A LED lámpa valami szokatlan, kékesfehér fénnyel borította be a fürdőszobát. A sampon, a fogkefék, de még saját tükörképem is új megvilágításba került. „Ezentúl csakis LED-et tessék használni – intett a villanyszerelő –, tudniillik az hőt nem bocsát ki, csak fényt.”

Hőt nem bocsát ki, csak fényt. Azt hiszem, valahol itt siklanak félre a dolgaink – és talán itt lehet a kulcsa keresztény életünknek is. Lámpásnak lenni anélkül, hogy lényünkkel másokat perzselnénk. Minden más csak megtévesztés. Hiszen melyikünk ne próbált volna már farkasszemet nézni a Nappal – mert dacolnunk kell mindennel, ami hatalmasabb nálunk –, hogy aztán szemünket behunyva kísértsenek fantomköreink?

Önző a fény, mely megéget, kiszárít, elvakít másokat. Tele van tapintatlansággal, az én burkolt előrenyomulásával. Félresiklott fényeink a be nem tölthető hiányainkat és boldogtalanságunkat akarják pillanatnyi kielégülések sorozatával tompítani.

Hatásvadász túlfűtöttség, amely valamely torz látszatszerénységgel párosulva életveszélyes kisüléseket eredményez. „Tetszik tudni, a csap fölötti izzó azért égett ki folyton, mert a hagyományos körte hője által lecsapódó pára égette a vezetékeket.”

Az emberi fények közül a legszebbek csöndesek, nem hivalkodóak: állandó feszültségük abban rejlik, hogy fegyelmezi őket a folyamatos megértés iránti nyughatatlan bizonytalanság. A magáért való fény puszta hazugsággá silányul, képtelen világosságot teremteni.

De a LED, a maga hideg fényével a modern kor groteszk, égő csipkebokraként végez állapotfelmérést; üdvözítő kékesfehér melankólia…

S hogyan válunk jó fénnyé? Ha jelen vagyunk, de nem kísértünk. Ha adunk, mikor elvennénk. Elégedetté válni – katarzisok nélkül. Fénynek lenni, hő nélkül.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg, 2020. február 1-jén.