontottam, bukások sorozataként könyveltem el minden ilyen incidenst. De szép lassan aztán rájön az ember, hogy konfliktusból is többféle létezik. Szerelmi konfliktusok, családi, baráti, munkahelyi, akár saját gyülekezetünkön belüli ellentétek, s ott vannak politikai konfliktusaink is, melyekben – jó esetben – meg nem alkuvásunk és meggyőződésünk miatt természetszerűleg állunk állandó harcban. És nemcsak több fajtája, de több fokozata is van ezeknek a konfliktusoknak egy minőségi és egy „finomsági” skálán, az időbeli elhúzódás pedig a konfliktusok mélységét és összetettségét jelzi.

Éppen ezért mára egészen más jelentése lett számomra, amikor valakiről úgy beszéltek ismerőseim, hogy „őt mindenki szereti, ő mindenkivel kedves, mindig jószívű”. Mert gondoljunk bele, mit is jelent ez valójában? Vagy nem őszinte az illető, vagy túlságosan simulékony, de olyan nincs, hogy valaki mindenben egyet értsen velünk, vagy ennyire remekül palástolja egyet nem értését.

Ugyanis, ha valóban őszinték vagyunk, akkor egy idő után muszáj előbukkannia, mennyire másként látjuk akár ugyanazt a dolgot, vitázni szívbéli átélés és meggyőződés nélkül pedig majdhogynem a hazugsággal egyenértékű.

(Gyakorta ébreszt bennem bizonyos fajta tiszteletet, amikor valaki szamárságokat beszél, de azt legalább érzelmekkel telve, teljes átéléssel teszi.)

Persze ahhoz, hogy konfliktusaink ne csapjanak át beszűkült makacskodásba, elengedhetetlen saját magunk és gondolataink felülvizsgálata (mely egyben fejlődésünk kulcsa is), valamint, hogy legyen elég erőnk és bátorságunk bevallani tévedéseinket, elismerni a másik igazát és saját hibáinkat.

Így újévi merengésemben végső soron arra jutottam, legyenek csak konfliktusaim s megnevezett, vagy meg nem nevezett „ellenlábasaim”, mert ez azt jelenti: élek, érzek és gondolok. Tudom, mit érzek, tudom, miért élek és tudom, miről mit gondolok. S ha egyszer azt hallják majd rólam idegenek, hogy engem mindenki szeret, valóságos gyásznap lesz az valahol a köntörfalazástól mentes életek univerzumában.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. január 4-én.

Vélemény

Kegyetlenül kongó, ünnepi ürességeink

2020-04-25 Nincs hozzászólás

Öntörvényű ünnep a karácsony. Különböző emberekből különböző dolgokat vált ki, kedve szerint. Miközben gyakorta emlegetjük a „szeretet ünnepeként”, kevés dolog tud annyi szeretetlenséget felszínre hozni, mint az év e feszültségekkel terhes időszaka. Amikor nagyon sok szép és jó dolgot kellene éreznünk családunk, rokonaink, közvetlen környezetünk, embertársaink iránt, irgalmatlanul belénk tud hasítani a felismerés, hogy év közben ez mennyire nem így van. Megerőltetjük magunkat az ünnep néhány napjára, aztán szépen visszasimulunk szürke, szeretetlen hétköznapjainkba, konfliktusainkba, harcainkba; már megint elrontotta, már megint idegesít, hagyjon már békén, meg amúgy is, mi közöm hozzá, fáraszt ez az egész.

Egyébként meg persze, hogy szeretjük a másikat, hogyne szeretnénk, de karácsonykor mégiscsak teljességet kellene éreznünk. A karácsonyi csengettyű örömhírt hozó dallamát azonban sokszor a megmagyarázhatatlan, kongó üresség zengi túl bennünk. És valóban:

soha nem tör ránk kegyetlenebbül ürességünk tudata, mint olyankor, amikor leginkább nem volna illendő ilyesmit éreznünk.

