hit Archívum - Keskeny Körökben

IDEÁLIS VALÓSÁGOK

2021-10-30 Nincs hozzászólás

Ha életem során bármilyen válsághelyzetbe kerültem, egészen mostanáig próbáltam azonnal válaszokat találni a felmerült dilemmákra. Gyakran kértem tanácsot ismerőseimtől, nyitottam ki ilyen-olyan könyveket, hátha a sorok között rábukkanok a megoldásra, és próbáltam imádságban kérni, hogy odaföntről érkezzen válasz az adott krízisre. Mindig egzakt, pontos megfejtéseket akartam, még az egészen bonyolult, emberi kapcsolatokat érintő kérdésekben is.

A világot kezdtem fekete-fehéren látni, irtóztam mindenfajta középúttól, ami bevallom, nemcsak hogy nem tett jót a világról való gondolkodásomnak, de teljesen be is szűkítette a látóteremet, elzárt a megismerés úgymond „tágabb horizontjai” elől.

Ez a tulajdonság (vagy inkább beidegződés) sok helyzetben kifejezetten előnyös volt, hiszen nem feltétlenül baj, ha az embernek határozott véleménye és elképzelése van a különböző kérdésekről, és nem váltogatja a legkisebb fuvallatra az álláspontját. De valahol mélyen éreztem, hogy valójában nem az a dolgok működési rendje, ahogyan azt a fejemben elképzelem.

Hogy talán azért tekintek mindenre olyan végletesen, mert így sokkal könnyebb rendszerezni ennek a végtelenül bonyolult világnak a történéseit, emberi kapcsolataimat, az élet vagy Isten kapcsán felmerülő dilemmáimat. Féltem árnyalni a képet és elismerni: attól, hogy valaki tőlem eltérően gondolkodik, érez vagy dönt, neki is igaza lehet, sőt, az ő „igazát” is meg kell ismerni.

Ezek a felismerések Tóth Sára Minden itt van című könyvét olvasva törtek rám. A szerző egészen új látásmóddal ajándékozott meg: az embert és főként a keresztyéneket foglalkoztató kérdésekről ír, úgy mint istenképünk és hitünk változása, a protestáns szigor, hogy a házasságok valóban az égben köttetnek-e, vagy hogy jóvá lehet-e tenni a jóvátehetetlent.

Teszi mindezt a közhelyeket mellőzve, ájtatoskodás nélkül, őszintén, az emberben lakozó kétségeket és kérdéseket megfogalmazva. Tóth Sára megtanította nekem, hogy

vannak olyan kérdések, amelyekre sosem kaphatok egzakt választ, a legtöbb, amit tehetek, hogy tűnődök, kérdéseket fogalmazok meg, és próbálom a lehető legtöbb oldalról szemlélni az engem foglalkoztató dolgokat.

Úgy érzem, hosszú út elején járok, hiszen az egyik legnehezebb dolog berögződéseinken változtatni.

A szerző őszintén beszél többek között arról, mekkora nyomást helyez a hívőre, ha adott gyülekezetben csak annak a megtérése az „elfogadott”, akivel ez extatikus állapotban történik meg, hogy mennyire hibás elgondolás görcsösen várni az égi jeleket a párválasztáshoz és házassághoz, vagy hogy mi lehet az oka annak, illetve mit tehetünk akkor, ha imádkozás közben elkalandozunk, ne adj’ Isten elbóbiskolunk. (Egyedül a genderkérdésről szóló fejezettel nem tudtam egyetérteni, mert bár a szerzőnek igaza van abban, hogy a gender alapgondolata nem ördögtől való, de a fogalom átalakulásáról, a rá épülő ideológiáról, valamint az ebből fakadó társadalmi folyamatokról már nem ejt szót.)

Különösen tetszett az írónőnek az a gondolata, hogy mennyire nincs rendben, ha valaki ugyanúgy hisz, mint évekkel vagy évtizedekkel korábban. A gyermeki hit elvesztése és megváltozása, annak válságai, a hullámvölgyek az Istennel való kapcsolatunkban mind természetes folyamatok, amelyeket nem kell szégyellni.

