HALJUNK MEG LASSAN

Emlékszem, azt mondtad, ne siessünk el semmit, de én nem tudtam, milyen érzés lázadni az ösztön ellen.

A sietség – modern ösztön: senki nem tanítja nekünk, nem szívjuk magunkba az anyatejjel és nem szerepel semmilyen tantervben. És nem csak úgy megyünk előre, mint akik tudják, merre tartanak: rohanunk, pusztán azért, mert hajt minket a megmagyarázhatatlan, belső késztetés.

Könnyebb harcolni, ha tudod, ki az ellenséged – de mit kezdjünk egy olyan fenevaddal, amely észrevétlenül idomít minket?

A XXI. századi ember démona a gyorsaság. Figyelemelterelés és menekülés. A mindent most és azonnal akarok, az engem senki ne várasson meg, az én átugrom ezt és ezt a lépést, a mindenki menjen az utamból hozzáállás. Gyorsabban akarunk közlekedni, gyorsabban akarunk fizetni, gyorsabban étkezünk, gyorsabban szeretünk, gyorsabban szeretkezünk és gyorsabban halunk meg. Még hibáinkat is sietünk elkövetni, hogy aztán legyen időnk megbánni és jóvá tenni őket, mielőtt újabbakat követnénk el. Sietünk nyomot hagyni a világban, legyen az bármi, mondjuk egy falra ragasztott banán.

Ha jobban belegondolunk, a haladó Nyugat egy igen mókás kifejezés. Mert mégis, mi felé halad a Nyugat? Hová siet még a Nyugat is, vagy mit haladott meg? Mi a kitűzött cél, kinek van mersze kimondani az abszolút jót, a legek legjét, az eszmét, mely minden eszközt legitimál és amely nem tűr meg más alternatívát? Bolondok vagyunk, akik az ideák, ideológiák, s a létezés értelmének hajhászása közben csak épp élni felejtünk el. De vigyázzunk, mire észbe kapunk, már mindent feláldoztunk és tönkretettünk magunk körül roppant sietségünkben. (Érdekes belegondolni, hogy a legújabb jelszavak, mint például a klímaválság, a klímavészhelyzet vagy a klímakatasztrófa is valamiért mind a gyors, azonnali beavatkozás szükségességét sugallják.)

Persze, ami leginkább aggasztó, hogy szépen lassan, észrevétlenül, lelkünkre is átragadt a Nagy Sietség:

rohamtempóban modernizálódó pszichék.

Város és ember kölcsönhatásban sietteti egymást, az egyik azonban ki fog égni a folyamatos hergeléstől, mintha csak egy groteszk románc résztvevői lennénk. Csakhogy az ember ritkán éli túl könyörtelen alkotását. Mindennek, ami élő, számolnia kell az elmúlással, hisz mi más adná eleven létünk bizonyítékát?

Lassúnak lenni: lázadás.

Akit megrémiszt, elbukott. Sokan menekülnek előle: egy hajlott hátú öregúr, aki mintha mindig késésben volna. Halálosan komolyan hitettük el magunkkal, hogy az embernek több és fontosabb dolga van, mint valaha. De vajon miféle küldetéstudat hajtja a modern embert?

megállás: eszméltet.

A végén csak le fogunk maradni, amikor ránk talál a sosem érhetjük utol magunkat tudata. Rájövünk, hogy nem mindegy, hogyan vagyunk az egész részei. Akkor majd megtorpanunk és körbenézünk – igazolni kell az elvesztegetett időt. S minden mozgólépcsőn lökdösődő, kasszánál ciccegő, minden piroson átrohangáló, akinek nincs öt perce és akinek egy sincs és minden ember, akinek kedvenc függősége a gyorsaság, eszmél majd: bizony nincs más út, át kell programoznunk magunkat. Ne tekintsünk pótolhatóként a pótolhatatlanra, miközben korszerű, elfoglalt gépekké válunk.

Azt mondtad, ne siessünk el semmit, és én azt hiszem, eszemben sincs.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. január 18-án.

Continue Reading

Küzdeni méltó módon

Igyekeztem hamar átlendülni a jelenlegi, pusztán politikai nézeteim által diktált érzéseimen Karácsony Gergely budapesti győzelme után. Erre azért volt szükség, mert szavakba önteni a valamivel kapcsolatos rossz érzésünket sokkal fontosabb és hasznosabb a jövő tekintetében, mint szabadjára engedni elkeseredett és gyűlöletet ontó énünket. A tanulságokat korrekten, őszintén és pontosan levonó cikkek az utóbbi héten pedig jócskán születtek már.

Éppen ezért ez nem egy gyűlölködő vagy összegző írás, legalábbis nem annak szánom. Csupán szeretném szavakba önteni, hogy miért van bennem gyanakvó aggodalom a következő öt évre nézve, miközben a legtöbben tudjuk, az október 13-i eredményekből a jobboldalnak is épülnie kell: kicsit olyan ez, mint amikor hosszú idő után számítógépünk asztaláról annak lomtárába dobáljuk azokat a fájlokat, amelyek nem odavalók, amelyek elavultak, vagy csupán feltartanak minket abban, hogy jobb, hasznosabb és értékesebb dolgokkal pótoljuk helyüket.

