melankólia Archívum - Keskeny Körökben

FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ: A MELANKÓLIA DICSÉRETE

A MELANKÓLIA GAZDAGÍTJA AZ ÉLETET, DE AKIT UTOLÉR, AZ KÖZBEN MÉGIS ÚGY ÉRZI, MINTHA KISEMMIZTÉK VOLNA

Szárnysuhogás hangjára keltem még azelőtt, hogy az ébresztőm megszólalt volna. A zaj idővel nemhogy szűnni kezdett volna, de egyre hangosabb lett. Álmosan az ablak irányába fordultam. Elsuhanó árnyakat láttam, ami bizonyította, hogy nem csak egy éppen véget érő álom űz tréfát velem. Elfogott a félelem, hogy a nagyon is létező madarak esetleg a frissen ültetett muskátlijaim iránt tanúsítanak érdeklődést, ezért kipattantam az ágyból, fogtam egy széket, az ablak elé tettem, és a tetejére lépve kinéztem az ablakon.

A gang korlátjáról egy gyönyörű, sárga csőrű galamb nézett farkasszemet velem. Nem az a fajta, amilyet a városban sétálva úton-útfélen látni. Ez egy hatalmas madár volt, amely fejét enyhén oldalra billentve pontosan rám nézett, engem nézett. A levelekről csöpögő éjszakai eső, a hajnali fények, vagy a bérház álmos falai – nem tudom, mi okozta, de megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Fogalmam sincs, hogy hány percig néztük így egymást én, meg az a galamb. Mint később kiderült, éppen a lakásom fölött lévő falmélyedés tűnt a legjobb ötletnek fészeképítés céljából, a galamb a gangon fel-le sétálva-repkedve éppen azt mérte fel, hogy megfelelően választottak-e helyszínt párjával.

Azt hiszem, pontosan az ilyen pillanatokra érti Földényi F. László a melankólia meghatározására tett kísérletei során, hogy mindenki pontosan érzi, hogy miről van szó, de megfejteni senki nem tudja, meghatározni pedig még kevésbé.

Mégoly ravaszul és körmönfontan próbálják is a fogalmak hálójába zárni, mindenhonnan kisiklik.
Földényi F. László: A melankólia dicsérete. Jelenkor. Budapest, 2017

Földényi F. László A melankólia dicséretében saját, megtapasztalt benyomásai, művészi alkotások, különböző korszakok és emberek bemutatásával próbál közelebb jutni a melankólia meghatározásához, azonban aki azért venné kezébe a könyvet, hogy pontos definíciót kapjon, csalódni fog. („A melankólia olyasmi, amit ha megneveznek, már nem az, ami. Addig van jelen, amíg nem látni; ha pedig látni, akkor az már csak a ködképe.”) Mivel a melankóliát csak körülírni lehet, ezt viszont a lehető legpontosabban teszi a könyv szerzője.

A melankólia mindenekelőtt nem búbánat, rosszkedv, hanem belső erő, aminek birtokában az ember másra figyel, máshol fedezi fel azt, amit korábbi civilizációk „lényegnek” neveztek, s szakadatlanul rákérdez minden olyasmire, ami látszólag magától értetődő és evidens.
Földényi F. László: A melankólia dicsérete. Jelenkor. Budapest, 2017

Nem szabad szótlanul elmenni a könyv gyönyörű borítója mellett sem, amely Giorgione da Castelfranco A vihar című festményét ábrázolja, és amely Földényi F. László szerint a melankólia egyik legérzékletesebb példája.

A melankólia dicsérete a melankolikus beállítottságú emberek számára különösen lebilincselő olvasmány, de úgy hiszem, a könyv végére érve mindenki közelebb juthat néhány sötétben rejtőző, megválaszolatlan kérdés középpontjához.