Ez már csak így van, az ember nem tud adott időpontra megérkezni. Nincs olyan, hogy most még nem, de majd holnap, holnap ígérem teljes leszek. Egyébként éppen ezért nem működnek az újévi fogadalmak sem: most még képtelen vagyok rá, de az új évben minden más lesz! – mégis, hányszor lett már minden más? Aztán vihetjük tovább egész évre a saját magunkban való csalódás terhét is, grátisz. Nemcsak magát az ünnepet, de az adventi várakozást is el tudja homályosítani a hétköznapok izzadtságszagú saját magunk után loholása, melyhez elkerülhetetlenül társul a frusztráció és a lelki gyötrődés érzése.

És szégyenkezünk. Mert amikor eljön az ideje, úgy állunk meg a betlehemi jászol előtt, hogy rájövünk,

szívünk túl slampos, lelkünk túl piszkos, elménk túl zajos ahhoz, hogy befogadja a karácsonyi csodát.

De tudod, nagy szerencsénk van: Ő nem várja tőlünk, hogy díszes ruhákban, kikenve-kifenve álljunk elé. Nem vár tőlünk nagy szavakat és míves bocsánatkérést. De ha csak egy pillanatra is csöndben tudunk maradni és tudunk Rá jól figyelni, ki fogja tölteni az űrt a szívünkben. Senki és semmi más, semmilyen pótcselekvés, semmilyen szer, vagy emberi próbálkozás nem tudja ezt megtenni. Törékeny, nem állandó és nem magától értetődő állapotról beszélünk: ez a kegyelmi ajándékok egyike.

Ha megtörténik, úgy térdelünk a kisded lábai elé, úgy pillantunk rá karácsony ünnepén, születésének napján, mint ahogy később majd a kereszt tövébe roskadva tekintünk fel rá. Akkor, amikor életét adja értünk, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Szóval, végül csak megérkezünk. Meg kell érkeznünk, muszáj, mert megérkezés nélkül aligha van értelme annak, amit Életnek hívunk. Csupán „életke” az egész. De nem időre érkezünk. Nem nyomásra, nem a fények, a díszek, az illatok miatt. Nem azért, mert Anya-Apa mondja, s nem a szerelmünkért. Nem a papért és nem az ajándékokért. Nem keresztény megfelelési kényszerből, vagy mert kényelmetlenül érezzük magunkat. Megérkezünk, mert Ő megérkezik hozzánk. Ha csak egy-egy pillanatra is, de megtapasztalod, áldott lesz a karácsonyod. És nem félsz, nem szorongsz, nem telepszik rád az ünnep otromba melankóliája. Ilyen karácsonyt kívánok mindannyiunknak!

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. december 21-én.

Vélemény

Fojtogató múlt – na de tényleg?

2020-04-25 Nincs hozzászólás

Asszongya: amerikai sztárpár esküvői képeit sorra törli több közösségi képmegosztó oldal is, miután egy civil szervezet szerint az esküvő helyszíne egy olyan ültetvény volt, ahol korábban rabszolgákat dolgoztattak. Hümm. A civil szervezet sérelmezi, hogy gyönyörűnek állítanak be egy olyan helyet, ahol korábban emberek ezreinek életét tették tönkre. Hümm. A szervezet hosszú távú célja, hogy senki ne kezelje romantikusan a déli ültetvényes történelmet, ahol rabszolgákat dolgoztattak az ott élők. Értjük.

Világos, szóval ahol borzasztó dolgok történtek, ott ne akarja valaki a boldogságos esküvőjét ünnepelni. Budapestre gondolok. Felröhögök. Ha nemhogy hazánkban, de azon belül is csak a fővárosban érvényesíteni szeretnénk ezt a kikötést, nem tudom, maradna-e olyan négyzetméter a városban, ahol elférne egy pap, meg az ifjú pár. Mert hát tudjuk, hogy a történelem során fellépő külső-belső konfliktusok rengeteg borzasztó dolgot eredményeztek, ezek sebeit Budapest sok esetben a mai napig magán hordozza. No de, erre valóban az a helyes válasz, hogy akkor ezeken a helyeken sohatöbbetsemmit?

