SÍRNAK AZ UTCÁK, SÍRNAK A FALAK

Ma korábban keltem, még az ébresztő előtt. Ritkán fordul elő ilyesmi – az ablakokat nyáron nyitva hagyom éjszakára, így kellemes nyári szellő jár körbe-körbe a szobában, amely a puha paplannal kiegészülve azonnal ható altatóként működik. Ezért aztán többnyire a vekker durva berregésére ébredek, majd ötperces agresszív visszaalvásokkal próbálok még egy kis időt nyerni.

De ez a nap más volt. A tavasszal érkezett galambpár minden bizonnyal jól döntött, amikor a sűrű vadszőlővel benőtt belpesti bérházat választotta fészekrakás céljából, mert fiókáik éhes vijjogása azonnal az ébrenlét állapotába rángatott. Nem keltem ki rögtön az ágyból, az lehetetlen. Lassan kitakaróztam,és hagytam, hogy a reggeli hűs szellő az álmosság maradékát is lesöpörje rólam. Így feküdtem ott, üres gondolatokkal, a fiókák hangja és a bizsergető fuvallatok harmóniájában.

Kávé. Most már el kell kezdeni a napot, hiába lenne még másfél órám a telefonon beállított ébresztőig. A kávékapszulák helyett az öreg kotyogóst emelem le a polcról – ma valami erősebbre van szükség. Gondosan felteszem a gázra a roppant erős feketét.

Másfél év alatt minden lelassult. Érdekes, paradox folyamatnak lehettünk tanúi: miközben mindenki kifelé vágyott, saját otthonunkkal, biztonságot adó belső tereinkkel egyre szorosabb szimbiózisba kerültünk. Másfél év elég volt ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: hogyan is éltünk idáig? Miként kell újra felvenni a ritmust? És vajon milyen valóság vár ránk, ha majd kilépünk az ajtón?

Sírnak az utcák, sírnak a falak. Az ember képtelen jól sáfárkodni a szabadságával, elég csak fenekestül felfordult világunkra, vagy a pandémia után kiszabaduló embertömegre gondolnunk. Az utcára lépve állati és emberi ürülék között lavírozok, alkoholittas éjszakák nyomai a járdán. Szétdobált, koszos ruhák a sarkon, bódult fiatalok az Andrássy úton. Egy ablakból hatalmas szivárványcsíkos zászló lóg, az autósok agresszívan dudálnak, folyamatos megtorpanásra késztetve a járókelőket. A kasszánál cicceg az eladó, miért nem vettem már elő korábban a kártyám, egy férfi meg úgy siet, hogy rám csapja az ajtót.

A „négyhaton” bölcsebb akkor is hordani a maszkot, ha már nem kell. Régen a Keletit meg a Blahát neveztük „gyűjtőnek”, ma már a sárga villamost. Körbenézek; identitásukat vesztett vagy azt még csak kereső fiatalok; ugyanolyanok mind, rikító hajukkal, bő nadrágjukkal, szoros, mindent láttató haspólóikkal. Az idősek többsége türelmetlen, tolakodó. Mások bedugott füllel, könyvvel a kezükben próbálnak semmiről sem tudomást venni. A szerkesztőségbe érve a légkondi jégsugara alá roskadok, hogy kitisztuljon fejemből az a rengeteg kép és szag, amivel a húszperces út alatt találkoztam.

Nagy várakozásokkal tekintett magára az ember, amikor a négy fal közé kényszerülve, a külvilágot felértékelve kapcsolódott be a zoom-meetingekbe. Csakhogy az ember nem változik, legalábbis nem mindenki, és pláne nem akkor, ha saját korlátairól van szó. Mindent magáévá tesz, elhasznál, bepiszkít, megesz, megvesz, összegyűjt, halmoz. Kiszipolyozza a másikat és magát, nem tiszteli a várost, sem a múltját, de legfőképpen képtelen határt szabni legnagyobb kincsének, a szabad akaratának.

Most újra kell tanulom látni a szépet, minél kevesebb van belőle, annál inkább. A szemlélődés egy új formája ez, szelektálni a jót és tanulni, tanulni magunkról, a világról, és nem bosszankodva, csak figyelve, és meglátva és józanul, átsegítve másokat, magamat, és türelmesen a peronnál és odaadni és visszaadni, többet mint amit ők adnak, belenyugodva, apró lázadásokkal, rájönni és átadni, elfogadva amit el kell, de soha meg nem alkudva, járni és botlani, küszködni, majd belátni.

