AKKOR IS VAN, HA NINCS

„Mintha nem is élnének, csak mint a kísértetek, akkor kelnének életre, ha a férfi forró szenvedélyéből egy kortyot ihattak”

– írja Hamvas Béla 1948-ban Cave poetam című feljegyzésében „a nőről”. Hamvas életműve szinte számtalan nézőpontból vizsgálható, a Medio Kiadó azonban hiánypótló gyűjteménnyel lepte meg az olvasókat az író születésének 125. évfordulóján. A női nemmel, eszményképpel és a szerelemmel Hamvas műveiben lépten-nyomon találkozhatunk, de pontos leírások helyett inkább utalásokat, különböző gondolatelemeket és „értekezéseket” találunk. Ennek ellenére

nem túlzás azt állítani, hogy A Szépség istennői című összeállítás viheti az olvasókat a legközelebb, ha nem is Hamvas nőkről alkotott képének teljes megismeréséhez, de annak leginkább reális értelmezéséhez.

A kötet egyik érdekessége, hogy bizonyos oldalakon QR-kódot találunk, amelyeket leolvasva Fekete Ernő és Fullajtár Andrea színművészek előadásában hallhatjuk az adott szövegrészleteket.

Katona Zsuzsa és Thiel Katalin nagyszerű munkát végzett a kötetbe kerülő anyagok összeválogatásánál, így Hamvas számos művéből, például a Scientia Sacrából, A babérligetkönyvből, a Karneválból, a Sareptából, az Arkhaiból, a Silentiumból és A bor filozófiájából is olvashatunk részleteket. A gyűjtemény egy másik szakaszát képezik Hamvas Béla levelezései édesanyjával, munkatársnőjével, tanítványával és természetesen második feleségével, egyben legnagyobb szerelmével, Kemény Katalinnal is. Róla egyik levelében azt írja, „Feleségem messze a legmagasabb rendű asszony, akit ismerek (azt hiszem, ő tényleg Szent)”. Azt, hogy saját hitvese került legközelebb Hamvas megértéséhez, bizonyítják a hozzá írt levelei – amelyekből szintén olvashatunk a kötetben –, visszaemlékezései, valamint a kötet nagyobbik részét kitevő Élet és életmű című, Hamvasról írt nagyívű tanulmánya. Kettejük kapcsolata minden nehézség ellenére egészen különleges volt, a közöttük lévő kötelék mély szellemi alapokon, egymás tiszteletén és főként a közös megismerésen alapult.

A legnagyobb tévedés, amit olvasóként elkövethetünk – különösen igaz ez Hamvas esetében –, ha félreértjük az írót. Ennek veszélyére írásában Kemény Katalin is többször felhívja az olvasó figyelmét, így ezt a válogatást is nyitott szellemmel és lélekkel kell lapozgatnunk, vigyázva, hogy az egymásnak néhol ellentmondó gondolatok ne a zavarunkat erősítsék, hanem kibontakoztassák, kiegészítsék a hamvasi nőképet. Utóbbit ugyanis nem lehet pontosan definiálni, Hamvas különböző életszakaszaiban és műveiben eltérő megnyilatkozásokat, ahogy ő írja, „léha” és „könnyelmű” gondolatokat fogalmaz meg. „A nő halhatatlansága a mulandóságában van. Ezért női minden, ami ének és tánc, gyümölcs és virág, étel és ruha, évszak és hangulat, érzelem és gondolat, társadalom és test. Mindaz, ami eltűnik éspedig nyomtalanul” – jelenti ki Hamvas, hogy aztán később a szeretett nőt örök és áradó, éltető erőként jelenítse meg:

„Mert ő az egyetlen, aki úgy tud lenni, hogy akkor is van, ha nincs. Ha tudom, hogy titok vagy, nem vagy az többet. De nem tudom. Csak egyet: rajtad keresztül jöttem, s rajtad keresztül jutottam ilyen tájra és ismét rajtad keresztül más-más világba, varázsba, magamnak hitt magamba, ami más volt”.