A hit nem biztonsági háló, amely megspórolja nekünk a döntéshozatalt, vagy megóv tetteink következményeitől. Ideális képek helyett a valóságos kép megalkotására kell törekednünk, nemcsak hitéletünkben és vallási téren, de minden másban is. A fekete-fehéren látás kapaszkodót nyújt, megkönnyíti az életben való eligazodást, de a megismerést és elmélyülést mindenképpen akadályozza.

Akkor teszünk a legjobban, ha kijelentések helyett sokkal inkább kérdezünk, mert „ha Istennel éljük az életünket, nincsenek lejátszott meccsek”.

A cikk a Reformátusok lapja október 24-i számában, illetve a Református.hu-n is elolvasható.

https://reformatus.hu/egyhazunk/hirek/idealis-valosagok/

Gondolatok, Vélemény

ÖSZTÖNEINK CSAPDÁJÁBAN

2021-09-24 Nincs hozzászólás

Gondolatok a Csapda a neten című cseh dokumentumfilmről

A minap került a mozikba a „Csapda a neten” című cseh dokumentumfilm, amelyben filmrendezői kezdeményezésre három fiatal színésznő kiskorúnak tetteti magát, hogy kiderüljön, mi történik, ha belépnek a népszerű online chatszobákba. A filmből készült egy 100 perces, 18-as karikás változat, valamint egy 63 perces oktatói változat is. A dokumentumfilm megdöbbentően nyersen mutatja be, milyen veszélyek leselkednek a neten azokra a fiatalokra, akik meggondolatlanul, vagy tetteik következményeit fel nem mérve használják a különböző internetes felületeket.

A film több szempontból is elgondolkodtatott. A moziból kilépve az egész világ szürke-fekete színt öltött, alig vártam, hogy hazaérjek a lakásom biztonságot adó falai közé. A filmben bemutatott jelenség összetett, nem fogható sem a különböző értékek megszűnésére, sem egyes ideológiák térnyerésére. És bár a technológiai világban lépten-nyomon az internet veszélyeire figyelmeztetnek minket, nem szabad elfelejtenünk, hogy az internet a kezdetektől fogva csak eszköz volt az ember kezében.

Végső soron minden ott dől el, hogy mi lakozik a képernyők előtt ülők bensőjében, nemre, fajra, bőrszínre, vallásra tekintet nélkül.

Keresztyén hitemnél fogva nem osztom azt a liberális tévképzetet, hogy az ember eredendően jó volna. Sőt, sokkal inkább úgy gondolom, hogy minden jó cselekedet, minden „nem megtett rossz” iszonyatos erőfeszítéseket kíván az embertől. Tulajdonképpen az egész életünk egy nagy erőfeszítésként foglalható össze: örökös küzdelem valami ellen. Ez a valami egy fekete góc, egy formátlan, anyagtalan massza, egy csomó, ami időről időre szétterjed bennünk, akárcsak a vénába fecskendezett drog. A szívünkre, az agyunkra, az érzékeinkre, a nemi szerveinkre, az elménkre és a lelkünkre egyaránt hatást gyakorol. A bennünk rejlő elemi bűn és sötétség az, ami képes gondolkodás nélküli ösztönlényekké változtatni minket. Keresztyénként úgy is fogalmazhatnék,

az ördög felségterülete ez, ő pedig nem hajlandó lemondani erről a területről mindaddig, amíg földi életünk véget nem ér, ott nyújtózkodik bennünk utolsó szívdobbanásunkig.

A mi dolgunk az, hogy harcoljunk ellene. Gondolatban, szavakkal, elhatározásainkkal, folyamatos önvizsgálattal, hittel, csak a keresztre figyelve. Ha többé már nem tudjuk szégyellni magunkat, undorodni magunktól, ha nem érzünk megbánást, ha szép lassan megszűnik bennünk az összes gát, akkor tudhatjuk, hogy nagyon rossz úton járunk.