De most még reggel van. A gőzölgő kávé alatt kikapcsolom a gázt, és egyik lábamat magam alá húzva a konyhaszékre telepedek. Hallgatom a beszűrődő zajokat: a szomszéd bekapcsolja a rádiót, egy mentőautó elhaló szirénáját visszhangozzák a falak. Megiszom az első kortyot, majd államat felhúzott térdemre támasztva a csempék között futó vonalakat figyelem. Különös, a végét egyiknek sem látom.

Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2021/33. lapszámában, illetve online, a Reformatus.hu felületén.

Continue Reading

„MIT BÁMULSZ, TE B@ROM?”

Saját ürülékükben fetrengő részeg hontalanok, különböző kérdéses szerektől bódultan bolyongó punkok, villamosok előtt átrohangáló, roppant mód siető személyek, a meki előtt bandázó, céltalanul lődörgő fiatalok. A zsúfolt megállóban a telefonképernyők fölé görnyedt emberek között egy csapzott férfi a buszra várakozók valamelyikére förmed: „Mit bámulsz, te barom?” Csak úgy. Talán nem is a látkép igazán groteszk, mint inkább az, hogy

a legtöbbször már teljesen érzéketlenek vagyunk a magunk körül látottakra, egyáltalán nem kavarnak fel minket az egyébként cseppet sem szokványos utcaképek.

Nem kellene, hogy szokványosak legyenek.

Szóval a fentebb leírt, intenzív sokkhatást maga után hagyó látvány fogadott, amikor a szerkesztőségből egy kevéske friss levegőért és a „kedvenchelyrőlkávéért” leugrottam a Móricz Zsigmond körtérre. Az ilyen „sokkhatások” azonban csak akkor válnak megtapasztalhatóvá, ha nem csupán nézünk ki a fejünkből – célirányosan juttatva érvényre gyalogosforgalmi akaratunkat embertársaink irányába –, hanem elkezdünk igazán figyelni arra, mi is zajlik körülöttünk. Mi történt hát velünk, hogy egy kábultan a földön heverő ember láttán hezitálunk, egyáltalán odamenjünk-e (jobb esetben, rosszabb esetben azon vacillálunk, lefotózzuk/videózzuk-e)?

Olyan fontos számunkra saját életünk, hozzá tartozó problémáink sokaságával, hogy vakok vagyunk minden és mindenki másra.

És mielőtt a legtöbben szokásukhoz híven a Fidesz-kormányt vagy Orbán Viktort kezdenék el hibáztatni, jelentem: ennek a jelenségnek semmi köze a politikához. Hozzánk, emberekhez van köze. Hogy mit árasztunk magunkból a világba, hogy hogyan tekintünk a másikra. Mert nincs sem társadalmi, sem szociális, sem politikai kifogás a vállalhatatlan, lélekromboló és agresszív attitűdre, az „ő ezért és ezért jutott idáig, érthető a viselkedése” kimagyarázás sem legitimálja azt a konstans szennyet, melybe nap mint nap beleütközünk és sokszor sajnos mi magunk is okozói vagyunk. Egy olyan kortalan jelenségről van szó, amelynek megállításához sem új törvényekre, sem kormányváltásra, sem eget rengető csodákra nincs szükség. Csupán ránk, emberekre…. és talán egy kis önvizsgálatra. 

Természetesen vannak kivételek. Épp a napokban két olyan esetet is láttam, amikor az utcán, illetve a villamosmegállóban magatehetetlenül fekvő két személyhez többen is odamentek segítséget nyújtani, és biztos vagyok benne, hogy mások is tudnának szívet melengető példákat mondani. De valljuk be: ez a ritkábbik eset. A többi általában harag, gyűlölet, odamondás, tolakodás, tapintatlanság és egy hatalmas adag közöny. Másra árasztom a bennem felgyülemlett feszkót. Ismerős mindünknek, ugye?

„Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” – írták le kétezer éve, az ember pedig azóta sem változott.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. november 22-én.

Continue Reading