Egy biztos: Hamvas Béla szeretett, méghozzá „megszentelt” módon, úgy, ahogyan csak „két psziché” szeretheti egymást.
(A szépség istennői – Hamvas Béla a női eszményről, a női nemről, nőkről, szerelemről. Szerkesztette: Katona Zsuzsa – Thiel Katalin. Medio Kiadó, Budapest, 2022, 126 oldal. Ára: 3990 forint)
A recenzió nyomtatásban a Magyar Nemzet Lugas című mellékletében, október 29-én jelent meg.

Az Instagram-linkért kattints ide!

Continue Reading

HÁZASSÁG KUTYÁVAL

A házasságról sokan sokféleképpen gondolkodnak hitüktől, személyiségüktől, tapasztalataiktól és ideológiai nézeteiktől függően. Vannak, akik félnek tőle, mások csak egy darab papírnak tartják, és akadnak, akik halálosan komolyan viszonyulnak hozzá. „Amíg a halál el nem választ” – az esküvőkön elhangzó mondat magában hordozza az élet végességének tudatát és két ember kapcsolatának élethosszig tartó összefonódását. Alig telik el úgy nap, hogy ne olvasnánk furcsábbnál furcsább házasságok hírét szerte a világból. Miközben a Távol-Keleten egyre aszexuálisabbá válnak társadalmak, lassan demográfiai válságba sodorva egyes országokat, a magukat haladóként aposztrofáló országokat épp az ellenkezője jellemzi: fűvel-fával házasságot köthet bárki, mivel a szélsőségesen elfogadó jogrendszer és az uralkodó ideológiának behódoló, ahhoz idomuló egyházak erre korlátlan lehetőséget adnak.

Egy ausztrál férfi, Joseph Guiso saját kutyáját vette el, frigyüket csókkal pecsételve meg, egy tárgyakhoz vonzódó amerikai nő a Santa Fe-i vasútállomással „házasodott össze” nevét Carol Santa Fére változtatva, de volt, aki fához, többen saját magukhoz, Kitten Kay Sera influenszer a „pink színhez” ment hozzá – csak néhány példát említve. Nem tudhatjuk, hogy ezekhez a bizarr döntésekhez a feltűnési vágy, a túl sok egyedüllét, a szocializációs, esetleg külső hatások vagy milyen egyéb okok vezetnek, az azonban világosan látszik, hogy a házasság intézményének és az emberi jogoknak a szélsőségesen liberális kiterjesztése milyen kaotikus és abnormális következményekhez vezet. Az állam és az egyház lassú semlegesítése és kiiktatása, a liberális hegemóniára való törekvés az első hallásra viccesnek tűnő történeteken keresztül is megmutatkozik, a woke-, vagyis „felébredt” kultúra elvakult képviselői pedig még meg is tapsolják ezeket a segítségnyújtást igénylő embereket és groteszk tetteiket.

Az önzés, énközpontúság és felelőtlenség korában a hús-vér embereket állatok, növények, tárgyak és gépek váltják fel, hiszen ezek nem szólnak bele abba, hogyan éljek, nem illetnek kritikával, azt teszik, amit én szeretnék, és jóval kevesebb energiát kell rájuk pazarolni, mint embertársainkra. A menekülés kultúrája kitaszítja magából azt, ami a hagyománnyal, a kötelességgel vagy a véglegességgel „ijesztget”, utat engedve minden emberi hóbortból, mentális eltévelyedésből vagy szélsőséges gondolkodásmódból fakadó, abszurd ötlet megvalósításának. És ha már itt tartunk, a „haladó” ember már a halál felett is átvenné az uralmat. Svédországban 3D-nyomtatóval elkészíthető géppel a jövőben bárki legálisan hajthat végre eutanáziát, a feltaláló szerint gyorsan és fájdalommentesen. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy vajon mi a rémisztőbb. Görcsösen ragaszkodni a saját ösztöneink és korlátlan szabadságunk diktálta ad hoc döntések meghozatalához, vagy mulandóságunk tudatában, abból a maximumot kihozva kevesebbet, de annál értékesebbet birtokolni?

