Acsarkodás itt, „késdöfés” ott, egy mém repül ide, egy másik meg amoda. Egyre nagyobb bűnöket vágnak egyik politikai oldal szimpatizánsai a másikéhoz és mintha az idei önkormányzati választási kampánnyal mindkét térfélen egyfajta morális szintet is átléptünk volna, egyre drasztikusabban változik meg a politikai közbeszéd erkölcsi alapja, talán véglegesen. Megdőlnek a tabuszintek. A gyűlölködés és a pletykalapok hangulata hatja át a magyar politikai életet. És olyan nagyon sok bulvárba illő politikai hírrel találkozunk, hogy néha már nem is látjuk a lényeget, nem tudjuk, miről mit kellene gondolnunk a rengeteg információ kereszttüzében, az identitásunknak megfelelő politikai formációt keressük, de tele vagyunk kérdőjelekkel. Van azonban, ami még így is nagyon könnyen és nagyon jól megy mindenkinek: az ítélkezés, a „na majd én megmondom a frankót” attitűd, a politikai vérpadra küldés. Istent játszani az emberek között: a bárki lehet isten korában élünk, minden szempontból, minden területen.

De mégis mi a mi mércénk? A társadalom által elfogadott erkölcsi/morális szabályok? A keresztény értékrendszer és a Biblia törvényei? Saját megítélésünk? Vegyük észre, hogy bármilyen belső vagy külső szabályozó „mechanizmust” vezetünk is be, annak senki, de senki nem fog tudni maradéktalanul megfelelni. Aki mást mond, az egyszerűen hazudik. Egyetlen személy volt képes tökéletes emberként élni, előtte és utána senki sem, nem véletlenül nem volt azóta több Messiás. Vajon miért kérünk jobban számon egy keresztényt, mint egy ateistát? Azért, mert az egyiknek valamiféle „kötött” szabályozásnak kell megfelelnie, és mivel ilyen a nem-hívőnek nincsen, ezért ő nem is elítélendő? Ugyan már…

A hitetlen pusztán csak előre feloldozza magát mindenfajta béklyó alól, hogy még csak ne is kelljen megfelelnie semmilyen elvárásnak, így legitimálva bármit, amit tesz.

Mert például néhány kormánypárti politikus napvilágra kerülő tettei elítélendők, hiszen nem azok szerint az elvek szerint cselekednek, amelyeket képviselnek (igaz, hasonló tettek a másik oldalon is napvilágot láttak, következmények nélkül). De elítélendő Fekete-Győr András és Donáth Anna is, akik elárulják hazánkat, ahogyan Karácsony Gergely is, aki buszozik és biciklizik, miközben amúgy nem is, hogy hangfelvétel kerül ki róla, amely akár saját halálos ítélete is lehetett volna (nagy mázlija volt, valljuk csak be), vagy hogy kiderült, a kampányígéretei közül nemhogy több sem fog megvalósulni (stadion-stop, ingyenes BKV a fiataloknak, egészségügy „javítása” helyett szuperkórház-stop), de az ellenzéki szivárványkoalíció szereplőinek érdekei miatt hatalmas ellentmondásokba kell majd ütköznie a jövőben saját magával és „együttműködő partnereivel” szemben is. Egy kereszténydemokrata politikus azért ítélendő el jobban, mint egy baloldali, mert a keresztény értékrendszerhez mérjük? A baloldali politikus meg azért nem, mert nem mérjük semmihez sem? Könnyebben adjuk bocsánatunkat annak, akit nincsen mihez mérni, aki „értéksemleges”?

Szóval, viccelődhet az Index cinikusan azzal, hogy „az ellenzéki politikus minden alkalommal, amikor levegőt vesz, kivonja abból az oxigént, és ezután szén-dioxidot juttat a levegőbe. Pedig köztudott, hogy ez az üvegházhatású gáz felelős a klímaváltozásért”, így védve az új főpolgármestert a minap történtek kapcsán, de ne feledjük: ha a saját oldalunk nem felelősségre vonható, akkor senki másé sem. Sem kis, sem pedig nagy dolgokban.

Úgy gondolom, hogy nincsen joga olyasvalakinek ítélkezni a másik felett, aki még csak meg sem tudja mondani, hogy milyen keret- és értékrendszer alapján gondolja elítélendőnek a másik tettét.