Nem hinném, hogy ezek lennének a játékszabályok. Az idő úgy van kitalálva, hogy a múlt és a jelen éppen megfelelően össze tudjon fonódni. Minden mindenre hatással van, a múlt hol undorító csápjaival fonja körbe, hol melankolikus köpenyével borítja be a jelent, a most, a jelen viszont megadja a lehetőséget arra, hogy valami új, valami más, jó vagy rossz születhessen. Aztán ez a jelen is múlttá válik. Egyiket vagy másikat, múltat és jelent megfojtani saját behatárolt elképzeléseinkkel nagy hiba lenne.

Ez az ő körforgásuk, melynek mi a történelem formálóiként is csak mellékszereplői vagyunk.

Csak a példa kedvéért, nem tudom melyik a rosszabb: hogy emberek kizsákmányolásának helyszínén esküvőt tartanak, vagy hogy olyan divattá vált Auschwitzba kirándulgatni, mintha a bécsi karácsonyi vásárról lenne szó, gondolom igen profitáló a múlt kizsákmányolása is. Bár, hála az égnek, a civil szervezeteknek mindig minden eszükbe jut, mégsem gondolnám, hogy ördögtől való lenne a fájdalom, szenvedés és halál egykori helyszíneire sok idő elteltével boldog pillanatokkal tenni koszorút. Olyan ez kicsit, mint mikor a halotti tor során azért megjelenik a remény, az emlékezet és a kérlelhetetlen idő elfogadásának fuvallata is.

A múltra emlékezni kell, ha jól csináljuk, még tanulhatunk is belőle. De nem gondolnám, hogy gyászra és szenvedésre lettünk teremtve, az emlékezetnek pedig végső soron csak esztétikus hordozói régi épületeink, történelmi helyszíneink. A múlt sebei megmutatják nekünk, hogyan küzdött az ember mindig is az életért, a szabadságért. Belénk van kódolva.

Az emlékezés és az abszurditás párosítása azonban aligha szül jó dolgokat, egyre inkább úgy tűnik, meg kell tanulnunk jól emlékezni.

S nem elfelejteni, hogy ez nem a múlt megcsúfolása, csupán magunkban való helyretétele. Nem tudunk hátrafelé nézve előre haladni. Illetve tudunk, de csak lassan… és még hülyén is nézünk ki.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. december 14-én.

Vélemény

Erkölcscsőszök, vigyázzatok!

2020-04-25 Nincs hozzászólás

Acsarkodás itt, „késdöfés” ott, egy mém repül ide, egy másik meg amoda. Egyre nagyobb bűnöket vágnak egyik politikai oldal szimpatizánsai a másikéhoz és mintha az idei önkormányzati választási kampánnyal mindkét térfélen egyfajta morális szintet is átléptünk volna, egyre drasztikusabban változik meg a politikai közbeszéd erkölcsi alapja, talán véglegesen. Megdőlnek a tabuszintek. A gyűlölködés és a pletykalapok hangulata hatja át a magyar politikai életet. És olyan nagyon sok bulvárba illő politikai hírrel találkozunk, hogy néha már nem is látjuk a lényeget, nem tudjuk, miről mit kellene gondolnunk a rengeteg információ kereszttüzében, az identitásunknak megfelelő politikai formációt keressük, de tele vagyunk kérdőjelekkel. Van azonban, ami még így is nagyon könnyen és nagyon jól megy mindenkinek: az ítélkezés, a „na majd én megmondom a frankót” attitűd, a politikai vérpadra küldés. Istent játszani az emberek között: a bárki lehet isten korában élünk, minden szempontból, minden területen.