A korlátlan szabadság fékevesztett társadalmakhoz vezet. Mert ha valaki elveheti saját kutyáját, azonos nemű partnerét vagy bárkit, akit csak kíván, akkor mi akadálya van annak, hogy apa a lányával, fiú az anyjával, testvér a testvérével kössön házasságot? Mi alapján állítjuk fel morális korlátainkat, és kinek van joga azok felállításához? Mi számít tabunak, ha a szélsőséges liberalizmus korában a fehérek elnyomására, a pedofília elfogadására és a nők zsarnokságára is találnak magyarázatot? Újra és újra fel kell tennünk ezeket a kérdéseket a normalitás megőrzéséért folytatott harc során, amelyet a józan ész helyett politikai jelszavakkal vívnak.

A kultúra átformálásával a korábban magától értetődőnek számító, esküvel pecsételt, sírig tartó házasságok helyét az ideiglenes, átmeneti, az állandótól rettegő, bármikor felbontható kapcsolatok vették át. Mindannyiunkban ott van a félelem, amikor életre szóló döntés előtt állunk, azonban a visszavonhatatlanságtól való páni félelem a mai idők kulturális, ideológiai sajátossága. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy időről időre hallunk olyan sztárpárokról, akik harminc, negyven, ötven év házasság után, sok
esetben életük alkonyához közel döntenek a válás mellett. És bár nem tudjuk, mi áll ilyenkor a háttérben, ezek a hírek is azt sugallják, hogy a tartósnak hitt kötelékek is elértéktelenednek a mai, saját boldogságunkat középpontba állító korban. Nem beszélve arról, hogy míg a konzervatívnak számító európai országokban egyelőre nyomós indok kell az Isten színe előtt kötött egyházi házasság felbontásához, máshol egy szempillantás alatt semmissé tehetőek az örök életre szóló ígéretek.

Érdekes, hogy azokban az országokban, ahol a család fogalma és értéke még nem lett a változó világnézetek martaléka, egyre népszerűbbé válik a házasságkötés és a gyermekvállalás (hazánkban például évről évre csúcsokat dönt a házasságra lépők száma, míg a válások számában csökkenés mutatkozik). Némi reményre ad okot, hogy akadnak még olyanok, akik nem csupán kiskedvenceiknek, tárgyaknak vagy egyéb élettelen dolgoknak és fogalmaknak merik kimondani a boldogító igent. Biztosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb akár társadalmi, akár gazdasági vagy demográfiai szinten súlyos károkat fog okozni a nemzetek alapegységeinek, a családoknak a szándékos bomlasztása – talán pozitív irányú ébredési fordulathoz vezetve az emberiséget.

A cikk a Magyar Nemzet január 29-i számának mellékletében jelent meg.

Continue Reading

MŰVÉSZET KÍNPADON

Kialakult egy új reflexünk. Az elsőre abszurdnak, komikusnak tűnő hírek hallatán nem kacagunk fel azonnal, azt gondolva, mennyire jó, hogy ilyen dolgok a valóságban nem léteznek. Már nem nevetünk, sőt mosoly helyett megkeményedett arcvonásaink jelzik, hogy egyre tragikomikusabb a világ, amelyben élünk.

Manapság négyéves gyerekek dönthetnek saját nemátalakító műtétjükről, klasszikus könyveket, meséket, filmeket cenzúráznak vagy írnak át, ha azok nem megfelelő mértékben „érzékenyek”, és bizony már a történelemhamisítástól sem riadnak vissza az elszánt társadalom­alakítók. Így fordulhat elő, hogy a Cambridge-i Egyetem régészeti múzeuma új rasszizmusellenes stratégiát fogadott el nemrég, amely gyakorlatilag utat nyitott az európai művészettörténet eltorzításának.