Ez a melankólia. Egyidejűleg lázadás és rezignáció, föltornyosuló életerő és magába süppedés, inspiráltság és bénultság. Valóban túl van tudáson és érzésen. Nemcsak az derül ki ilyenkor, hogy milyen elenyésző a tudásunk a bennünket fölülmúló ismeretlenhez képest, hanem az is, hogy mennyire esetlegesek és tünékenyek az érzések, amelyeknek ki vagyunk szolgáltatva. A melankólia mély belátást nyújt, amely azonban, mivel az ismeretlenre irányul, a tudatlansággal társul. S közben a legkülönfélébb hangulatokat és érzéseket is képes magába fogadni. Szomorúsággal éppúgy társulhat, mint derűvel, vidámsággal csakúgy, mint levertséggel. Ideig-óráig; mert azután túllép rajtuk, hiszen nem egyszerűen érzésről van szó.
Földényi F. László: A melankólia dicsérete. Jelenkor. Budapest, 2017

A BOLDOGSÁG MELANKÓLIÁJA

Állandóan keressük. Meg akarjuk találni, magunkénak akarjuk tudni, ameddig csak lehet. Sóvárgunk utána, belekapaszkodunk – bizonyságban, tévedésben, szenvedélyben, kiégésben. Amikor magasan szállunk, vagy a mélyben vegetálunk; egyszer türelmesen, másszor türelmetlenül. Érezzük hiányát a reggeli kávé minden egyes kortyában, vagy amikor ölelő karjaival álomba ringat minket a szürke bizonytalanság. Nem kapjuk meg gyermekeinkre pillantva, és szerelmünk sem olthatja szívünkbe.

A boldogság megtalálásának vágya: a legnagyobb kísértés, amelyet akkor is hajszolunk, ha már régen megértettük, hogy nincsen beteljesülés.

Balázs Zoltán így ír erről Homérosz napja című művében: „Mindenesetre úgy látszik, arra ítéltettünk, hogy a boldogságot csak időben távoli, bizonytalan dolog gyanánt szemlélhessük. Nem csoda, ha sokan a jelen örömeit értékelik a legtöbbre, s tudatosan félreteszik, mint haszontalant, a távoli reményt. Hiszen a jelen is olyan sokat nyújthat: az elragadtatás pillanatait, a testi gyönyör, a meghatódás, a dicsőség, a megkönnyebbülés, az ujjongás örömeit. Van aztán tartós elégedettség is, amikor az ember nem vágyik már többre. (…) Csakhogy ezek az örömök és gyönyörök a múlandóságnak vannak alávetve, s a szerencse legalább annyira kormányozza őket, mint mi magunk, így dőreség volna boldogságnak tartani őket”.

Mennyi mindent látunk magunk körül, ami csupaszon és hidegen ordítja arcunkba az ember leghatalmasabb vágyát, a boldogság megtalálását: az új, csinosabb feleség, egy nemátalakító műtét, pénz, amely sosem elég – alkohol és drogok által nem tudni semmiről. Homályba vezető döntések, életek a keresés útvesztőjében – hogy csak néhány dolgot említsünk. Rémisztő, persze, hiszen mindannyian érezzük. Betöltetlen üresség, melyről jobb nem is beszélni, de tompítani akarjuk, ki-ki amivel tudja. És miközben már „nagyon fejlettek vagyunk”, új világunk hipnotikus dallama csak még inkább felszínre hozza az Édenből kitaszított ember valóságos gyötrelmeit. Akaratlan utópia.

„A modern ember gyakran két reakció között őrlődik. Olykor úgy látja, hogy csak azokra az örömökre számíthat, amelyekről az imént volt szó: a gyönyör, az élvezet és elégedettség, valamint a derű örömeire. Minden további remény illúzió, öncsalás (…). De vannak pillanatok, amikor az a bizonyos mély sóvárgás föltör benne, s reméli vagy remélni szeretné, ha a boldogság nem ezekben állna; csak hát valójában nem tudja – honnan is tudná? –, hogy akkor miben. Nincs róla tapasztalata, hiszen azt »szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta«.”

Talán itt lenne az ideje, hogy az ember, leoldva földi eszményképei béklyóit, végre ne az őrületben keresse, amit odafönt teljes egészében, itt a földön azonban csak ideig-óráig birtokolhatunk. Van abban valami szép, hogy az olyan elemi ösztönök szintjén, mint a félelem, a „valami utáni sóvárgás”, azért mindannyian közösségben vagyunk. Összefogni, ha jön a világjárvány (elemi ösztön) – hogy aztán újra egymás torkának ugorjon majd minden ellentétpár.

S ha megérzed a múlandóság fanyar-édes illatát, a lényedben lüktető bizonytalanság nem okoz többé lelki hipotermiát. Élesen figyelni, lágyan megélni, magad ellen lázadni. Hálásnak lenni örömöt találva – lélegezni, keskeny úton járva.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2020. február 28-án.