A tömött busz esőtől párás ablakán a mandula alakú folt olyan volt, mint egy emberi szem. Nem vicc, amikor egyszer csak kigördült belőle egy csepp, az mintha torz tükörképe lett volna saját szememnek, amelyből a könny épp az állam irányába tartott. Ott aztán azonnali halálra ítélve pottyant a földre, a groteszk másolatból azonban megállíthatatlanul folyt lefelé a gúnyolódó csepp, sőt, közben megindult körötte még vagy négy másik is. Mintha csak azon kacagnának, hogy lám, mi emberek csak az állunkig fejezhetjük ki bánatunkat. Mire tíz perc múlva leszálltam, már újra egyenletes páraréteg fedte az üveget, a komisz foltnak sótlan könnyivel nyoma sem volt. Csak az én arcom maradt csíkos – láttam meg otthon a tükörbe pillantva. Ez a tükörkép azonban cseppet sem volt gúnyos: a bőrömre száradt barázdák hús-vér voltomra emlékeztettek.