A stratégia részeként jelzésekkel látják el a múzeumban található szobormásolatokat, megmagyarázva azok „fehérségét”. A gipszszobrok fehérsége ugyanis „félrevezető benyomást” kelt az ókori „sokszínűség hiányáról”. Az akcióterv benyújtóinak célja rávilágítani a klasszikus szobrászat szerepére a rasszizmus történetében, amely teória terjesztésére, illetve „tartalmi figyelmeztetések” megtételére az egyetemi oktatók figyelmét is felhívták. És mielőtt azt hinnénk, hogy csupán elszigetelt esetről van szó, Olaszországban nemrég nőjogi aktivisták nyilvánítottak szexistának egy bronzszobrot, mivel annak áttetsző ruhája láthatóvá tette testének vonalait.

Érdemes belegondolni abba, hová jutunk így, hiszen lassan már csak amorf, felismerhetetlen vagy ideológiailag erősen behatárolt alkotások születhetnek majd, ha a művészek minden szélsőséges elvárásnak meg kívánnak felelni.

A szobrokkal kapcsolatos legújabb hóbort is azt bizonyítja, hogy a különböző lobbicsoportok és döntéshozók a szolidaritás köntösében, emberi jogokból font ostorral kényszerítik rá a többséget arra, hogy rendeljék alá magukat azoknak a csoportoknak, amelyeket szerintük éppen elnyomás fenyeget. 

Ilyenek például a feketék, a homoszexuálisok vagy a nők, és minél több kategóriába esik valaki, annál nagyobb esélye van a boldogulásra és a fősodor tiszteletének kivívására – érdemeitől függetlenül.

A történelem meghamisítása szintén nem új keletű jelenség. Az érzékenyítő lobbi miatt számos olyan film és sorozat lát napvilágot, amelyekben hamisan ábrázolják a feketék, a nők, a férfiak és a szexuális kisebbségek történelmi szerepét és helyzetét. A Netflix és a nyugati, liberális művészelit futószalagon gyártja az ilyen alkotásokat. Mert a haladáspártiaknak nem elég küzdeniük a rasszizmus és az elnyomás ellen, történelmi megalapozottságot kell találniuk a „gonosz”, heteroszexuális, fehér emberek elleni vádjaikhoz és ellenszenvükhöz. Ha pedig nincs elég muníció, kitalálnak valamit ők maguk, és erőszakkal lenyomják azoknak a társadalmaknak a torkán, amelyeknek van hozzá gyomruk.

De vajon hogy jutottunk idáig? Hogyan lehetséges, hogy az ember már fel sem kapja a fejét a nyilvánvaló hazugságok hallatán? Úgy, hogy a liberalizmus egyik alapja a haladás folytonosságának kényszere. Nincs megállás, nincs nyugvópont.

Az új csak akkor igazán új, ha további újdonságokat indít útjára, az eszme képviselőit a megtorpanástól való örökös félelem és gyanú hajtja előre és készteti a legabszurdabb elméletek és igazságok „kitalálására”. 

Csakhogy éppen az ő igazságuk az, amelyik ingatag, hiszen gyurmaként alakítják a tényeket, a történelmet és a valóságot. A legvadabb liberalizmus fundamentuma, hogy nincs igazság, azt csak keresni tudjuk, éppen ezért mindenki véleményét tisztelni kell és el kell fogadni, hangozzék az bármennyire abszurdnak. A liberalizmus követeli, hogy képviselői állapítsák meg, ki az ostoba és ki a bölcs – így válik egy semleges, szabadságot hirdető elv az elnyomás eszközévé és fegyverévé.