A valódi gond azonban az, hogy mindig is többségben voltak, akik magasról tettek és tesznek erre az egészre. Egész földi életük egy időtlen bolyongás, egy következményekre fittyet hányó, kapaszkodók és értékek nélküli lébecolás. Eszükben sincs küzdeni a bennük rejlő mocsok ellen, sőt, önszántukból fürdenek meg benne újra és újra. Így fordulhat elő, hogy egy 70 éves, házas férfi 12 éves gyermekkel veszi fel a kapcsolatot örömszerzés céljából, hogy emberek állatokkal közösülnek, ezt videóra veszik és ezzel hatalmas nézettséget tudnak generálni, hogy 10 éves kislányok gondolják úgy, videóra kell venniük önkielégítésüket, és ezt fel is töltik a különböző internetes platformokra.

Nincs rémisztőbb teremtmény az embernél. Mindentől félünk, holott saját magunktól kellene a leginkább. A legsötétebb, leggonoszabb, legkönyörtelenebb tettek emberekhez köthetők, szó sincsen itt alapvető jóról. A szabadság napjainkban történő hihetetlenül szélsőséges értelmezése mindennek nem okozója, hanem következménye. Kellett valami, egy gondolati háttér, amivel az ember időről időre felmentheti magát.

És óvakodjunk attól, hogy vallásosságunkat saját felmentésünkre használjuk. Hány és hány embert ismerünk, aki rettenetes, szörnyű tetteket vitt véghez, családja körében valóságos szörnyeteg, mégis ott ül minden vasárnap a templomban és ájtatosan, lehajtott fejjel hallgatja az evangéliumot. Hadd idézzek pár sort Hamvastól. „Az az ájtatos pimaszság, amit a szociális hétköznap vallásnak nevez, parfőmös hazugság, amivel Istent be akarják csapni. Ó, én igazán szolid vagyok és illedelmes és nem is köpködök és nem káromkodok, nem iszom és nem dohányzok, húst sem eszek, templomba járok és szentbeszéd alatt még sohasem aludtam el és az az elméletem van, hogy az asszonyhoz csak akkor szabad feküdni, ha gyermeket kívánok, mert az érzéki gyönyör önmagáért bűn. És jó vagyok, főként jó vagyok, vagyis igazán jó és jó vagyok. Én tudom, hogy az Úristen az ilyen vallással mit csinál. Azt mondja az Úristen: Barátom, nem is sejted, hogy én az ilyesmit milyen végtelenül unom. És köp. Így mondom. Mert az Úristen útjai távolról sem olyan finomak (…)”.

Az Instagramon vonagló számtalan nőnek (és férfinak) – ide értve azokat is, akik az önelfogadás, az úgynevezett „bodypositivity” jegyében posztolnak –, fogalmuk sincs arról, hogy hány és hány tíz és százezer ember mocskos fantáziájának szolgáltatnak alapot a töméntelen magamutogatással. Amelyben már nincs kontroll, ahol már unalmasnak számít egy kép, ha túl sok ruhanemű takarja az illető idomait. Nem olyan régen még én magam is szívesen posztoltam egy-egy edzés utáni képet, szelfiket, ha épp jól sikerült elkészítenem a frizurám, vagy úgy éreztem, meg „kell” osztanom az éppen aktuális ruhaszettemet a közösségi oldalon. Aztán jött a felismerés, az undor, hogy én sem vagyok más, hogy már megint csak a szavak szintjén, hogy már megint mennyire szeretem önmagam, és jöttek a reakciók férfiaktól, a dicséretek, nem ismertem őket, ők sem engem és szégyelltem és nincs rá szükség és elég volt. Fiók deaktiválása.

Mert semmi nem olyan fájdalmas és egyben felszabadító, mint a folyamatos, igazi, őszinte, mély önvizsgálat, amelyet hittel kérünk és amely a keskeny ösvény felé terelget.

Mindenkinek ajánlom, hogy nézzen több olyan dokumentumfilmet, olvasson több olyan könyvet, amely rózsaszín máz és hatásvadász köntörfalazás nélkül mutatja meg, mivé tud lenni az ember, ha a nihil és puszta ösztönből táplálkozó hedonizmus fertőjében dagonyázva tölti el rövid életét.