Próbáljuk csak meg beleképzelni magunkat a budapesti „győztes” oldal helyzetébe: jogos az örömük, hiszen ugyanígy érezhették magukat azok a meggyőződéses baloldaliak (hol vagytok?), akiknek végig kellett nézniük a Fidesz mindent elsöprő győzelmét 2010-ben, még ha titkon ők is belátták, hogy abban a helyzetben ez elkerülhetetlen volt.

Ami a legjobban aggaszt a liberális baloldal budapesti térnyerése kapcsán az az, hogy egy olyan politikai erő kap teret, amelyet nem tudok elv- és értékrendszerhez kötni.

Nincsenek olyan kapaszkodói, gyökerei, amelyek az embernek biztos pontként, egyfajta bójaként szolgálhatnának.

Konzervatív keresztényként megvannak az identitásomban azok a biztos alapok, amelyek által soha nem leszek elveszett a világban. Amelyek a magánéletben, a szakmai életben, politikai téren, de minden más területen is segítenek döntéseket hozni. Amelyek segítségével akármi történik körülöttem, mindig el fogom tudni helyezni, lesz értelmezési keretem, legyenek azok a klímaválsággal, a melegházassággal, a politikai folyamatokkal, a média különböző „húzásaival” kapcsolatos, vagy akár nemzetközi, technológiai, globális történések.

A mindenre igent mondó, „haladó Nyugat” után rohanó liberális baloldal számomra nem tud olyan kapaszkodókat nyújtani, amelyek által biztonságban érezném magam. Azt mondják, egy dologról úgy tudjuk leginkább eldönteni, hogy jó vagy sem, ha látjuk a kifutását. Az örökké változó, válogatás nélkül minden – sokszor igen szélsőséges – gondolatot integrálni akaró liberális oldalnál ezt nem látom. Ahogyan nem látom azt sem, hogy ne katasztrófa lenne a vége a mágnesként mindent magába szippantani kívánó politikának.

„Amikor az emberek már nem hisznek Istenben, akkor nem semmiben sem hisznek, hanem bármiben.” /Chesterton/

Lehet ugyan hinni a haladásban, csakhogy az mindenkinek mást jelent. Azt vallom, hogy azoknak a dolgoknak van jövője, amelyek erős talapzaton állnak, az az ember erős, akinek jelleme, elvei, erkölcsei és hite van, épp ezért gondolom úgy, hogy amit a Budapestet „visszafoglalók” képviselnek nem más, mint a Nyugat átgondolatlan, feltétel nélküli hajszolása, amivel egy szempillantás alatt elveszíthetjük és szétverhetjük azt, amit olyan nehezen felépítettünk. Nem is beszélve arról, hogy úgy tűnik, a magyar lakosság egy része valóban kezdi elfelejteni, mitől kellett megszabadulnunk a kétezres évek végén.

Az igazság az, hogy az utóbbi majdnem tíz évben nemigen volt a jobboldal olyan pozícióban, mint amibe most Budapesten kerültünk: kisebbségként kell megvédenünk értékeinket és elveinket a többségi, általunk károsnak vélt szemléletmódok ellen. Kicsit olyan ez, mint mikor imával és együttérzéssel gondolunk azokra a keresztény társainkra, akiket hitükért üldöznek, sok esetben mártírhalált halnak, mégis néha feltesszük magunknak az őszinte kérdést: ha én lennék ilyen helyzetben, mennyire tudnék kiállni Jézus mellett, érte életemet is adni? 

Tudunk-e harcolni akkor, amikor megtörténik, amitől féltünk? Tudunk-e nemet mondani arra, akire mindenki más igent mond? Tudunk-e erősek lenni akkor, amikor egyszerűbb és biztonságosabb lenne gyengének lenni? 

Meg tudjuk-e védeni keresztény kultúránkat, a kereszténydemokráciát, amikor a (közel)múlt botrányai, politikusok megkérdőjelezhető tettei, életvitele és szavai által az egész jobboldalról alkotnak képet az „Orbán-rendszert” leváltani akarók és – ami még szomorúbb – maguk a jobboldaliak?

Abban reménykedem, hogy akinek kell, az most a mérlegelést és a helyes konklúzió levonását választja a méltatlan gyűlöletkeltés és ingerkedő, sokszor acsarkodó mondatok formájában felbuzgó elkeseredett támadássorozatok indítása helyett. Márpedig sajnos ebből is akad bőven.

Őszintén remélem, hogy meglátva a szivárvány-mozgalmak egyértelműen előrevetíthető budapesti térnyerését, lesz elég bátorságunk méltó módon küzdeni és kiállni a magunk értékei mellett, rámutatva arra, miért károsak, normalitást mellőzők és Istennek nem tetszők a társadalom torkán lenyomni kívánt ideológiák. Kapaszkodók nélkül elveszettek vagyunk. De még elveszettebb az, aki szerint nincs is rájuk szükség.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. október 21-én.

Continue Reading