Hogy a cambridge-i múzeum milyen adatokkal tervezi igazolni a római és görög szobrok „kínos” fehérségét, azt nem tudjuk, azonban tudatos, bevett kommunikációs eszközeikről érdemes ejteni pár szót. Mint fogalmaztak, szükség van az egyetemen belüli rasszizmus problémájának nyilvános beismerésére.

Beismerés, vezeklés, kárpótlás, bocsánatkérés – a haladás képviselői a bölcsek és okosak meghatározása mellett azt is eldöntik, hogy kik az áldozatok, és pontosan kiknek a bűnei miatt váltak azzá. Nem marad más hátra, mint ideológiai ellenségeiken behajtani a vélt történelmi adósságot, amely csak nyomokban tartalmaz őszinte együttérzést és szolidaritást.

A fentebbi folyamatok arra is rámutatnak, hogy a valóság, a klasszikus formák helyét a szubjektivizmus korszaka veszi át, a modernség ilyesfajta eldurvulása pedig természetszerűen magával hordozza a kultúra hanyatlását is. A kultúra klasszikus fogalmának és tartalmának eltorzítása és haladó gondolkodásba illesztése a társadalom minden területét uralma alá kívánja hajtani. Mindezek után felmerül a kérdés, mennyire kell még felforgatni a világot ahhoz, hogy belássuk: nem vagyunk jobbak ókori őseinknél, csupán nekünk is megvannak korunkhoz tartozó bolondságaink.

A publicisztika megjelent a Magyar nemzet október 30-i számának Lugas című mellékletében, eredeti helyén, online formában a linkre kattintva elérhető.

Continue Reading

IMAKÖR – A REFORMÁTUS EGYHÁZ KITÖRÉSE A KOMMUNISTA URALOM BÉKLYÓJÁBÓL

„A nemzeti és egyházi forradalom leverése után elkezdődött a kegyetlen megtorlás ideje. A megújulási mozgalom tagjait és a forradalomban aktív szerepet vállalók nevét, illetve tevékenységét évtizedekkel később is számon tartották, a legártalmasabb „reakciósnak” minősített lelkészek még jóval a forradalom után is különleges megfigyelés alatt álltak. Sok lelkészre néhány napos fogda vagy bebörtönzés várt, többeket rendőri felügyelet alá helyeztek. Ravasz László még februárban visszatért leányfalui száműzetésébe. Bár az egyházak fellélegzésére egészen a rendszerváltozásig kellett várni, a reformáció jelmondata, az „Ad fontes!”, azaz „vissza az alapokhoz” a kommunizmus alatt is végigkísérte a hívő egyház szellemiségét.”

Írásom a Magyarországi Református Egyház kommunizmus alatti elnyomásáról és 1956-os forradalmi szerepvállalásról a Magyar Nemzet október 30-i számának Lugas című mellékletében.

Continue Reading

FÖLDREPEDÉS

„A könyv egyes versei maguk is olyanok, akár egy-egy földrepedés. Néhol magabiztosan észleljük magunkat és sorsunkat, kapaszkodókat találunk »miértjeink« megértéséhez, hogy aztán néhány sorral később feneketlen mélységbe
zuhanjunk, de hogy pontosan hová, arra már nem kapunk választ. Mindenkinek saját útja van a Tizenkettő mögött, éppen azért, mert nincs ránk erőltetve a mondanivaló, a kötet velünk együtt hullámzik, ki tudja, mióta, talán a világ kezdete óta. (»Vad szél fújja meg fájdalmad kürtjét / a változékony örvény nyomokat keres / bolyongó kísértetek után.«)”

Mei Er kínai költőnő Tizenkettő mögött című kötetére egy leányfalui könyvesboltban akadtam rá a nyár folyamán, utólag pedig rájöttem, hogy ez nagyon nagy szerencse volt. Erről az igazán misztikus könyvről jelent meg recenzióm a Magyar Nemzet Lugas című hétvégi mellékletében. Mindenkinek szeretettel ajánlom a kötetet olvasásra!

Continue Reading