Az írás eredeti helye: https://egyhazeskozelet.hu/osztoneink-csapdajaban-filmklub/

Mandiner-link: https://mandiner.hu/cikk/20210924_gondolatok_a_csapda_a_neten_cimu_cseh_dokumentumfilmrol

Vélemény

AZ ÉS BELEBOTLOTT AZ ÚJ REFORMÁTUS BÁLVÁNYOKBA

2021-06-09 Nincs hozzászólás

„…és ezzel ki is derül, hogy éppen Monostori az, akinek le kellene számolnia saját bálványaival.”

Ritkán kerül a kezembe az Élet és Irodalom című hetilap. Döntésemet nem olyan nehéz megindokolni: az újság címlapján sorakozó, nagybetűs címekből rögtön látja az ember, hogy nagyjából mire számítson. Nemrég azonban – gyakorló reformátusként – mégis megakadt a szemem a címlapon, egy Monostori Tibor által jegyzett cikk címén: Új református bálványok. Nocsak! Kíváncsian kerestem ki a lapban az irományt, hogy megtudjam, mégis milyen bálványokat imádok manapság, tudtomon kívül.

A szerző a cikkében igyekszik a mai reformátusok – általa károsnak vélt – attitűdjeit történelmi folyamatokra és csoportokra visszavezetni, még a látszatát is mellőzve az objektivitásnak, és kerüli (a cikk többi részében olyannyira előnyösnek tartott látásmódként) a református egyház működését az adott politikai és történelmi korszak valósága alapján értékelni.

Monostori Tibor az írása elején infúzióval kezdi csöpögtetni a prekoncepciója alátámasztására szolgáló részleteket, hogy aztán a „nagyívű” történelmi visszatekintés után végre megtudjuk, mit is nevez ő új református bálványnak. Nem csigázom tovább az olvasó kíváncsiságát:

Monostori szerint az állandó, mesterségesen kialakított ellenségkép elleni harc a mi bálványunk, miközben a hősök, a rejtőzködő, elnyomott megmentőink azok az „underground reformátusok”, akik „elszigetelve vagy belső száműzetésbe vonulva, a tudományba menekülve, magánkörökben és -beszélgetésekben próbálják menteni a menthetőt, az ellenségkép elleni küzdelmet bálványozó vezetés okozta károkat”.

Érdemes itt megállni egy pillanatra. Azok a reformátusok, akiket Monostori Tibor a cikk további részében radikálisnak, sőt fundamentalistának bélyegez, valójában azok a keresztények, akik a „nyugatos”, alkalmazkodó, liberalizmusnak behódoló, kifordított dogmák helyett a Biblia örök törvényeihez és hitvallásához ragaszkodnak. A szerző egyébként erre is gondolt, és nem is titkolja, hogy számára az evangélium „hagyományos” értelmezése már elavulttá és meghaladottá vált. Így fogalmaz: „Ha a radikális reformátusok már azonosították az új ellenségképet, vajon mi a bálványimádásuk eszköze? Az nem változott: Isten igéjének öröknek gondolt, de valójában nagyon is korhoz kötött, a XXI. században pedig posztmodernnek tekinthető értelmezése.” Értjük, ugye? A mai radikális (?) reformátusok bálványimádása, hogy ragaszkodnak a Biblia kétezer éves, változatlan útmutatásához. Monostori Tibornak ugyanakkor az már nem jut eszébe, hogy talán éppen azért létezik még ma is kereszténység, mert tanai kétezer év után is érvényesek, sőt mi több, szentek. Ha azokat minden korban, minden uralkodó ideológia hatására átformálták volna, már rég nem lennének a világon keresztények.

Az igazság az, hogy Monostori maga aggat ideológiai jelzőket a református egyházra, ami mindennél jobban mutatja, hogy a vallást csupán egy ideológiai-politikai cél vagy csoport kiszolgálása eszközének tekinti.