Milyen jogon ítélünk el mást ugyanazért a tettért, amelyért a számunkra szimpatikus személyt/csoportot nem (a politikában például az örömlányok, a drog, a kétes üzletek, elveink megcsúfolása, a választók átverése miatt)? Milyen jogon kérünk számon másokon olyan szabályokat, amelyek ránk „nem vonatkoznak”, amelyekből mi rendszerint kimagyarázzuk magunkat vagy mi magunk nem azok szerint élünk? (Nagy kedvencem, amikor nem hívők a hívőkön kérik számon a Biblia tanításait, törvényeit, na, ehhez kell pofa, de nézzük el nekik, teljes homályban léteznek ők a keresztény hittel kapcsolatban).

Mit fognak például csinálni azok az ellenzéki kötődésű személyek, akik kormányzópártjaink és azok politikusainak szidalmazásával kelnek és fekszenek, amikor majd megtapasztalják saját politikai oldaluk képmutatását és csalásait?

(Mert lesz ebből bőven, már az október 13-a utáni első hetekben felbukkant a jelenség, ha netalán a múlt kísértő árnyai már kisurrantak volna sokak emlékezetének ki-be csukódó ajtaján.) Lesz-e elég erejük a számonkéréshez és a beismeréshez (legalább önmaguk felé), amelyet oly sokszor várnak el a kormánypártoktól?

Bár igazán könnyű a balliberális pártoknak, tulajdonképpen nem igazán vannak elvi kapaszkodóik, mindent magukba szívnak, amivel úgy gondolják, a „haladó Nyugati korszellemet” képviselik és azt támogató szavazatokat lehet szerezni, legyen az ára hazaárulás, megalkuvás, behódolás vagy pusztán az elvnélküliség.

Bölcsebb lenne mindenkinek magába nézni, mielőtt másra acsarkodik. Bölcsebb lenne először a magunk háza táján söprögetni, mielőtt más ajtaján dörömbölnénk. Ne a politikától várjunk bölcsességet és becsületességet. A politika olyan volt mindig és olyan lesz, amilyenné tesszük. Más szóval ha én változom, az a körülöttem lévő dolgokra is hatással lesz. Ne legyünk farizeusok, mert igencsak taszító embertípus az. Legyünk számon kérhetők és legyen számonkérés, de ne csak azzal szemben, aki számomra nem kedves, hanem mindenkivel szemben. Így válhat például mércévé az, melyik oldalon szükségeltetik több számonkérés, elszámoltatás. De csak például. 

De akkor mégis mi lehet a megoldás? Inkább akkor ne legyenek elveink, ne legyenek kapaszkodóink? Nem, ha valami, ez csak még nagyobb katasztrófához vezetne.

Egyszerűen csak nőjünk fel a feladathoz félelem nélkül, hogy saját elvi, erkölcsi rendszereinknek, hitünknek vagy világnézetünknek meg akarjunk felelni. Ha valaki nem állít fel magának olyan szabályokat, törvényeket vagy nevezzük akárminek, amihez tetteit/döntéseit/életét viszonyítani tudja, az nem „haladó”, független, szabad, még csak nem is okos, hanem egyszerűen gyáva. 

Kölcsey Ferenc fogalmazza meg ezt nagyon szépen unokaöccsének szánt, Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című írásában, mely utolsó műveinek egyike volt, és amelyben saját dilemmáit, kételyeit és igazságkereséseit próbálja szavakba önteni: „Azért jókor kell magadat szoktatnod az erényt ismerni, szeretni, s úgy sajátoddá tenni, hogy természeteddel összeolvadjon s attól élted semmi helyzetében, semmi változandóságaiban többé el ne válhasson. Az emberben, mint minden állatban, önszeretet nagymértékben lakik; s ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka, mely aszerént, mint irányoztatik, vagy segédünk lehet minden jóra, vagy vezérünk minden gonoszra. Legelső, amit e részben tennünk kell: tiszta ismerettel választott s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni. Ennek híjával, ha nem éppen gonosz is valaki, de pillantatnyi indulatok s az igen sokszor rosszul értett önszeretet mindenkori sugalmai határozzák meg; s majd jót, majd gonoszt cselekszik, és életfolyama e kettőnek bizonytalan vegyülete. Milliomok vannak ilyenek; s az ő szíveikbe gyakran több hajlandóságot öntött a természet jót, mint rosszat tenniek; s hibájok csak az, mert nem alapra építék életöket (…)”.

Legyen tehát meghatározott alapunk és mindig tudjuk azt, hogy mihez/Kihez igazodunk tetteinkben és életvitelünkben csakúgy, mint amikor éppen ítéletet mondunk akárki felett. És akkor legalább egyvalamivel, amely sokkal rosszabb bukásainknál és gyarlóságainknál már nem vádolhatnak minket: azzal, hogy gyávák lennénk.

Az eredeti írás a VASÁRNAP.HU-n jelent meg 2019. november 15-én.