De mégis mi a mi mércénk? A társadalom által elfogadott erkölcsi/morális szabályok? A keresztény értékrendszer és a Biblia törvényei? Saját megítélésünk? Vegyük észre, hogy bármilyen belső vagy külső szabályozó „mechanizmust” vezetünk is be, annak senki, de senki nem fog tudni maradéktalanul megfelelni. Aki mást mond, az egyszerűen hazudik. Egyetlen személy volt képes tökéletes emberként élni, előtte és utána senki sem, nem véletlenül nem volt azóta több Messiás. Vajon miért kérünk jobban számon egy keresztényt, mint egy ateistát? Azért, mert az egyiknek valamiféle „kötött” szabályozásnak kell megfelelnie, és mivel ilyen a nem-hívőnek nincsen, ezért ő nem is elítélendő? Ugyan már…

A hitetlen pusztán csak előre feloldozza magát mindenfajta béklyó alól, hogy még csak ne is kelljen megfelelnie semmilyen elvárásnak, így legitimálva bármit, amit tesz.

Mert például néhány kormánypárti politikus napvilágra kerülő tettei elítélendők, hiszen nem azok szerint az elvek szerint cselekednek, amelyeket képviselnek (igaz, hasonló tettek a másik oldalon is napvilágot láttak, következmények nélkül). De elítélendő Fekete-Győr András és Donáth Anna is, akik elárulják hazánkat, ahogyan Karácsony Gergely is, aki buszozik és biciklizik, miközben amúgy nem is, hogy hangfelvétel kerül ki róla, amely akár saját halálos ítélete is lehetett volna (nagy mázlija volt, valljuk csak be), vagy hogy kiderült, a kampányígéretei közül nemhogy több sem fog megvalósulni (stadion-stop, ingyenes BKV a fiataloknak, egészségügy „javítása” helyett szuperkórház-stop), de az ellenzéki szivárványkoalíció szereplőinek érdekei miatt hatalmas ellentmondásokba kell majd ütköznie a jövőben saját magával és „együttműködő partnereivel” szemben is. Egy kereszténydemokrata politikus azért ítélendő el jobban, mint egy baloldali, mert a keresztény értékrendszerhez mérjük? A baloldali politikus meg azért nem, mert nem mérjük semmihez sem? Könnyebben adjuk bocsánatunkat annak, akit nincsen mihez mérni, aki „értéksemleges”?

Szóval, viccelődhet az Index cinikusan azzal, hogy „az ellenzéki politikus minden alkalommal, amikor levegőt vesz, kivonja abból az oxigént, és ezután szén-dioxidot juttat a levegőbe. Pedig köztudott, hogy ez az üvegházhatású gáz felelős a klímaváltozásért”, így védve az új főpolgármestert a minap történtek kapcsán, de ne feledjük: ha a saját oldalunk nem felelősségre vonható, akkor senki másé sem. Sem kis, sem pedig nagy dolgokban.

Úgy gondolom, hogy nincsen joga olyasvalakinek ítélkezni a másik felett, aki még csak meg sem tudja mondani, hogy milyen keret- és értékrendszer alapján gondolja elítélendőnek a másik tettét.

Milyen jogon ítélünk el mást ugyanazért a tettért, amelyért a számunkra szimpatikus személyt/csoportot nem (a politikában például az örömlányok, a drog, a kétes üzletek, elveink megcsúfolása, a választók átverése miatt)? Milyen jogon kérünk számon másokon olyan szabályokat, amelyek ránk „nem vonatkoznak”, amelyekből mi rendszerint kimagyarázzuk magunkat vagy mi magunk nem azok szerint élünk? (Nagy kedvencem, amikor nem hívők a hívőkön kérik számon a Biblia tanításait, törvényeit, na, ehhez kell pofa, de nézzük el nekik, teljes homályban léteznek ők a keresztény hittel kapcsolatban).

Mit fognak például csinálni azok az ellenzéki kötődésű személyek, akik kormányzópártjaink és azok politikusainak szidalmazásával kelnek és fekszenek, amikor majd megtapasztalják saját politikai oldaluk képmutatását és csalásait?