A szerző a számára szimpatikus „progresszív keresztény alkotókat” idézve azt mondja, az általa fundamentalistának nevezett reformátusok gondolkodása „a modern gondolkodás mellékterméke, pontosabban a modern gondolkodással szembeni védekező ideológia”.

Vagyis szerinte azok a keresztények, akik nem hajlandók a fősodratú, sokszor szélsőségesen liberális, Biblia-ellenes, Nyugaton dívó fancy egyházak mögé felsorakozni (ezek a szerző szerint a modern, bátor, főként a másságot támogató, haladó egyházak), azok valójában mintegy makacsul védekeznek az elkerülhetetlen modernitás ellen.

Szögezzünk le valamit: amikor a „radikális, fundamentalista” reformátusok megfogalmazzák (pontosabban meg merik fogalmazni) mindazokat a tényezőket, amelyek a keresztény Európára veszélyt jelentenek – ilyen az illegális migráció, az azonos neműek házassága, az LMBTQ-csoportok lobbitevékenysége, a szélsőséges abortuszliberalizáció –, akkor nem holmi ellenségképeket kreálnak fennmaradásuk érdekében, hanem egészen egyszerűen kiállnak a Biblia öröktől fogva érvényes törvényei mellett.

Ezzel szemben a szerző abba a langymeleg álomba ringatja magát, hogy a református egyháznak holmi pipogya, ideológiailag formálható, megfélemlíthető és megalkuvó, akármihez alkalmazkodó, értelmiségi hobbikörnek kellene lennie, és ezzel ki is derül, hogy éppen Monostori az, akinek le kellene számolnia saját bálványaival.

Mikor jutunk el végre oda, hogy elfogadjuk (mert mégiscsak ez lenne a hit alapja) az igét, és nem akarjuk azt „a Szentírás gazdag értelmezési hagyománya” alapján megfogni? Mikor jutunk el oda, hogy az igen igent, a nem nemet jelent, és elfogadjuk, hogy ha a korok változnak is, az örök igazságok, az evangélium sohasem? Ha Monostori Tibort elriasztják a „magukra egyszerű evangéliumi keresztényként hivatkozó radikális reformátusok”, akkor jobb lesz, ha megalapítja saját felekezetét, egy vallást a neki kedves ideológia mentén, amely bármit belemagyarázhat a Szentírásba annak „gazdag értelmezési kerete miatt”. Tegyük hozzá, a Bibliának valóban gazdag az értelmezési kerete, csakhogy egyáltalán nem olyan módon, ahogy Monostori és a hozzá hasonló elveket vallók azt gondolják. Amit ők képviselnek, annak sajnos nem sok köze van a kereszténységhez.

A szerző még indít egy támadást Szilvay Gergely A genderelmélet kritikája című könyve ellen is, amelyben a genderlobbi általánosan hangoztatott frázisaival operál, mint például: ellenkező neműek kapcsolatában felnövekvő gyermekek is szenvedhetnek károkat, majd

a gondolatsor végén az általa példának tekintett, a református gyülekezeteket belülről jól ismerő (sic!) György Andrea Szingliszótárából olvashatunk idézetet, már-már egy kevésbé színvonalas női blog olvasójának érezve magunkat.

Monostori az írása végén még megpróbálja ellopni a normalitás fogalmát, amikor azt mondja, reménykedik, hogy a jövőben a normalitás hangvétele lesz az uralkodó, „ha a fundamentalista oldalon nem is, de a konzervatívon igen”. Látható, hogy a szerző mind a normalitás, mind a konzervativizmus fogalma környékén a sötétben tapogatózik, de anélkül, hogy útmutatást nyújtanánk neki, hadd idézzem Székely János (radikális? fundamentalista?) katolikus püspök szavait: „Az evangélium nem modern, nem is konzervatív, hanem örök.”

A cikk a Magyar Nemzetben jelent meg május 31-én, online a linkre kattintva olvasható.

Mandiner link: https://mandiner.hu/cikk/20210531_kincses_krisztina_velemeny_balvanyok