Öntörvényű ünnep a karácsony. Különböző emberekből különböző dolgokat vált ki, kedve szerint. Miközben gyakorta emlegetjük a „szeretet ünnepeként”, kevés dolog tud annyi szeretetlenséget felszínre hozni, mint az év e feszültségekkel terhes időszaka. Amikor nagyon sok szép és jó dolgot kellene éreznünk családunk, rokonaink, közvetlen környezetünk, embertársaink iránt, irgalmatlanul belénk tud hasítani a felismerés, hogy év közben ez mennyire nem így van. Megerőltetjük magunkat az ünnep néhány napjára, aztán szépen visszasimulunk szürke, szeretetlen hétköznapjainkba, konfliktusainkba, harcainkba; már megint elrontotta, már megint idegesít, hagyjon már békén, meg amúgy is, mi közöm hozzá, fáraszt ez az egész.

Egyébként meg persze, hogy szeretjük a másikat, hogyne szeretnénk, de karácsonykor mégiscsak teljességet kellene éreznünk. A karácsonyi csengettyű örömhírt hozó dallamát azonban sokszor a megmagyarázhatatlan, kongó üresség zengi túl bennünk. És valóban:

soha nem tör ránk kegyetlenebbül ürességünk tudata, mint olyankor, amikor leginkább nem volna illendő ilyesmit éreznünk.

Ez már csak így van, az ember nem tud adott időpontra megérkezni. Nincs olyan, hogy most még nem, de majd holnap, holnap ígérem teljes leszek. Egyébként éppen ezért nem működnek az újévi fogadalmak sem: most még képtelen vagyok rá, de az új évben minden más lesz! – mégis, hányszor lett már minden más? Aztán vihetjük tovább egész évre a saját magunkban való csalódás terhét is, grátisz. Nemcsak magát az ünnepet, de az adventi várakozást is el tudja homályosítani a hétköznapok izzadtságszagú saját magunk után loholása, melyhez elkerülhetetlenül társul a frusztráció és a lelki gyötrődés érzése.

És szégyenkezünk. Mert amikor eljön az ideje, úgy állunk meg a betlehemi jászol előtt, hogy rájövünk,

szívünk túl slampos, lelkünk túl piszkos, elménk túl zajos ahhoz, hogy befogadja a karácsonyi csodát.

De tudod, nagy szerencsénk van: Ő nem várja tőlünk, hogy díszes ruhákban, kikenve-kifenve álljunk elé. Nem vár tőlünk nagy szavakat és míves bocsánatkérést. De ha csak egy pillanatra is csöndben tudunk maradni és tudunk Rá jól figyelni, ki fogja tölteni az űrt a szívünkben. Senki és semmi más, semmilyen pótcselekvés, semmilyen szer, vagy emberi próbálkozás nem tudja ezt megtenni. Törékeny, nem állandó és nem magától értetődő állapotról beszélünk: ez a kegyelmi ajándékok egyike.

Ha megtörténik, úgy térdelünk a kisded lábai elé, úgy pillantunk rá karácsony ünnepén, születésének napján, mint ahogy később majd a kereszt tövébe roskadva tekintünk fel rá. Akkor, amikor életét adja értünk, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Szóval, végül csak megérkezünk. Meg kell érkeznünk, muszáj, mert megérkezés nélkül aligha van értelme annak, amit Életnek hívunk. Csupán „életke” az egész. De nem időre érkezünk. Nem nyomásra, nem a fények, a díszek, az illatok miatt. Nem azért, mert Anya-Apa mondja, s nem a szerelmünkért. Nem a papért és nem az ajándékokért. Nem keresztény megfelelési kényszerből, vagy mert kényelmetlenül érezzük magunkat. Megérkezünk, mert Ő megérkezik hozzánk. Ha csak egy-egy pillanatra is, de megtapasztalod, áldott lesz a karácsonyod. És nem félsz, nem szorongsz, nem telepszik rád az ünnep otromba melankóliája. Ilyen karácsonyt kívánok mindannyiunknak!

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. december 21-én.