(Mert lesz ebből bőven, már az október 13-a utáni első hetekben felbukkant a jelenség, ha netalán a múlt kísértő árnyai már kisurrantak volna sokak emlékezetének ki-be csukódó ajtaján.) Lesz-e elég erejük a számonkéréshez és a beismeréshez (legalább önmaguk felé), amelyet oly sokszor várnak el a kormánypártoktól?

Bár igazán könnyű a balliberális pártoknak, tulajdonképpen nem igazán vannak elvi kapaszkodóik, mindent magukba szívnak, amivel úgy gondolják, a „haladó Nyugati korszellemet” képviselik és azt támogató szavazatokat lehet szerezni, legyen az ára hazaárulás, megalkuvás, behódolás vagy pusztán az elvnélküliség.

Bölcsebb lenne mindenkinek magába nézni, mielőtt másra acsarkodik. Bölcsebb lenne először a magunk háza táján söprögetni, mielőtt más ajtaján dörömbölnénk. Ne a politikától várjunk bölcsességet és becsületességet. A politika olyan volt mindig és olyan lesz, amilyenné tesszük. Más szóval ha én változom, az a körülöttem lévő dolgokra is hatással lesz. Ne legyünk farizeusok, mert igencsak taszító embertípus az. Legyünk számon kérhetők és legyen számonkérés, de ne csak azzal szemben, aki számomra nem kedves, hanem mindenkivel szemben. Így válhat például mércévé az, melyik oldalon szükségeltetik több számonkérés, elszámoltatás. De csak például.

De akkor mégis mi lehet a megoldás? Inkább akkor ne legyenek elveink, ne legyenek kapaszkodóink? Nem, ha valami, ez csak még nagyobb katasztrófához vezetne.

Egyszerűen csak nőjünk fel a feladathoz félelem nélkül, hogy saját elvi, erkölcsi rendszereinknek, hitünknek vagy világnézetünknek meg akarjunk felelni. Ha valaki nem állít fel magának olyan szabályokat, törvényeket vagy nevezzük akárminek, amihez tetteit/döntéseit/életét viszonyítani tudja, az nem „haladó”, független, szabad, még csak nem is okos, hanem egyszerűen gyáva.

Kölcsey Ferenc fogalmazza meg ezt nagyon szépen unokaöccsének szánt, Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című írásában, mely utolsó műveinek egyike volt, és amelyben saját dilemmáit, kételyeit és igazságkereséseit próbálja szavakba önteni: „Azért jókor kell magadat szoktatnod az erényt ismerni, szeretni, s úgy sajátoddá tenni, hogy természeteddel összeolvadjon s attól élted semmi helyzetében, semmi változandóságaiban többé el ne válhasson. Az emberben, mint minden állatban, önszeretet nagymértékben lakik; s ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka, mely aszerént, mint irányoztatik, vagy segédünk lehet minden jóra, vagy vezérünk minden gonoszra. Legelső, amit e részben tennünk kell: tiszta ismerettel választott s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni. Ennek híjával, ha nem éppen gonosz is valaki, de pillantatnyi indulatok s az igen sokszor rosszul értett önszeretet mindenkori sugalmai határozzák meg; s majd jót, majd gonoszt cselekszik, és életfolyama e kettőnek bizonytalan vegyülete. Milliomok vannak ilyenek; s az ő szíveikbe gyakran több hajlandóságot öntött a természet jót, mint rosszat tenniek; s hibájok csak az, mert nem alapra építék életöket (…)”.

Legyen tehát meghatározott alapunk és mindig tudjuk azt, hogy mihez/Kihez igazodunk tetteinkben és életvitelünkben csakúgy, mint amikor éppen ítéletet mondunk akárki felett. És akkor legalább egyvalamivel, amely sokkal rosszabb bukásainknál és gyarlóságainknál már nem vádolhatnak minket: azzal, hogy gyávák lennénk.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. november 15-én.

« Előző 1 2 3 4 Következő »