Ha életem során bármilyen válsághelyzetbe kerültem, egészen mostanáig próbáltam azonnal válaszokat találni a felmerült dilemmákra. Gyakran kértem tanácsot ismerőseimtől, nyitottam ki ilyen-olyan könyveket, hátha a sorok között rábukkanok a megoldásra, és próbáltam imádságban kérni, hogy odaföntről érkezzen válasz az adott krízisre. Mindig egzakt, pontos megfejtéseket akartam, még az egészen bonyolult, emberi kapcsolatokat érintő kérdésekben is.

A világot kezdtem fekete-fehéren látni, irtóztam mindenfajta középúttól, ami bevallom, nemcsak hogy nem tett jót a világról való gondolkodásomnak, de teljesen be is szűkítette a látóteremet, elzárt a megismerés úgymond „tágabb horizontjai” elől.

Ez a tulajdonság (vagy inkább beidegződés) sok helyzetben kifejezetten előnyös volt, hiszen nem feltétlenül baj, ha az embernek határozott véleménye és elképzelése van a különböző kérdésekről, és nem váltogatja a legkisebb fuvallatra az álláspontját. De valahol mélyen éreztem, hogy valójában nem az a dolgok működési rendje, ahogyan azt a fejemben elképzelem.

Hogy talán azért tekintek mindenre olyan végletesen, mert így sokkal könnyebb rendszerezni ennek a végtelenül bonyolult világnak a történéseit, emberi kapcsolataimat, az élet vagy Isten kapcsán felmerülő dilemmáimat. Féltem árnyalni a képet és elismerni: attól, hogy valaki tőlem eltérően gondolkodik, érez vagy dönt, neki is igaza lehet, sőt, az ő „igazát” is meg kell ismerni.

Ezek a felismerések Tóth Sára Minden itt van című könyvét olvasva törtek rám. A szerző egészen új látásmóddal ajándékozott meg: az embert és főként a keresztyéneket foglalkoztató kérdésekről ír, úgy mint istenképünk és hitünk változása, a protestáns szigor, hogy a házasságok valóban az égben köttetnek-e, vagy hogy jóvá lehet-e tenni a jóvátehetetlent.

Teszi mindezt a közhelyeket mellőzve, ájtatoskodás nélkül, őszintén, az emberben lakozó kétségeket és kérdéseket megfogalmazva. Tóth Sára megtanította nekem, hogy

vannak olyan kérdések, amelyekre sosem kaphatok egzakt választ, a legtöbb, amit tehetek, hogy tűnődök, kérdéseket fogalmazok meg, és próbálom a lehető legtöbb oldalról szemlélni az engem foglalkoztató dolgokat.

Úgy érzem, hosszú út elején járok, hiszen az egyik legnehezebb dolog berögződéseinken változtatni.

A szerző őszintén beszél többek között arról, mekkora nyomást helyez a hívőre, ha adott gyülekezetben csak annak a megtérése az „elfogadott”, akivel ez extatikus állapotban történik meg, hogy mennyire hibás elgondolás görcsösen várni az égi jeleket a párválasztáshoz és házassághoz, vagy hogy mi lehet az oka annak, illetve mit tehetünk akkor, ha imádkozás közben elkalandozunk, ne adj’ Isten elbóbiskolunk. (Egyedül a genderkérdésről szóló fejezettel nem tudtam egyetérteni, mert bár a szerzőnek igaza van abban, hogy a gender alapgondolata nem ördögtől való, de a fogalom átalakulásáról, a rá épülő ideológiáról, valamint az ebből fakadó társadalmi folyamatokról már nem ejt szót.)

Különösen tetszett az írónőnek az a gondolata, hogy mennyire nincs rendben, ha valaki ugyanúgy hisz, mint évekkel vagy évtizedekkel korábban. A gyermeki hit elvesztése és megváltozása, annak válságai, a hullámvölgyek az Istennel való kapcsolatunkban mind természetes folyamatok, amelyeket nem kell szégyellni.

A hit nem biztonsági háló, amely megspórolja nekünk a döntéshozatalt, vagy megóv tetteink következményeitől. Ideális képek helyett a valóságos kép megalkotására kell törekednünk, nemcsak hitéletünkben és vallási téren, de minden másban is. A fekete-fehéren látás kapaszkodót nyújt, megkönnyíti az életben való eligazodást, de a megismerést és elmélyülést mindenképpen akadályozza.

Akkor teszünk a legjobban, ha kijelentések helyett sokkal inkább kérdezünk, mert „ha Istennel éljük az életünket, nincsenek lejátszott meccsek”.

A cikk a Reformátusok lapja október 24-i számában, illetve a Református.hu-n is elolvasható.